"Bár az olvasók és a kritika elismerését már az 1977-es Salamon-ének (Song of Solomon) című regényével kivívta, Morrison legjelentősebb műve az 1987-ben megjelenő A kedves (Beloved). 2006-ban a New York Times által megkérdezett több mint száz neves amerikai író, irodalmár és kritikus ezt a művet választotta az elmúlt 25 év legjobb amerikai regényének. A regényből Rabszolgalelkek (Beloved) címen film is készült Oprah Winfrey főszereplésével." - Afroamerikai írónőket bemutató sorozatunkban a regényről Urbányi Eszter írt.
- Toni Morrison: A kedves
ott áll a lány, aki várta, hogy szeressék ...”
Mind a mai napig ő egyben az utolsó amerikai író is, aki részesült a Svéd Királyi Akadémia elismerésében. Azóta 15 év telt el, és az amerikaiak folyton hoppon maradnak (pedig ők betartva a nemzetközi etikettet mindig elmentek a Nobel-díjátadókra!). Ez úgy tűnik, mégsem elég az európai hübrisszel szemben, melynek ékes megnyilvánulása a Svéd Akadémia azóta már leváltott főtitkárának, Horace Engdahlnak a véleménye a két kontinens irodalmáról: „Természetesen nagyon erőteljes irodalommal rendelkezik minden kultúra, de nem lehet nem figyelembe venni azt a tényt, hogy Európa a mai napig az irodalmi világ központja és nem az Egyesült Államok” – vélekedett. Engdahl szerint az amerikai írók túlzottan befolyásolhatóak tömegkultúrájuk divatjai által, ami rontja műveik minőségét. „Az Egyesült Államok túlságosan elszigetelt. Nem fordítanak eleget más irodalmakból, és nem vesznek részt a világirodalom nagy dialógusaiban. Ez a tudatlanság korlátozó hatású” – mondta. A nagy port kavart kijelentés után csak tetézte a bajt, hogy idén éppen egy, az amerikai kontinensen, egész pontosan Mexikóban élő európai írónak, a francia Jean-Marie Le Clézionak ítélték oda a neves irodalmi elismerést. Így Amerikának idén sem maradt más, mint leporolni a régi dvd-felvételeket, és felidézni 1993. december 8-át, amikor Toni Morrison átvehette az irodalmi Nobel-díjat.
A díjátadón tartott beszédében Morrison a nyelvről mesélt (beszédét magyarul is olvashatjuk a Nagyonkék című kötetben). A hétköznapok és az irodalom nyelvéről szólt, a nyelv hatalmáról, arról az erőről, mely „jelentést hoz létre, mely biztosítja különbözőségünket, emberi különbözőségünket – a minőséget, aminek a révén az életnek semmilyen más formájához nem hasonlítunk.” Nem véletlen, hogy Morrison a nyelv, mint eszköz fontosságát emelte ki, hiszen írásművészetének legfőbb ereje is abban a sajátos nyelvben rejlik, melyen íróként megszólal. Különleges hang ez, egyszerre folklorisztikus és választékos, eklektikusan keveri az afro-amerikai hiedelmek, mítoszok, legendák, mesék és anekdoták szóbeliségét a magas irodalom választékos írásbeliségével. Ez a páratlan lendülettel sodródó, kettősséget ötvöző nyelv korai írásait (pl. Nagyonkék) éppúgy jellemzi, mint későbbi remekműveit (pl. A kedves). Nyelvezetének köszönhetően Morrison művei élvezetes, magával ragadó olvasmányélmények, témaválasztásából adódóan ugyanakkor tartalmas, maradandó, ma is aktuális írások. Nem csoda, hogy a késői pályakezdés ellenére (40 évesen jelent meg első regénye), prózája nagyon hamar meghozta számára mind a szakmai-, mind a közönségsikert. 
Bár az olvasók és a kritika elismerését már az 1977-es Salamon-ének (Song of Solomon) című regényével kivívta, Morrison legjelentősebb műve az 1987-ben megjelenő A kedves (Beloved). 2006-ban a New York Times által megkérdezett több mint száz neves amerikai író, irodalmár és kritikus ezt a művet választotta az elmúlt 25 év legjobb amerikai regényének. A regényből Rabszolgalelkek (Beloved) címen film is készült Oprah Winfrey főszereplésével. A pályacsúcsot jelentő, Pulitzer-díjas regény, megkésve bár, de 2007 óta a Novella kiadó jóvoltából magyarul is olvasható M. Nagy Miklós fordításában. A történet Sethe, egy szökött rabszolganő sorsán keresztül nyújt betekintést a rabszolgaság mindennapjaiba, a szabadság édes pillanataiba és az élethosszig kísértő múlt átható erejébe. A regény alapja valós történet. Mikor a 70-es évek elején Morrison elkezdte szerkeszteni A fekete könyv (The Black Book) című kötetet, melyben az afro-amerikai történelem dokumentumait gyűjtötte össze, ráakadt egy Északra szökött, fiatal rabszolganő, Margaret Garner megdöbbentő történetére. Garner Kentuckyból való szökése után Ohioban bujkált, s mikor az 1850-es szököttrabszolga-visszaszolgáltatási törvény (Fugitive Slave Act) nevében vissza akarták hurcolni Délre, inkább megölte gyermekét, mint, hogy ő is hozzá hasonlóan rabszolgasorsra jusson. Ezzel a tettével rögtön az újságok címlapjára került. Így talált rá Morrison is.
Morrison regényében Margaret Garner Sethe, a megölt gyermek pedig a kísértetként visszatérő Kedves lett. Nevét onnan kapta, hogy sírkövén is csak ez az egyetlen szó állt: Kedves. Morrison nem egy az egyben dolgozta fel, csupán kiindulópontnak használta Margaret Garner élettörténetét. Ahogy a regény előszavában írja: „Margaret Garner, a történelmi alak izgalmas, de a regényírót gúzsba kötné. Túl kevés helyet hagy a képzeletnek, legalábbis az én céljaimhoz képest. Úgyhogy ki fogom találni a gondolatait, beléjük bújok, hogy létrejöjjön egy olyan mögöttes szöveg, amely lényegét tekintve történelmileg igaz, de nem szigorúan tényszerű, s mindezt azért, hogy történetét összekapcsoljam a szabadságot, a felelősséget és a nők „helyét” illető mai kérdésekkel.” Morrison prózája mintegy elmossa a különbséget történelem és képzelet, valóság és fikció, tények és látomások között, és egy, a mágikus realizmusra emlékeztető világba vezeti az olvasót.
„Gonosz volt a 124-es ház. Teli egy baba mérgével.” – kezdi Morrison a regényt, megadva a kísérteties alaphangot. Sethe életben maradt lányával, Denverrel él itt. Két fia, Howard és Buglar már réges-rég, még tizenhárom éves korukban elmenekültek a kísértetlakta házból. Különös dolgok történnek a 124-esben: hol tükrök törnek össze pusztán attól, hogy belenéz valaki, hol egy gyermekkéz nyomai jelennek meg a tortában. Elköltözni nincs értelme, hiszen, mint Sethe anyósa, Baby Suggs érvel: „Nincsen ház az országba, ami ne vón a szarufáig teli valami meghótt néger fájdalmával.” Ebbe a környezetbe érkezik meg Paul D., akit Sethe még az Édes Otthon nevű farmon töltött időkből ismer.
Paul D. és Sethe emlékein keresztül megismerjük a múltat, a rabszolgalét tapasztalatát, Édes Otthont, mely korántsem volt olyan édes és „biztosan nem volt otthon”. Mint később kiderül mindketten Mr. és Mrs. Garner (!) rabszolgájaként éltek a farmon. Egy este, a tűz mellett ülve, Sethe elárulta szökési tervét Paul D.-nek. Mindent jól megtervezett, három gyermekét előreküldte egy szekéren Cincinnatibe, az anyósához, a már törvényesen felszabadított Baby Suggshoz. Sethe később így idézi fel a szökéssel megszerzett szabadság érzését: „Megtettem. Mindannyiunkat kijuttattam. Halle nélkül. Egészen addig az volt az egyetlen dolog, amit valaha egymagam csináltam. Eldöntöttem. És minden úgy sikerült, ahogyan kellett. Itt voltunk. Minden egyes gyerekem és én magam is. Megszültem őket, és kihoztam őket onnan, és nem is csak úgy véletlenül. […] Úgy éreztem, jobban szeretem őket, miután idejöttünk. Vagy talán nem tudtam őket rendesen szeretni Kentuckyban, mert nem az enyémek voltak, hogy szerethessem őket.” Rabszolgaként Sethe nem élhette át az anyaság érzését, hiába volt négy gyermeke, sosem tudhatta magáénak őket Édes Otthonban. Mindnyájan tárgyak voltak, Garnerék tulajdonai, ezért kellett elszöknie és ezért kellett megtennie a felfoghatatlant. De, hogy pontosan mit, azt az olvasó csak részletekben tudja meg. Morrison ugyanis nem könnyen adja a történetet, aktív olvasót kíván, olyat, aki követi a töredezett történetmesélést, az időbeli ugrásokat, kihagyásokat, észleli a perspektívaváltásokat, felismeri a különféle utalásokat.
Amit a történet első harmadában megtudunk, az az, hogy 18 év elteltével nemcsak Paul D. jelenik meg a 124-es házban, de egy különös, törött kalapú, fekete ruhás lány is feltűnik nem messze a ház lépcsőjétől. „Szabad megkérdeznem a nevét? − kérdezte Paul D. – Kedves – mondta a lány, és annyira halk és érdes volt a hangja, hogy mindegyik a másik kettőre nézett. Előbb a hangot hallották – s csak aztán a nevet.” Sethe befogadja az idegent, akit furcsa szokásai ellenére (pl. él-hal az édességért; úgy lélegzik, mint egy gőzmozdony; menni csak úgy tud, ha megkapaszkodik valamiben) hamar megszeret ő és Denver is. Egyedül Paul D. nem fogadja el az új „családtagot.”
A regény elejétől kezdve érezhető, hogy valamilyen sötét bűn nyomja Sethe lelkét, de teljességében csak a mű közepén tárul fel, hogy mi is ez. Stamp Paid (szintén egykori rabszolga) egy újságkivágást mutat Paul D.-nek. Az újságcikk egy gyermekgyilkosságról tudósít. Paul D. nem hisz a szemének: a képen Sethe látható. Mint megtudjuk, szökése után Sethe Baby Suggs házában lakott, s mikor meglátta a közeledő tanítót és a seriffet, akik azért jöttek, hogy gyermekeivel együtt visszavigyék Délre, kiszaladt a fáskamrába, hogy megölje gyermekeit. Közülük csak egyikőjüknek, a kétéves lányának sikerült elvágnia a torkát. 
Ez a lány tér vissza 18 év múlva a 124-es házba Kedves alakjában, lehetőséget adva Sethének, hogy jóvá tegye tettét. Sethe tudja, vagy inkább érzi, hogy Kedves saját meggyilkolt lányának testet öltött alakja: „Ő a leányom: Kedves. Az enyém. Értitek. Visszajött hozzám saját szabad akaratából, és nem kell semmit se magyaráznom. Nem volt időm előtte elmagyarázni, mert gyorsan kellett csinálnom. Gyorsan. Biztonságos helyre kellett juttatni, és én elküldtem oda, ahol biztonságban lesz.” Kedves nem bocsát meg anyjának, aki elvette tőle az életnek, a boldogságnak, a szeretet elnyerésének a lehetőségét. Lassan teljesen hatalmába keríti, s a köztük lévő anya-lány kapcsolat megfordul: Sethe válik gyermekké, aki felett Kedves uralkodik, s akit végül csak egy ördögűzés menthet meg.
„Nem olyan történet volt ez, amelyet tovább kell adni” – hangzik el többször is a regény végén. Azzal, hogy Morrison mégis kimondja a kimondhatatlant, emléket állít minden Afrikából elhurcolt, rabszolgasorsra juttatott feketének; minden nőnek, aki nem lehetett anyja saját gyermekének és minden gyermeknek, aki szeretetre vágyott, de sosem kaphatta meg. „Több mint hatvanmilliónak.” – áll a könyv ajánlásában.
