"Holnapra kelve mi vigasztal? / Lábkörmömet bekenni lakkal" - Március 24-én este a Nyitott Műhelyben Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória Térey János segítségével a most induló Rózsaszín szemüveg sorozat első estjén Nemes Nagy Ágnes költészetét vizsgálta abból a szemszögből, számukra mennyire vállalható hagyomány a tárgyias költészet és a babitsi eszmény továbbfejlesztése.
A három írónő (Kiss Noémi, Menyhért Anna, Radics Viktória) által indított beszélgetés-sorozat a női írás hagyományait keresi, mindig egy-egy férfiszerző meginvitálásával. Nemes Nagy Ágnesről Térey János segítségével beszélgettek. A sorozatban a nőírók előtt lehetőségként adott hagyományokat, a saját nembéli alkotók által bejárt utakat szemlézik, hogy mintákat, elődöket, az irodalomtörténet szövetébe már befűzött, de még tovább fűzhető szálakat keressenek maguknak és mutassanak másoknak. S nőként hagyományt keresni nem olyan könnyű feladat, mint férfiként. Az irodalomtörténetbe fogadott írónők jórészt követték az adott hagyományokat, s kevésbé próbáltak saját élményeket, a cseppfolyósnak, rózsaszínnek, túlérzékenynek, túlbeszéltnek, túl traumatikusnak vagy épp túl könnyűnek talált női tapasztalatokat felmutatni és integrálni, egy bal agyféltekés férfilogikára épülő rendbe törni. Költőként a hagyományokat a régi magyar költők tára sok száz oldalas köteteinek egy-egy lapján, vagy Weöres Sándor antológiájában találhatunk – s közben ott az intés, hogy még Weöresnek, az erre legnyitottabbnak mutatkozó alkotónak is ki kellett találnia a női elődöt, akinek egész különálló könyvet szentelhetett. Szép kísérlet, hagyományt adni a nőknek – próbálkoztak vele ilyen-olyan formában mások is, s mindig meglepetésként érte az irodalmi közéletet, ha olyan ismeretlen nő könyve jelent meg, aki ’feltűnően jól’ írt: jöhetett a találgatás, melyik férfiszerző rejlik az álnév mögött.
A 24-i, sorozatnyitó est választottja, Nemes Nagy Ágnes ragyogó szellem, de a jelenlévők számára nem olyan hagyomány, amelyet választhatnának: minden tiszteletük és szeretetük ellenére a tárgyias líra, az embert nélkülöző, a filozófia fogalomrendszerének tisztaságával operáló költészet, a tiszta tárgyiasság nem az, amit azonnal integrálni tudnának törekvéseikbe. Nemes Nagy Ágnes lírája Térey János számára reformátusként fontos, de steril költészet, bár a reformáció nem steril vallás. Ő az emberi pozíciót találta izgalmasnak. A rejtekező, sok elfojtással alkotó nő (erre a rejtekezésre, mint a közvetlen és folytatott hagyományként választás lehetséges akadályára Kiss Noémi is utalt korábban) kimunkált, patetikus és vállalt lírájának az olvasóban felvetülő kérdéseire a választ a sebezhetőbb és sértettebb második részből, a korábban meg nem jelet versekből ismerjük meg. Az összegyűjtött versek két részre bomló anyagában jól látszik, a költő maga kettéosztotta életművét: a megjelent versek tiszta tárgyiassága mellett a szenvedélyesebb, a személyes sorsra és szellemi kérdéseire közvetlenebbül reflektáló versek fiókban maradtak, s nem a politikai elit által rákényszerített csend, hanem az önmaga által személyesebb, nőibb magára mért penitenciaként. S hogy nem azért nem adta ki kezéből e verseket életében, mert nem jók, ebben a négy beszélgetőtárs mindegyike egyetértett.
A beszélgetők számos példával, a Nemes Nagy Ágnesről szóló írásokban és kritikákban, emlékezésekben a maszkulin jellegre utaló megjegyzések felsorolásával bizonyították, hogy volt benne egyfajta félelem a szerepként értelmezett nőiségtől. Térey János szerint elegáns és udvarias életmű az övé a maga 160 oldalával (prózai művekkel együtt is csak 320), mint Füst Milán, Pilinszky vagy Berzsenyi életműve, de a hagyományos női szerep hiányzik. Radics Viktória utal arra, hogy Szabó Magdával egymást katonáknak, gascone-i legényeknek szólították (akik együtt harcolnak az irodalom csataterén), s a Ferencz Győző által a Holmiban mostanában közreadott, a szerelem és a nemiség kérdéseit is boncolgató golsszáiban ugyan megjelenik e kérdéskör, de Kiss Noémi értelmezése szerint mintha vissza is riadna hirtelen. Menyhért Anna ezt az állapotot a nemiségtől való erős szorongásként definiálja.
Ő – a beszélgetés vezetését is magára vállaló beszélgetőtárs – az, aki Nemes Nagy Ágnes a babitsi költészeteszményhez fűződő viszonyának ellentmondásosságát az életmű történetiségéből magyarázza. Míg Nemes Nagy a meg nem jelent 1957-es Babits Mihályhoz írt levélben pontosan fogalmazza meg saját apa-teremtését, keresését, olyanokat ír le, mint „Sohasem láttam impotensebben nagy költőt, mint Maga! Kérem, bocsásson meg!”. Amikből aztán A hegyi költő, Babitsról szóló kötete idejére már csak az elragadtatott és megkérdőjelezhetetlen elismerés marad, Menyhért Anna szerint azért, mert el akart volna fordulni ettől a költői hagyománytól, ez azonban nem történt meg, sőt, az ebbe az irányba haladása radikalizálódott, így nem volt más választása, mint a babitsi hagyomány kritikamentes felmagasztalása, hisz saját történeti előképéről beszélt. (Később a közönség hozzászólásainak sorában Vári György veszi védelmébe a kötetet ragyogó verselemzéseit említve erényeként.)
Abban valamennyien egyetértenek, hogy elismerik nagyságát, de viszonyuk a költőhöz (aki kikérte magának, ha leköltőnőzték) ambivalens. Radics Viktória a beton szót használja: a formaeszmény, a hagyományok és a tekintély tisztelete betonként kövült rá arra a fantasztikus szellemi kapacitást megmutató életműre, mely e betonba kövülése folytán nem válhat a mai, szótárkereső, a női léttapasztalatot megmutatni igyekvő irodalmi törekvések mintaképévé – tisztelt, távoli hegycsúcs, mely inkább áll a racionalitás és férfi-hagyomány térképfelén, s csúcs mivoltában szép, de lakhatatlanul hideg.
Hogy a Rózsaszín szemüveg-sorozat beszélgetői Erdős Renée vagy Galgóczi Erzsébet munkáiban találnak-e majd lakható tájat, hasznosítható hagyományt a maguk számára, áprilisban és májusban kiderül – hogy a keresés közös, azt a közönség aktivitása és hozzászólásai már ezen az estén is bizonyították.
(Az írás eredetileg a litera.hu oldalon jelent meg.)
