Születésnapi Est
Március 26-án
a Centrál Kávéházban,
ahol
Györe Gabi anyaszerkesztő
és Bódis Kriszta testvérszerkesztő
válogatott egy év blogterméséből.
Madame Chauchat:
Nagykorú születésnap
(részlet)
Nagykorú születésnap
Szültem egy fiút.
Fiút szültem fiútól.
CSAK fiút akartam szülni. Nem akartam lányt. Azt sem, és őt sem.
Traumatizáltan, traumatizált fiútól szültem egy fiút.
Féltem. A tudás nyomásával féltem.
A közös regresszió lassan oszlott. A halból kétlábú gerinces lett.
Megjelent a szabad akarat. Zavaróan.
Neki szabad volt, de nekem nem, annyira vigyáztam.
Annyira, hogy csak azt az egy félét tudtam elképzelni.
Ha már ennyi energiát fektetek bele!
A generációk árnyéka lebeg azóta is fölöttünk.
Előtte is, de nem láttuk. Csak tudtuk.
Most kihelyezett lett. Tükör.
Rémülten látom meg néha az arcomat benne.
Meg felszabadult boldogsággal.
Engedelmesen gyülekezünk a kerítés mögött mint egy ketrecben, felvesszük kis jelvényeinket, színes kitűzőinket, sálainkat, ernyőinket, kokárdáinkat, készülődünk. Aletta Vid vonul velem, költő. Aha, mondja, ez a szorítás a gyomorszájban. Erről lehet írni. Ez a félelem?
Átkelünk tojásesőn, gyűlöletzáporon, indulatviharon. Engedelmesen megyünk végig, kivárunk, araszolunk, továbbmegyünk.
A távoli túloldalon szürke menet: a békés heteroszexuálisok mocskosbuziznak. A menet zömmel öklüket rázó egészséges férfiakból áll.
Engedelmesen beérkezünk városligeti ketrecünbe, amelytől sötétkék páncélozott liberókban kommandós honfitársaink tartják távol a "magyarokat".
Hamarosan az index összefoglalója, gyors a net mint a villám.
"Erőszakba torkollt a melegfelvonulás".
Csakhogy nem ez történt!
Hanem MEGERŐSZAKOLTÁK.
Szándékosan, előre megfontoltan, arccal-névvel-fegyverrel, a "magyarok".
Nyócker - utcanév vers
(részlet)
Nem térkép e táj, részegen csuklik az utca és a nagy Tömő
Magdolnát az utcaszélre dobta és a kicsi piszkos Lujza
a Stáció futáson nem tudott sok pénzt kicsórni, hátába
kapta a Szigony utcai pléhkrisztust, hogy megfeketedve
alulról szagolja a Jázmin utcai gázvezeték szagát
Illés, Ernő és a Pál hegyesedett nadrágban hetykén jár
és József nője a csupa izom táncol végig a kurva soron
hol van az esti lé – pénzért az egész országot leszopom
csak a fakereszt a vaker és a Kőfaragó tisztességes meg
anyám az ősz hajú asszony a térdeplő Lőrinc pap téren
menjetek fiúk az éjfél kitört…
Magyarországon nő vagyok és ezt úgy élem meg,
hogy Magyarországon nehéz nőnek lenni. Ha kitárulkozol, lekurváznak, de előbb utóbb mindenképpen lekurváznak.
Én úgy élem meg, hogy egyedül vagyok, és egyedül vagyok (direkt a szóismétlés) nő ebben a világban. Az irodalom berkein belül a nők sem kegyesebbek hozzám, mint a férfiak, az alapszabály, a dzsungel törvénye, ölj, mert megölnek, üss, mert kiütnek a ringből. Itt ilyen nőnek lenni. Ez a Balkán és ezt sokszor átélem…
Magyarországon olyan nőnek lenni, hogy a mindennapi egzisztenciális helyzetemhez tartozik, hogy bármit is veszek fel, végigmérnek a férfiak szemérmetlenül az utcán és megvizsgálják, hogy a seggemtől kezdve a mellemig feszes-e a bőröm és a csontozatom is rendben van-e. Szóval elég alaposan. Egy pillantás, ahogyan egy nő itt sosem mér végig egy férfit. 
Büky Anna: A világok legjobbika
Ma éjjel a hazám vakító fényben jelent meg előttem…
…Ma, tisztán és világosan, mintha egy éles fénysugár hasította volna át az agyamat, kétségek nélkül érzem, hogy Magyarország az országok legjobbika. És egyetlen helyem van a világban, nem máshol, csakis a hazámban.
Hosszú utat tettem meg azért, hogy teljes önvalómból ki tudjam mondani ezt a mondatot: hogy a hazám úgy jó, ahogyan van. És hogy a hazám, az egyetlen terület, ahol valóban kiteljesedhetem. Mert itt van a feladatom. És mindez nem véletlen.
Úgysem hallunk mást már soha, csak hogy jön, jön, jön... a baj... a megfoghatatlan, a színtelen, a szagtalan, a közeledő, fenyegető veszély! A katasztrófa.
Hogy országunk az országok legjobbika... elsüllyed. Akkor pedig vegyél nagy levegőt!
Ha valami nem sikerül, bizony mondom, akkor valamit nem jól csinálunk. Se én, se te, se ő, se mi. Itt és most.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem a felelősséget a saját életemért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden ember felelősségét a saját közösségéért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden egyes ember feladatát a saját környezetéért.
Nem igaz, hogy más a hibás.
Nem igaz, hogy máshol könnyebb.
Az ország ahol élünk, az országok legjobbika!
A hazám ma éjjel az álmomban
vakító csillogó fényben jelent meg előttem….
Bitó László: Áldott vagy, Káin (részlet)
– Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy te és porrá lészesz – sziszegte az Úr, és sarkon fordult. De Éva eléje lépett, és határozottan így szólt hozzá:
– Nincs ez így rendjén, Uram. Nem értem, mihez képest növeled meg viselősségem fájdalmait, hiszen láttam: az állatok is fájdalommal szülik meg kölykeiket. És amikor serdülő testem gyötrelmeivel fordultam hozzád, bevallottad, hogy mit sem tudsz asszonyi dolgokról, és vigaszt-gyógyírt azokra nem adtál. Elfogadom, hogy epekedjek férjem után, mint ahogy Ádám eddig is epekedett értem, csak nem tudom, mire megyek vele, ha nem tanítod meg emberemet, hogy mit kezdjen vágyával…
Meg az enyémmel.
- Már megint ezzel állsz elő? Megmondtam százszor… – kertelt az Úr.
– Mondtad, mondtad, igaz – vágott szavába türelmetlenül a lány – , de sosem kérdezted, mit érzek...!
Bódis Kriszta: Hétes (részlet)
Gyakorlatilag nem térek magamhoz, mióta ez a pogrom elkezdődött. Mióta Budai Barna (ózdi, roma aktivista, keresztgyerekeim apja) háza leégett, már a bőrömön érzem, a húsomba, ezt az egész borzalmat, amit sokan még mindig biztonságos távolból figyelhetnek a tévé híradásain keresztül.
Ebből a távolságból az egész nem is tűnik valóságosnak. Hátborzongató, az biztos, csakúgy, mint a többi katasztrófa. Miközben az országban cigány polgártársaink, embertársaink, honfitársaink félnek.
Nem, nem a vagyonukat féltik mert az többnyire nincs nekik. Nem attól félnek, hogy elkerülik őket az utcán, hogy nem szolgálják ki őket tisztességgel a boltokban vagy a rendelőben, vagy, hogy nem kapnak munkát, albérletet, amiért cigányok, mert azt már megszokták. Félnek. Féltik a puszta életüket.
Tímár Magdi Cilin: Török-magyar védőszentek (részlet)
Támadnak a törökök. Hihetetlen az akarat, a hit, a nyomás. (Tuti, hogy van bennem török vér.)
Gólt rúgtunk. Alfi felhördül, a lábszárát vakargatja, a fejét csóválja, aztán bólogat. És én tudom, hogy még nincs vége! Tudom, hogy nem áll le a török csapat! Fussatok véreim, fussatok! Akarjátok!
Nőm újra az ajtóban. Elakadt az írásban, most azonnal menjek, de iziben.
Az élet ily kegyetlen, vagy csak nőm? Alfira nézek. Bár megállna az idő, bár szólhatnék ott a gyepen küzdőkre, hogy legyenek tekintettel rám, csak pár percet kérek, nem sokat, ennyi talán kérhető, mindjárt jövök, csak néhány pillanat, igen! Átrohanok. Nézem a verset. Tiszta szenvedély. Bassza meg, miért kell kettészakadnom? Alfi üvölt. Újabb gól. Felpattanok, visszarohanok.
A török vér!
Gyerünk fiúk, még van idő, még van néhány perc, akarjátok jobban, mint bármit a világon, és akkor sikerül, az én véreim vagytok, csináljátok!
Remeg kezem-lábam, nőm biztosan sértetten dacol a szavakkal, de nekem most itt kell lennem, megértés is van a világban, s ha nincs, jaj nekem..!
Ezek tudnak harcolni, akarják, amit akarni kell, én is azt akarom, amit ők, így együtt jók vagyunk, és igen. A befejezés előtt kevéssel… Megcsináltuk… Nyertünk…!!!
Kinyipál
(részlet)
Ki kelet a madárágyból?
Az édes megnyerából?
Küne a hó száll
itten meg nyipál
Ki nyipál? Ki nyipál a trüngülém előtt?
Ki az ki elvidálja utam célom előtt?
Mikor aludnék, mikor bungalnék
Mikor álom s halál összeér...
Györe Gabriella:
Amikor Siegmund Ludwignál teázott
(részlet)
„Tudja, néha csak fekszem itt,
franciakertemben,
formára nyírott sövényem alatt,
s érzem, ahogy átfolynak rajtam
jövőbe spriccelő szökőkutak.”
Na de afro-amerikai? Nő? Irodalom? Mit kezdjen ezzel a gyanús szókapcsolattal a gyanútlan közép-kelet-európai olvasó? A válasz nem bonyolult: adjon egy esélyt, és lapozzon bele néhány fekete írónő művébe, mert remek versekre, elgondolkodtató regényekre és nagyszerű drámákra találhat közöttük. Ha másért nem, az olvasás puszta öröméért is érdemes kézbe venni e műveket. […] Kiválóságuk elsősorban őszinteségükből fakad, leplezetlenül tárják elénk a fekete bőrszín és a női lét együttes, egymást átható és keresztező alárendeltségét és az elnyomottság megélésének tapasztalatát. Olyan témákat feszegetnek, melyekről sokáig nem olvashattunk, és olyan hangon szólnak, amit sokáig nem hallhattunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem léteztek, hiszen éltek és alkottak afro-amerikai nőírók már a 18. században (pl. Phillis Wheatley) és a 19-ikben is (pl. Harriet Jacobs vagy Pauline Hopkins), de nagyon sokáig inkább csak ritka kivételnek (urambocsá, fehér hollónak) számítottak, akik nem váltak sem ismertté, sem az irodalmi kánon részévé. Mondhatni szántszándékkal el lettek felejtve.
A némaság ideje mára azonban lejárt.
