Ljudmila Ulickajával Párizsban találkoztam először, valamikor a 90-es évek elején, amikor megjelent franciául, az orosznál korábban. Egyik párizsi barátnőm, lelkes regényolvasó beszélt róla, olyan szeretettel, mintha személyesen ismerné, szinte odaültette mellénk a kávéházi asztalhoz. Nyomban mesélni kezdte Szonyecska történetét. Nagyon foglalkoztatta, hogy ez a derűs és odaadó önfeláldozás a szerelemben-házasságban lehetséges-e egyáltalán, és vajon követendő-e? Nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon miatta, vagy netán éppen irigyelje. Hosszan beszélt erről, Szonyecska segítségével tudta megfogalmazni élete nagy dilemmáját: saját helyét és szerepét nehéz párkapcsolatában.
Közel húsz évvel később – Ulickaja könyvei akkor már egymás után jelentek meg magyarul is –, azt mondta vágyakozó hangon egyik budapesti barátnőm: oh, ha én egyszer elmehetnék a Médea házába, és ott tölthetnék néhány hetet Médea közelében... az nagyon jót tenne nekem.
Azt hiszem, Ulickaja fényes világsikerének egyik titka ez a közvetlen, személyes hatás az olvasóra. Ott érinti meg az embert, ahol a legérzékenyebb: a magánéleténél. És micsoda meseszövéssel!
Ljudmila Jevgenyevnát olvasva otthonosan jelen vagyunk a szereplők terében, mi is ott ballagunk, a betonutat elkerülve, a meredek ösvényen le a tengerhez, szeretetreméltó mediterrán táj, fehér sziklák, napszítta füvek erős illata... De lehet a helyszín pincelakás, gettó, pravoszláv templom, katolikus kolostor, zsinagóga, New-Yorki művészlakás, dácsa álgótikus pohárszékkel, garázsból lett szolgálati lakás, kartonfüggöny mögötti társbérleti zug, vagy moszkvai utca, amely háromszor cserélt nevet... Sosem jártunk ott, mégis ismerős.
És a nők. Sok remek nő, elevenen, hitelesen. Nagymellű nők, sovány, magas, csontos nők, bájos fiatal szépségek, megindító lányok, tiszteletreméltó öregasszonyok, prostituáltak, hősies, önálló nők, vagy odaadással mások szolgálatának élők, érzékeny és sérülékeny nők, találékony, gondoskodó nők, akik mindent tudnak születésről és halálról. Az egyik virágcserepekkel sugdolózik, a másik keresztet vet a tűzhelyre, mielőtt begyújtana; hajthatatlan, hűséges és becsületes nők, csordultig együttérzéssel. Parazsas vasalóval vasalnak, háromlábú tartályokban fehérneműt főznek ki, mindig listákat írnak a napi tennivalókról, testeket mosdatnak: haldokló férfit, mozgásképtelen anyát, beteg nagymamát, öreg szolgálót, vagy csak néznek, egyik sötétségből a másikba; nők, akiknek a férfiélet titok, sőt mi több, szent titokzatosság, akiknek a férfiak valami más bolygóról való lények.
Mindent feláldozó szerelmek, elrontott sorsok, boldogtalanná váló boldog házasságok, anyaság, bonyolult anya-lánya kapcsolatok. Második, harmadik házasságokban szeretettel nevelik egymás gyerekeit, miközben a biológiai folytonosság, a generációkon átívelő, örökletes jegyek, megrendítően ismétlődnek. Törékeny csecsemők, kislányok, akiknek boldog gyerekkoruk volt egy könyvtárszobában, gyerekek, akiknek a szeretet érintése nélkül – mintha az valamilyen ismeretlen vitamin lenne – nehéz fölnőni.
Férfiak, akiknek orvosság-bakaszag-alkoholbűz, vagy száraz fű és fűrészpor szaga van, nőimádók, akik közben éberen őrködnek függetlenségükön, férfiak, akiknek különleges erejük van a jelenben tartózkodni, akik gyöngéden ölelik át a csecsemőket, mélyen szeretik fogadott gyereküket, akik száműzetésben, lágerben voltak vagy lesznek, akik veszedelmes dolgok tudói, partizánok, papok, Isten emberei, többszörösen halálraítéltek; megoldatlan, eltusolt, kényelmetlen kérdéseket kimondó férfiak, akik mellett, mintha égő bokor mellett állnánk, emberek, akiknek az életrajza – végtelen, keserű, szovjet történet –, mint temetetlen halott, mindig a nyomukban jár.
Nagyon sokfélék ezek a vonzó szereplők, orosz, zsidó, görög, tatár, csecsen, tadzsik, török, lengyel, litván, drúz, arab emberek. Van köztük festő, zenész, irodalomtanár, műszaki rajzoló, orvos, vagy kutató, aki felvilágosult, tudományra törő eszével összeszorítja buta és halhatatlan lelkét, vagy aki nem hajlandó a világ nagy kérdésein töprengeni, így is a fél ország csak ezzel foglalkozik...
Sok kávét, teát, bort, vodkát isznak – az orosz részegségben a kiutat nem találó lélek könnyű megnyugvásra lel, nincs hazugság, nincs szégyen. Baklavát, lekvárt, cukrozott gyümölcsöt és még mindenfélét esznek, ruhájukat, járásukat, tárgyaikat is megismerjük, mert sok kis apró hétköznapi részletből áll össze az élet, a nagybetűs. Jelentős és bonyolult álmokat álmodnak, rájuk tör az orosz metafizikai csüggedtség, próbálnak megszabadulni az undorító lelki csikorgástól, küzdő lélekről és zsidóságról, Istenről, bűnről, vezeklésről és megbocsátásról, szégyentől, fájdalomtól mentes, békés elmúlásról gondolkodnak és beszélnek, mert a beszélgetés olyan, mint gyónni és feloldozást kapni.
Mindenkinek van mit elhallgatni el nem követett bűnei miatt rettegve: német ősöket, lágerban elpusztult szülőket, külföldi rokont, művelt apát, gazdag nagymamát. Mert az előtérben álló magánélet mögött képet kapunk a riasztó külvilágról is. Néhol részletesen, de gyakran csak sokat eláruló félmondatokban: a Pártboltban nincs cukor, vaj és tej, a telefon megint nem működik, nagy fényűzés a mosakodáshoz egy vödör meleg víz, valaki kincsként őriz egy vékony varrótűt, valakinek a szerelmét agyonlőtték, de neki szerencséje volt, életben maradt, másnak azért volt szerencséje, mert csak hetente egyszer kellett jelentkeznie a helyi rendőrségen, vagy mert le tudta fizetni a körzeti megbízottat.
És Ulickajánál mégis jó a világ, a személyes jóságtól, a tisztességtől, együttérzéstől, egymás megsegítésétől. Átadja az olvasónak rendíthetetlen hitét abban, hogy ítélkezni nem helyes, viszont sok kicsi, józan és segítőkész cselekvésből állhat össze az, hogy világunk mégse az őrület, a durvaság, az agresszió és a kirekesztés felé menjen tovább.
Az olvasó csöndesen azt mondja magában ennek a huszonöt nyelvre lefordított, tizenkét díjjal kitüntett szerzőnek, akinek mondatai közül néha Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkíj, Gogol vagy Csehov kacsint ránk: Galambocskám, Ljudmila Jevgenyevna, igyunk meg együtt egy teát, vagy akár elő a vodkát és sós uborkát, és beszélgessünk fontos dolgokról: a telő-múló hétköznapokról, hitről, együttérzésről, egymás megsegítéséről.
Köszönjük, hogy itt van közöttünk.