PPM.: A XVI. Nemzetközi Könyvfesztivál egyik spanyol vendége a baszk írónő, Julia Otxoa, akit a Világírónők sorozatban már volt alkalmunk megismerni. Az írónőt először is arról kérdezem, hiszen tudtommal járt már Budapesten: milyen emlékekkel tér vissza hozzánk?

J.O.: 1984-ben, huszonöt évvel ezelőtt, férjemmel, a szobrász Ricardo Ugartéval és még számos spanyol és más nemzetiségű szobrásszal együtt jártam itt, a Műcsarnokban megrendezett IV. Budapesti Nemzetközi Szobrászati Triennálé alkalmával. A Műcsarnokot, a várost, mindent olyan szépnek láttunk, mindenhol érződött a biztos kulturális háttér, a magyar kollégákkal folytatott beszélgetéseink pedig kivétel nélkül tartalmas, komoly irodalmi és művészeti ismeretekről árulkodó eszmecserék voltak. Nagyon meglepődtünk, azóta is emlegetjük, hogy itt az emberek ugyanolyan bevásárlókosárral járnak a könyvesboltokban, mint nálunk otthon az élelmiszerboltokban szokás, és emlékszem, mi is degeszre tömtük könyvvel a bőröndjeinket, mikor hazamentünk.


PPM: Azt hiszem, nőnek, írónak lenni Baszkföldön már önmagában is kihívást jelent. Vagy elkötelezettséget, ha úgy tetszik. Irodalmi munkássága mellett milyen egyéb eszközökkel igyekszik megfelelni ennek a kihívásnak, illetve milyen elkötelezettséget vállal Julia Otxoa?

J.O.: Nőnek lenni Baszkföldön egyáltalán nem kihívás, mihelyt írásra kerül a sor, nincs különbség férfi és nő között, én legalábbis sose találtam másmilyennek a kettőt. Az írás számomra mindig keresgélés, kutatás, hogy hogyan is kifejezhetném ki, milyen formában mondhatnám el, amit szeretnék elmondani. Az írás az idő, a kor jelképes megjelenítése is, amelybe beleszülettem, ezért az elbeszélő, a lírai és a vizuális poétikai műveimben, a fikció koordinátái közt, minielbeszéléseimben a szürrealizmus, versben és prózában gyakran az irónia, az allegória és a szimbólumok nyelvén jut kifejezésre számos, napjainkban mindenütt, nem csak a Baszkföldön, hanem mindenütt a világon égetővé váló kérdés: az embertelenség, a hétköznapi helyzetekben rejlő abszurditás, a bizonytalanság, a látszatok labirintusa, és a többi, és a többi.


PPM: Mit tart az ön által kedvelt és leginkább művelt „félperces” műfaj legfőbb sajátosságának?

J.O.: A minielbeszélést a tartalmi intenzitás, a felmerülő téma és egyéb hasonlók miatt nyugodtan kell olvasni, gyakran kétszer-háromszor egymás után, hogy észrevegyük benne a rengeteg értelmezési lehetőséget. A rá jellemző nyitottság, mesésség végtelen számú kombinációs lehetőségek sorát tárja elénk, melyek legfőképpen mint napjaink kifejezése érdekelnek engem.


PPM.: Sietős korunkban elképzelhető, hogy a minielbeszélés lesz egyszer a legnépszerűbb műfaj?

J.O.: Igen, szerintem a novella műfaja úgy általában hosszú és gyümölcsöző jövőnek néz elébe…


PPM.: Egyébként a versek után hogyan kötött ki ennél a műfajnál?

J.O.: Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy miért választottam a rövid formát elbeszélő műveimhez. Valójában nem választás, hanem véletlen találkozás volt: egy szép napon észrevettem, hogy a vers másféle tájjá változik, alakok jelennek meg benne, van hangjuk, és valamilyen történetet akarnak elmesélni. Így lett aztán a versből elbeszélés, megmaradt viszont a költői képre jellemző tömörség és rövidség. Mindig is érdekelt a nyelvi szintézis, a kifejezésbeli intenzitás, mert ez nagyon közel áll a költői absztrakcióhoz. Kerülöm a retorika minden fajtáját, a szeretem a végsőkig vinni az expresszivitást, az eszközök szigorú használatával igyekszem fokozni az elbeszélés belső feszültségét.
Az írásban a diszkurzív vagy narratív hiperrövidségnek minden lehetséges fajtája izgat, valamennyi irodalmi vetületében: minielbeszélés, aforizma, a költői minipróza és a többi. Mindegyikben érzem a határokon átívelő, értékes irodalmi identitást, mely számtalan kombinációs lehetőségnek nyit teret.


PPM.: Milyennek láttatják a világot ezek az elbeszélések? Van-e közös vonás bennük?

J.O.: Minden írásomban ott a döbbent csodálkozás a világ láttán, mélységes, olykor ironikus szkeptikusság, máskor nyugtalanító érzés az emberi történések kifürkészhetetlensége előtt. Az írás olyan, mint egy jelképes felelet a labirintusra. Egyesek szürrealistának, mások abszurdnak nevezik ezt az elbeszélésmódot, ebben találtam én meg a legjobb eszközt a körülöttem zajló események lefényképezésére.
Elbeszéléseimben mindig vannak állandó elemek: játék a látszattal, a nyelvvel, a nyugtalanító, a normálistól eltérő helyzet adódik, aztán a humor, az élet lineáris rendjének valamiféle megbontása, amikor időnként darabjaira bontható az élet. A melankólia és a humor határmezsgyéjén mozgó elbeszélői univerzumnak mondanám, melankólia alatt könnyíthető szomorúságot, humor alatt a határok áthágását értve, és persze ott a kritikai hang is a különféle allegorikus díszletek között. A sugallt, a sejthető legalább olyan lényegi eleme szövegeimnek, mint maga az elbeszélt történet. Különösen izgat az a másik olvasat, amely a dolgok csalóka láthatatlanságán hatol keresztül, hogy ne a szokványos módon értelmezzük őket. Ezért némelyik elbeszélésemben igyekszem kontextuson kívül megmutatni a helyzeteket, szövegeket, jelentésegységeket, a fiktív időben a valóságról folytatott szokványos diskurzus zárt közegével szembeállítva, attól eltérő módon ábrázolva. Az írást magára az írásra és az elbeszélt történetre vetett, többszörös pillantásnak tekintem, az irodalom pedig számomra nyitott univerzumok kombinatorikus művészete, amely számtalan olvasatnak, értelmezési lehetőségnek nyit teret. Utazás a fikcióban, a mai kor nyilvános vagy magánszférája, az emlékezet, a történelem, a művészet, az öröklött nyelvi poggyász valósága felé, mely az elbeszélésben újraképzelhető, újragondolható. Az irodalom számomra végső soron kutatás a megismerés terén, a kérdések közt megbúvó jelképek kibogozása.

Pávai Patak Márta