„Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell."

Király Odett első kötetéből.

Anyám azt mondta úgy éljek, hogy Isten
sohase téveszthessen szem elől és
mindig neki tetszően cselekedjek.
Ezt a szöveget apám nem szerette.
Szerinte ugyanis teljesen mindegy,
hogy mit teszünk vagy mit nem (ez is fontos:
a nem-cselekvés – már apám szerint)
a végén Isten úgyis megbocsát.

Én jó gyerek voltam: lehajtott fejjel
hallgattam végig mindkettőjüket.
A vitatkozás pofátlan lett volna,
viszont ha valakinek igazat adok,
megnyilvánul a jobban-szeretés.

Anyámban a tumor úgy bujdosott el
hogy még az orvosok sem vették észre.
Ezután apám nem sokat törődött
magával és úgy élt, akár a bűnös,
ki, hogyha kérdezik, nem válaszol.
Az első infarktusa vitte el.

Ha én is úgy élnék, ahogy hiszek,
valószínűleg nem élnék sehogy.
Ez nem panasz, ez magyarázkodás:
pontos és száraz. Ezt lehet jobban
szeretni, a reláció itt minden
következmény nélkül megengedett.

Olyan ez, mint egy tárgyalás. Itt
mindig annak kell ítélkeznie,
aki semmit nem tud, csupán találgat,
hitére támaszkova, legtöbbször
szótlanul.


„ha életem festmény, ők a keret”
(Halmai Róbert: Esténként hozzájuk)

Most azt hiszem, hogy annyi fiú közül
egy sem hiányozhat. Dömi sem, pedig
ő még a címemet is tudta.
Benne reméltem az általános

pótlást apám helyett, akiből csupán
tárgyai maradtak meg. Tina tudja ezt,
tud szinte mindent. Ő Személyi-
ségem egyik leszakadt darabja,

testemről a gomb. Tudja, hogyan lehet
anyát hitellel játszani és mindig
úgy mosolyog rám a tükörből
vissza, akár a fiúk. Szerintem

anyám cseréje, hisz a magány – akár
két nyelv hegyét a ritka találkozás –
összevarrja őket.
Régóta
nincs olyan arc, ami emlékezne,

emlékeztetne bárkire. Azt hiszem,
jó ez így: hogy nem kínzom a lelkemet
idézéssel, idézetekkel.
Szívem a pulcsiba zárom, sajnos

egy jó ideje senki se láthatja.
Be kellett, hogy varrjam. A találkozás
veszélye vitathatatlan, hisz
ha bekövetkezik, úgy lesz: vége.


Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál, én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk, te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.


Ha megzsarolnál, engedelmeskednék,
akár egy jó barát, ha szépen kéred.
Ha gyilkosságra kérnél – mért hazudjak –
lehet, hogy könnyen vinne rá a lélek.
Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
de segítenék, hogy elérd a célod
még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
Ne állítson meg semmi félúton.
Ne ébresszen bűntudatod a látvány:
a ház, a test, a száraz csend, a véred.
Feküdj nyugodtan, én veled leszek.
Akár egy jó barát, nem is kell kérned.


Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell.
Azt mondod, hogy túl kevés a szóból.
Csak látszat ez, hogy futni hagytalak.
Rólam van szó és az irgalomról.
Emlékeim a szavak összetörték.
Spájzban tartalak, mint anyám a körtét.
Így elmúlsz, mint a rend és – forma bont! –
így megmaradsz, mint sor végén a pont.




„1986-ban születtem, bő két hónappal a Challenger lezuhanása után és 23 nappal a csernobili katasztrófa előtt. Ebben az évben halt meg Andrej Tarkovszkij és Jorge Luis Borges. Lehet, hogy ezek miatt van hajlamom a pesszimizmusra. Ugyanakkor egyre optimistább vagyok. Mostanában új dolgokat fedezek fel. Például, hogy 1986-ban adta ki Esterházy Péter a Bevezetés a szépirodalomba című monumentális könyvét, vagy hogy ebben az évben reaktiválódott a Tiszatáj. Nem mellékesen 1986-ban járt a Halley-üstökös utoljára a Föld közelében, ami azt jelenti, hogy kis szerencsével egyszer még láthatom is. Valami ilyesmit szeretnék elérni a verseimmel is. Hogy egyszer láthassam őket egységes egészként és ez egyre kevésbé tűnik elérhetetlen célnak.” – tömören és velősen így cseng Király Odett curriculum vitaeje. A fiatal költő, a pécsi egyetem magyar-pszichológia szakos hallgatója, akinek verseivel eddig többek közt a Mozgó Világban, a Holmiban, az Árgusban és a Ligetben találkozhattak az olvasók. Magamon kívül című első verseskötete, mely a Palatinus Kiadó gondozásában lát majd napvilágot, a könyvhét újdonságait gazdagítja.