Joan Slonczewski a női SF (régebben tudományos fantasztikus) irodalom nagymestere. A nagy irodalom nagy emberi víziókat hordoz, amelyek közös tudatunkban élnek. Új világokat tár fel a kreatív nőtudat, a faj történetének és jövőjének nagy vízióit. Természetes, hogy ezt a víziót egy nő látja ilyen tisztán és prófétailag, hiszen az ember története az anyák története. Alighanem ettől olyan jól érthetőek ezek a sztorik – írja Gordon Agáta Joan Slonczewski regényeiről.

Az Ajtó az óceánba nyelve pillanatok alatt megtanulható, és gazdagon, kreatívan működik olvasás után is még sokkal. Hősnői ivadékoknak hívják magukat, anyabolygójuk ivadékainak, idegen bolygókon pedig Cseréknek.
A csere nyelv interaktív, az empátia és a tudás nyelve. Legközelebbi hozzátartozóját szerelemcserélőmnek hívja az Ivadék, és köszöntésképp szép napot cserél azokkal, akikkel összetalálkozik.
Ha a tengerben úszom, a tenger is úszik bennem? Kérdezi a cseréktől fiatal tanítványuk egy idegen bolygón. Hát persze.


Milyen világba csöppenünk? Hová utazunk ezzel a lengyel-amerikai biológus nővel négyszáz apró betűs oldalon keresztül?
Hát az óceánholdra, ahol nincs szárazulat, az egész bolygó egyetlen jól karbantartott ökoszisztémában hullámzik. A legmagasabb rendű tudat a bolygónő saját tudata, amely közös minden egyes organizmusáéval.

Lényei nők és csak nők, az élet replikátorai, gyógyítói és formálói. Ápolják, gondozzák, eszik, isszák és fenntartják a bolygó összes életjelenségét, az élő növény-szerű tutajokat, amelyeken a női közösségek és családok élnek, az óceán állatait, a csónakvontató szállókalamájókat, a tutaj horgonyzó óriásférgeket, a táplál ékelőkészítő növényeket, a világító virágokat és az információ hordozó keleplegyeket. Nagyon egyenrangú gyülekezőiken közös és jól megemésztett döntéseket hoznak.

Ezek a nők halak és emberek, lilák, kopaszok és meztelenek, mért is ne, és ha veszély, bánat, trauma vagy erőszak éri őket, akkor elfehérednek és mozdulatlanná válnak, csak a kislányaik képesek visszahozni az életbe a transzba esett felnőttet.
Itt nincs agresszió, nincs háború, nincs kizsákmányolás, nincs hazugság, nincs erőszak.
Azonban a környező világok határain beszivárognak ezek a jelenségek, amelyek a halnők számára értelmezhetetlenek, veszélyesek és ostobák.
Ezek a jelenségek a férfiakhoz fűződnek, igen, ez ismerős valahonnan.
Természetesen nem értik egymást, természetesen a globál-galaktikus férfiszövetségek kihasználják a halnőket, meg akarják semmisíteni, félnek tőlük és erőszakolják őket.

Joan Slonczewski amerikai-lengyel biológus, fiatal ötvenes, a tudományos kreativitásból származik regényeinek masszív nyelve és jövőbe látó képessége. Abba a jövőbe lát, amely nem idő, hanem hely: bennünk van. Hatalmas élő organizmusunk - a testünk - egyetlen tudatnak alárendelten működik, miközben tudattal bíró egységeket tartalmaz és hordoz. A mikro és makro tudatosságú egységek kommunikációjáról és evolúciójáról mesél a Génszinfónia, Joan másik remeke, mely ugyancsak a múlt században született, 1998-ban.

Egy alig élhető bolygó magasabb intelligenciáját kutatják a regény hősei, halnők, globál-galaktikus virtuális lények, bankárok és vezetők, nanoplaszt szabadgépek, amelyek öntudatosak és együttműködők, mikrozooidok és intelligens részecskék. Száműzöttek, gyerekmentők és Lélekhívők.
Az emberi intelligenciára végül a genetikusok bukkannak és ők is értik meg a jelrendszerüket egy traumatizált autista számmisztikus kislány és egy életformáló halnő segítségével.
Csakhogy ez az intelligencia mikroszkopikus, és a hordozóiban tetten érhető: a bolygó telepeseiben telepszik meg, és sugallja létét és fenntartását.
A megszállt telepesek istenek, a parányok bolygói és létfenntartói, a parányok generációi naponta követik egymást, minden emberméretű organizmushoz másként alkalmazkodnak a parányok, ez a biodiverzitás.
A parányokat hordozó beláthatatlan méretű és tudatosságú lény a számukra spirituálisan felfogható, vagyis isten. A parányok tettenérhetetlen sugalmai és víziói, melyet a hordozójuknak üzennek, a hordozóban isteni jelként jelenik meg.
Az élet láthatatlan szintjeit hódította meg és fedezte fel Joan Slonczewski, nem kisebb utazás ez Kolumbuszénál.
A tudományos nyelv és tapasztalat kifinomult irodalmi víziója maga a megvilágosodás.


Susan Greenfield, angol biológus és agykutató friss könyve, az Identitás a 21. században, szintén egy jövőképet vizionál, azonban regényes szabadság nélkül. De a szóhasználatában  a nanotechnológia és szilikát-szenzibiltás alig tér el a sci-fiétől. Legfontosabb következtetése pedig kísértetiesen hasonló Joan Slonczewsikéhoz.
A neuron (azaz egy idegsejtünk) értelmes alapegység, az agy értelmes alapegysége, kapcsolatokkal és kommunikációval, specializálódott küldetéssel és feladatokkal. Az ember a faj értelmes alapegysége, kapcsolatokkal és kommunikációval specializálódott küldetéssel és feladatokkal. Bizony.
(Vagyis: az intelligencia nem méretarányos...)

Joan Slonczewski SF regényeit pedig úgy kell olvasni, ahogyan a fordulatos regényeket falja az olvasó, aki nélkül nincs író. Gyorsan haladunk az intrikáknál és bonyodalomnál, várakozón követjük a romantikus szálakat, izgulunk a megsemmisítő fenyegetéseknél, és lelassulva ízlelgetjük az inspirált, tiszta tudás üzenetét.