Almási Péter 2001-ben készült dokumentumfilmjének bemutatására ugyancsak a 40 film a szocializmusról című monstre vetítéssorozat keretében került sor. Almási kamerájának kereszttűzébe a ’70-es évek Zalaegerszegi Ruhagyárának Kossuth-díjas szocialista brigádja került,így a mára nyugdíjas éveiket taposó varrónők sorsán, élményein keresztül ismerkedhettünk meg a korabeli Magyarországgal, és a „kádári kisember” összetéveszthetetlenül lelkes figurájával, aki, ha kell, ha nem, még az ingyen társadalmi munkától sem zárkózik el…
Tóth Sándorné brigádvezetőn látszik, hogy nem bánt meg semmit. Ha most varázsütésre előröl kezdhetné az életét, pontosan ugyanígy csinálna mindent. Megszállottan olvasná a Kossuth Kiadó könyveit, szívvel-lélekkel hajtaná a brigádot, hogy a teljesítmény terén ne csak a 120%, az az 1281 óra társadalmi munka is meglegyen, aminek keretében a bölcsi és az ovi is új takarókkal gazdagodott.
Munka előtt vagy után, a szocialista brigád fáradhatatlan dolgozói Terike lakásán gyűltek össze, hogy időre elkészüljenek azok a bizonyos plédek. A cipekedésbe még Tóth Sándor, a hites férj, nem mellesleg több tucat kitüntetéssel büszkélkedő parancsnok is besegített, akinek egyébként egy esetlegesen kitörő háború esetén az ország belső rendjét kellett volna fenntartania embereivel.
Jogosan fogalmazódik meg bennünk a kérdés, vajon mi ösztökélte ezeket az embereket emberfeletti teljesítményre. Bár mentalitásukat nem tehetjük magunkévá, és talán nem is kell, annyi bizonyos, a munkásosztály erős öntudata nagyon is belejátszott cselekedeteik precíz kivitelébe. A varrónők egyike nemcsak hogy büszkén, de szent meggyőződéssel, szikrázó szemekkel állította: Ezt az országot a szüleink és mi építettük fel!.
Közös gyökerek
Ahhoz, hogy egy társaság ennyire összecsiszolódjon a közös identitástudaton és célon túl, szükség van közös gyökerekre is. A Zalaegerszegi Ruhagyár dolgozói mind 15 évesen kezdték, mind egy osztályból származtak, nem voltak köztük kirívóan gazdagok, ahogy kirívóan szegények sem. Közös szocializációjuk a gyáron túl a munkásszállón zajlott, ahol 5-7 évig laktak heten-nyolcan közös szobába zsúfolódva. (Ők persze nem panaszkodtak, sőt!). Ha épp nem szólította őket a kötelesség, a rajongásig imádott társadalmi munka, éjjel a paplan alatt ponyvaregényeket faltak, egyiket a másik után. De még az ebédre szánt paprikás krumplit is felváltva kavargatták az öblös fazékban. Ahogy teltek-múltak az évek, olyan elválaszthatatlanokká lettek, akár egy nagy, boldog család.
Tényleg ingyen munka a társadalmi munka?
Ahogy a film tovább pörög a szereplőkről alkotott képünk is lassan árnyalódik. Nemcsak az derül ki például, hogy a plédekért Terikéék ingyen moslékot kaptak, hogy orvostanhallgató lányuk továbbtanulását a disznótartásból finanszírozhassák, de bizony az is, hogy megélhetést jelentő hegyi pincéjüket/nyaralójukat is társadalmi munkában húzták fel a beosztottak, munkaidő után. A mosolygós parancsnoktól az állam még a géphasználatért sem kért egyetlen fillért sem.
A szerencsés 14
Noha a Ruhagyár lelkes brigádja 22 tagot számlált, Kossuth-díjat még is csak 14-en kaptak. A kiválasztottak Darvas Ivánnal és Szabó Magdával egy füst alatt vehették át a „hiszem is, nem is” kitüntetést. (A várományosokkal április 1-én, bolondok napján közölték a nagy hírt.) A legnagyobb örömöt számukra mégis az okozta, hogy Aczél elvtárs külön gratulált nekik.
Hogy a szocialista brigád tagjai sem voltak mindnyájan oly önzetlenek, mint ahogy azt az eddig elmondottak alapján feltételeznénk (?), azt a jóból kimaradt nyolc példája bizonyítja. Az ellenségeskedés egészen a biblikus képrombolásig fajult. A díjátadáson készült fekete-fehér fotográfiákon még Terike szemét is kiszúrták az elvetemült barbárok. Az elismert varrónők becsületére váljék, hogy valóban elgondolkodtak azon, összeadják a jutalmat, és igazságosan újraosztják mind a huszonkettejük közt. Persze az egészből nem lett semmi. Ahogy a vezetőség kiszagolta a dolgot, azonnal megtiltotta, hogy magánakciókba kezdjenek. Inkább maga osztogatott kitüntetést és pénzt azoknak, akiknek ezúttal Kossuth-díj nem jutott. Így Terike szavaival, már csak a lelki megrázkódtatást kellett elviselniük. A plecsnik felemást írként hatottak sebeikre.
A szerencsés 14 még két évet húzott le közösen, aztán szép lassan ők is kiöregedtek, nyugdíjba mentek.
Már a gyár sem a régi
Bár falai állnak, a régi erkölcs menthetetlenül odaveszett. Mióta a KISZ megszűnt, nincs közösség! - panaszkodnak a jelenkor hajlott hátú varrónői is, akiknek jó öt-hat évük még biztos hátra van a nyugdíjkorhatárig.
A gyárlátogatás azért nem csupán keserű emlékeket vált ki a Kossuth-díjas dolgozókból, ki-ki örömmel pattan egykori masinája mögé ellenőrizni, ha más nem is, legalább „az azóta ki tudja hányszor cserélt” szerkezet rendben van-e még. Egyedül Gyuri bácsi, a munkáslányok „nevelő apja” vigasztalhatatlan. Őt, az igazgatót egyetlenegyszer sem hívták, mióta átadta a helyét, így a zalaegerszegi üzembe most sem hajlandó betenni a lábát, inkább kinn várakozik az utcán. Szemében a könny úgy ül, mint a fa levele a törékeny ágcsúcson. Lélegzet híja van, hogy le nem csöppen. Hát még, amikor megpillantja „leányait”! Ma nincs munkásosztály - mondja nekik szomorúan, majd meg hogy emlékeznek-e, milyen szép május elsejéket éltek át közösen. (A ruhagyár varrónői mindig az első sorokban masíroztak kiváló, messze átlag feletti teljesítményüknek köszönhetően). Gyuri bácsi szavaira az idős asszonyok sem bírják ki, hogy el ne érzékenyüljenek. Feltörő emlékeik megríkatják őket is. Ha semmi, a tiszteleten túl, ezek mindig övéik maradnak. Gyuri bácsi végszavával élve: „De legalább fölemelt fővel járhatunk.”.
