„A második mondata viszont így hangzott: „Néger lenne az illető”. Egy fekete nő. Mivel fél életemet idegenben kelet európai bevándorlóként töltöttem ez a kijelentés, mármint ami a bőrszínt illeti semmifajta hatással nem volt rám. Sőt, éreztem, ahogyan néhány másodperc múlva feltámadt bennem az a hang, a lelkiismeret csodálatos hangja, hogy privilegizált fehér európaiként még csírájában is elfojtsak magamban mindenfajta színnel és szaggal kapcsolatos ellenérzést… Jaj, jaj, jaj, de nehéz is odaadni a tulajdonodat egy idegennek!... Az ő arca fekete volt. Azt a színt viselte büszkén, amelyet ajándékba kapott, nekem pedig égett a képem.” – Büky Anna mindennapi gyarlóságainak legrútabbikát, a bennünk rejlő hétköznapi rasszizmust tűzte tollhegyére új novellájában, mely nemcsak „bűnözni”, vezekelni is megtanít mindnyájunkat.
Tisztességes bérbeadók révén, ingatlanügynökön keresztül intézgetjük ügyes bajos dolgainkat. Minap felhív az ügynök, hogy közölje velem, van egy remek bérlő, másfél évre venné ki a lakást, biztos munkahelyi háttérrel, és… teszi hozzá jelentőségteljesen: nem magyar. Ez utóbbi hírnek különösen megörültem, mivel sajnos, évtizedes kiadói háttérrel magunk mögött, elmondhatjuk, - persze csak édesanyám és én -, hogy eddigi pályafutásunk során, kizárólag magyar ügyféllel volt gondunk, mármint ami a fizetést, és a tisztaságot illeti. Az idegenhonból jövők viszont kivétel nélkül, mintha az anyatejjel szívták volna magukba a tudást, hogy attól a ténytől eltekintve, hogy egy lakás nem az enyém, az még nem azt jelenti, hogy nem kell kitakarítanom magam után, sőt a lakást bérlő kénye kedvére pusztíthatja a berendezést, otthagyva a cigarettacsikkeket a sarokban, az éjjeli szekrény mögött, vagy éppenséggel egyszerűen mementóként ott felejtve a lakásban a teli szemetes zsákot. De mindezen apróság fölött még simán szemet hunyhatnánk, ha nem lenne az a fránya fizetési kötelezettség. Érdekes, mintha az idegenből jövő, ezt is jobban értené. Nem kell noszogatni azért, hogy: „Na, de mégis! Légyszi, már három hónapja én fizetem a rezsit és minden költségedet, ingyen mégsem lakhat senki, hacsak nem abban állapodunk meg” – tehát honfitársainkkal történt rossz tapasztalataink miatt úgy döntöttünk a mamámmal, hogy maradunk a külföldieknél.
Így amikor az ügynök bejelentette, hogy: „Íme egy lehetséges új bérlő, és nem magyar!” - nagyon megörültem a hírnek. A második mondata viszont így hangzott: „Néger lenne az illető”. Egy fekete nő. Mivel fél életemet idegenben kelet európai bevándorlóként töltöttem ez a kijelentés, mármint ami a bőrszínt illeti semmifajta hatással nem volt rám. Sőt, éreztem, ahogyan néhány másodperc múlva feltámadt bennem az a hang, a lelkiismeret csodálatos hangja, hogy privilegizált fehér európaiként még csírájában is elfojtsak magamban mindenfajta színnel és szaggal kapcsolatos ellenérzést.
De az ingatlanügynök úgy érezte, azt a hírt, hogy afrikai nőről van szó, valamiképpen tompítania kell, meg kell magyaráznia. Úgymond, mentenie kell, ami még menthető.
„Sokan ugye nem akarnak feketét” – folytatta.
„De miért?” - kérdeztem kis naivan. Őszintén mondom, kérdésemet a kíváncsiság hajtotta.
A válasz nem váratott magára. „ Nos -, szólt az ügynök – a feketék azok büdösek, valahogy más a szaguk, meg azt is mondják a köreinkben, volt már rá tapasztalat –(kinek és hol, biztos ez?) – hogy nem takarítanak. Erre nekem azonnal beugrott a magyar bérlőnk: „Nem lehet az -, gondoltam magamban -, hogy itt valamifajta tévedésről van szó, és a mi sötét hajú magyar bérlőnk történetét mesélgetik egymás között az ingatlanosok”.
De nem, tévedésről szó sem lehetett, mert a lelkes ügynök folytatta tovább: „tehát az egyik afrikainál az ágyban mákos tésztát találtak”. Én nem is tudtam, hogy az afrikaiak is esznek mákos tésztát. Azonnal összefutott a nyál a számban, mert mióta szegény nagymamám meghalt én nem ettem igazi mákos tésztát. De félretéve a tréfát, azért ez mégsem jó ajánlólevél, ráadásul hivatalos személytől – morfondíroztam magamban: „Tészta az ágyban”....
És hirtelen erre a gondolatra, mint valami kreatív szikra egy másik kép jelent meg lelki szemem előtt. Valami filmben láttam, egy krimi volt azt tudom, csak már azt nem tudom, melyik film - érdekes, mióta tizenhat évvel ezelőtt kidobtam a televíziómat a szemétbe, és csak mozifilmeket nézek, azóta élesen megmaradnak az emlékezetemben a jelenetek, a snittek, a bevágások. Csak elő kell őket hívnom – alkalomadtán, mint most is:
„Ment az áldozat a sötét folyosón, az áldozat a gyilkost kereste – ilyen is van, pont fordítva, nekem így rémlik – és benyitott egy lakásba, ott egyenesen a fürdőszobába ment, ahonnan hangokat hallott, és ahogyan kinyitotta az ajtót egy csapat fekete ember állt a kád mellett. Az egyikük kezében óriási kés volt. A kés pedig véres volt. Most tisztán látom a rémisztő jelenetet. A kádban egy halott bárány volt. Azt ölték meg a feketék. Rituális gyilkosságot hajtottak végre az állaton”.
Nekem, mint zöldségevőnek ennyi bőven elég is volt a filmből, semmi másra nem emlékszem az alkotásból, se cím, se hang, csak ez a kép.
Viszont az afrikai ember és az ő rituális vérengzése a báránnyal a fürdőkádban egy életre megmaradt bennem.
Szinte automatikusan mondtam az ingatlanügynöknek, hogy:
„Nekem semmi kifogásom nincsen a más kontinensekről érkezőkkel szemben, csak egyetlen kikötésem van, hogy ne vágják le a bárányt a kádban”.
„Ilyen is van?” - kérdezte megrökönyödve.
„Igen” -, mondtam határozottan.
Mire ő, akinek magától értetődően érdekében állt volna az üzlet így folytatta:
„Ezt még gondoljuk át, találunk más bérlőt.”.
Jaj, jaj, jaj, de nehéz is odaadni a tulajdonodat egy idegennek!
Nagyon elszégyelltem magam. Amikor érzed, hogy feltámad benned a rasszizmus, csak úgy hirtelen, minden előzetes indok nélkül… az nagyon rossz érzés. Hogy esendőségemet némiképpen ellensúlyozzam, este tanulmányozni kezdtem az országot, ahonnan a szóban forgó nő érkezik, mivelhogy őszintén bevallhatom, hogy abszolút semmit, de semmit, még a hazája fekvését sem voltam képes saját tudásomból magam elé idézni. De a véres bárány, és a kés azonnal beugrott! …
Aztán elalvás előtt imádkozni kezdtem, szinte ostoroztam magamat a kishitűségemért, a tudatlanságomért, az előítéletességemért, a mindig újra és újra önmagamban felfedezett gyarlóságomért.
„Bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”
„Bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”
„Bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”
Csak ez járt a fejemben, egészen a másnapi találkozóig, amikor is megjelent egy tökéletes eleganciájú asszony. Az ő arca fekete volt. Azt a színt viselte büszkén, amelyet ajándékba kapott, nekem pedig égett a képem.
