A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról. Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot. A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.

„Ha csak ülsz ott, a folyó fölemelkedik és megfojt!
Az írás lehet a csónak, ami átvisz a másik partra.”
 

 

Akkor maradtam le, amikor tizenkét éves voltam, mert szültem egy gyereket az apámtól. Az 1983-ban volt. Egy évre kimaradtam a felsőből. Ez lesz a második gyerekem. A lányom daunkóros. Nyomorék. Az alsóból is kimaradtam, amikor hét voltam, mert nem tudtam olvasni (és még mindig magam alá pisiltem). Most a tizenegyedikben kéne lennem, hogy a tizenkettedikbe mehessek, onnan meg érettségizni. De nem. A kilencedikben vagyok.

Felfüggesztettek az iskolában, mert terhes vagyok, ami nem hiszem, hogy rendes dolog. Nem csináltam én semmit!

A nevem Claireece Precious Jones. Nem tudom, mért mondom ezt el neked. Azt iszem, mert nem tudom, meddig megyek el a történetben, vagy hogy ez egy történet-e, vagy mért is beszélek. Azt se tudom, hogy a kezdetétől mesélem-e majd, vagy mostantól, vagy két hét múlva. Két hét múlva? Persze, hogy bármit megtehetsz, amikor beszélsz, vagy írsz, nem olyan ez, mint amikor csak azt csinálhatod, amit éppen csinálsz. Néhányan olyanokat mesélnek, ami se nem igaz, se értelme nincsen. De én megpróbálok értelmeset mesélni, és elmondani az igazat, másképp mi a picsa értelme? Nincs már elég hazugság meg baszakodás a világban?

Na, szóval ma 1987. szeptember huszonnegyedike, csütörtök van, és én a folyosón megyek végig. Jól nézek ki, jó a szagom – friss és tiszta. Hőség van, de nem veszem le a bőrjakóm akkor se, még ellopják, vagy elveszik. Mr Wicher azt mondja, indiánnyár. Nem tudom, mért hívja úgy. Azt akarja mondani, hogy hőség van, harmincöt fok, mint nyáron. És nincs semmi, mondom, semmi légkondi ebben a kibaszott házban. A ház, amiről beszélek persze az elemi a Százharmincnegyedik utcán, a Lenox út és az Adam Clayton Powell Jr sugárút között. Az osztályteremből megyek át az elsősávos matekra. Nem tudom mért tesznek egy ilyen szart, mint a matek az első sávba. Lehet, hogy azért, hogy hamar végezzünk vele. Nem is utálom annyira a matekot, mint eleinte gondoltam. Akkor esek be, amikor Mr Wicher leülteti az osztályt. Nincs ültetés Mr Wicher óráján, oda ülünk, ahova akarunk. Én minden nap ugyanoda ülök, hátra, a hátsó sorba, az ajtó mellé. Akkor is, ha tudom, hogy azt az ajtót mindig csukva tartják. Semmit se mondok neki. Most ő se szól hozzám. Első nap azt mondja: „Osztály, lapozzátok a könyvet a 122-dik oldalra.” Nem mozdulok. Megszólal: „Miss Jones, azt mondtam, lapozzon a 122-dik oldalra.” Azt mondom: „Kurvaanyád, nem vagyok süket!” Az egész osztály röhög. Ő elvörösödik. Levágja a könyvet az asztalra és azt mondja: „Próbáljon meg uralkodni magán.” Kicsi, sovány fehér férfi, kábé egyhatvan magas. Az anyám azt mondaná, nyikhaj. Ránézek, és azt mondom: „Én is tudok vagdalkozni. Akarsz vagdalkozni?” Na, felkapom a könyvem, levágom az asztalra keményen. Az osztály röhög, még jobban röhög. Erre: „Miss Jones, lekötelezne, ha elhagyná az osztálytermet MOST AZONNAL.” Én meg: „Nem megyek sehova se, hapsikám, míg ki nem csöngetnek. Azér jöttem, hogy matekot tanuljak, és maga meg fog engem tanítani. „Úgy néz, mint egy kurva, akin most ment át egy hadsereg. Azt se tudja, köpjön-e vagy nyeljen. Próbálja összeszedni magát, hűvösre venni a figurát, és aszondja: „Hát, ha tanulni akarsz, nyugodj le–” „Nyugodt vagyok”–mondom neki. Aszondja: „Ha tanulni akarsz, fogd be, és nyisd ki a könyved.” Az arca vörös, remegnek a tagjai. Hagyom. Nyertem. Asszem.

Tudod, én nem akartam megbántani, vagy ennyire zavarba hozni. De nem engedhettem neki se, meg másnak se, hogy megtudja, hogy a 122-dik olyan, mint a 152-dik, 22-dik, 3-dik, 6-dik, 5-dik – minden lap egyformának néz ki nekem. És én igazándiból akarok tanulni. Minden nap azt mondom magamnak, hogy fog történni valami, valami szar, mint a tévébe. Megcsinálom a nagy áttörést, vagy valaki más tör át énhozzám – tanulni fogok, mindent bepótolok, normális leszek, átülök az osztály elejébe. De ez a nap sem az eddig.

De ez a nap az első, amiről beszélek neked. Nem ez az első nap, és mint mondtam, a matekórára mentem, amikor Mrs Lichenstein beszipkázott a folyosóról az irodájába. Dühös vagyok, mer ténleg szeretem a matekot, még akkor is, ha nem csinálok semmit se, ki se nyitom a könyvem. Csak ülök ott ötven percig. Nem csinálok zűrzavart. Még inkább én dörrentek pár másik bennszülöttre, ha kezdenek nyüzsögni. Aszondom: „Kuss, pöcsök, próbálok valamit tanulni.” Először röhögnek, mintha azt akarnák, hogy húzzak ujjat Mr Wicherrel, és tegyem tönkre az órát. Aztán felkelek és aszondom: „Kuss, pöcsök, próbálok valamit tanulni.” A bokszosok vigyora lelohad, Mr Wicher is összezavarodik. De én nagy vagyok, egyhetvenöt körüli, több mint kilencven kiló. A gyerekek félnek tőlem. „Hülye bokszos”, mondom az egyiknek, aki felugrott. „Üjj le, ne baromkodj.” Mr Wicher zavartan, de hálásan néz rám. Olyan vagyok neki, mint a csendőrség. Rendet és fegyelmet tartok. Kedvelem, azt mesélem be magamnak, hogy ő a férjem, és együtt élünk Weschesserben, bármerre is van az.

Látom a szemén, hogy Mr Wicher is szeret engem. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy minden oldal egyforma nekem, de nem tehetem. Elég jó jegyeket kapok. Általában. Csak ki akarok kerülni az elemiből, gimibe menni, és leérettségizni. Szóval Mrs Lichenstein irodájában vagyok. Rám mered, én meg rá. Meg se szólalok. Végül azt mondja: „Tehát, Claireece, úgy hallom, kis vendég érkezik a házhoz.” De ez nem kérdés, ezt ő mondja nekem. Még most se szólok semmit. A nagy fa íróasztala mögül bámul rám, a fehér szuka kezeit az asztal tetején kulcsolja össze.

– Claireece.

Mindenki Preciousnek szólít. Három nevem van – Claireece Preciuos Jones. Csak az olyan picsafejűek hívnak Claireecenek, akiket utálok.

– Hány éves vagy, Claireece?

A fehér picsájánál van a kartotékom az asztalon. Látom. Nem ejtettek a fejemre. Tudja az, hány éves vagyok.

– A tizenhat, khm, az nagyon khm, khm – köszörüli a torkát – sok, hogy még mindig az általánosban legyél.

Nem mondok semmit. Ennyit ő is tud, hát hagy beszélje ki magát.

– Na, gyerünk, mondd meg, terhes vagy, nem Claireece?

Most meg már kérdezi, egy pillanattal előbb meg tudta, mi vagyok, a kurvája. –

Claireece?

Próbál most már minden szart, finoman beszélni velem, meg minden.

– Claireece, hozzád beszélek.

Még mindig nem mondok semmit. Ez a picsa nem hagyja, hogy bemenjek matekra. Mr Wichernek jó, hogy bent vagyok, kellek neki, hogy a zsibongó négereket megregulázzam. Kedves, minden nap dohányszínű öltönyt hord. Nem úgy jön az iskolába, mint más mocskos seggfej tanárok.

„Nem akarok még jobban lemaradni a matekról” – mondom a hülye segg Mrs Lichensteinnek.

Úgy néz rám, mintha kutyafaszát akarnék szopni, vagy mi. Mi ez a picsafej? (Így hívja az anyám azokat a nőket, akiket utál: picsafejeknek. Félig értem, félig meg nem, de tetszik a hangzása, úgyhogy én is szoktam mondani.)

Felállok, hogy elinduljak, Mrs Lichentstein megkér, hogy még legyek szíves maradjak, nem végzett velem. Csak azt nem érti, hogy én meg már végeztem vele.

– Ez a második gyereked? – szólal meg. Képzelhetem mi van még abban a kartotékban. Gyűlölöm őt.

– Szerintem egy szülő-tanár megbeszélést kellene tartanunk, Claireece. Én, te és a mamád.

– Minek? – mondom. –Semmit se csináltam. Csinálom a dolgom. Nem keveredtem semmibe. A jegyeim jók.

Mrs Lichenstein úgy néz rám, mintha három karom volna, vagy büdös lennék a puncimtól, vagy valami.

Majdnem azt mondom, mit fog csinálni az anyám? Mit? De nem azt mondom ki. Csak azt:

– Az anyám nem ér rá.

– Talán el tudnám intézni, hogy én menjek el hozzátok… Már a nézésem is nyakon vághatta, amit én is megtettem volna, ha még egy szót szól. Hogy az hozzám! Az a kíváncsiskodó bunkó fehér picsa! Azt megnézném! Mi se toljuk oda a képünket Weschesserbe, vagy hol a faszba él a magadfajta ferde népség. Majd ha fagy, most már mindent tudok, a fehér kurva látogatni akar.

– Jól van, Claireece, attól tartok, fel kell, hogy függesszelek…

– Minek?! – Terhes vagy és…

– Nem függeszthet fel, csak mert terhes vagyok, vannak jogaim!

– Claireece, a magatartásoddal teljes együttműködés-képtelenségről teszel tanúbizonyságot…

Átnyúltam az asztalon. Ki akartam penderíteni a dagadt seggit a székéből. Hátrafelé esett, ahogy megpróbált kitérni előlem, és elkezdett sikítozni. – ŐRSÉG! ŐRSÉG! Kint voltam az utcán és még mindig hallottam a hülye fejét, hogy visít: – ŐRSÉG! ŐRSÉG!