A Gellért szálló hallját méretes parafatáblákkal zsúfolták tele, melyeket az elhurcolt zsidó gyerekek mosolygós fényképei borítottak. Megannyi aprószenté, akik sosem tértek vissza. A képek persze nem ezt mutatták, szerető család, tágas gyerekszoba sejlett fel mögöttük, minden, ami a kiegyensúlyozott hétköznapok alapfeltétele. Ha nem ismertük volna a jövőt, békésebb idillt nem remélünk magunknak sem… Ma lenne nyolcvan – olvasom hazafele a villamoson, és még bámészkodni is elfelejtek, noha megint minden arc idegenségével csábít, jólesően különböző az uniformizált világegyetem után, ahová úgy zártak be társaimmal, mintha kaleidoszkópba… Egyre csak az jár a fejemben, mekkorát esett… Anna Frank. Mennyi? - Murányi Zita írását olvashatják.

 

 

Azt nem vetheti szememre senki, hogy nem készültem fel alaposan a túlélésre. Mivel azt tanácsolták, vigyünk valami harapnivalót a forgatási szünetekre, rendesen felpakoltam elemózsiával. Mintha nem is egy-két napról, legalábbis hosszú hetekről volna szó. Májkrémes szendvics, csoki (egy évben, ha egyszer élek túl vele), műanyagdobozban diós linzer, amit saját kezűleg sütöttem magamnak, két szem mosolygós alma és üdítő került a táskámba, noha biztosítottak, egy meleg ebéd azért jár. Nem szeretem a meglepetéseket, gondoltam, jobb, ha biztosra megyek. A többiek nem voltak ennyire előrelátóak. Apró retikülökkel, vagy egyenesen csomag nélkül érkeztek a Gellért szálló jobboldali bejárata elé háromnegyed hétre, pontosan, ahogy megbeszéltük. Nemcsak poggyászaink mérete, ruházatunk és arcvonásaink sem hasonlítottak egymáséra, hacsak nem számoljuk a szemünk alatti sötét barázdákat, amit a kialvatlanság okozott. Fiúk, lányok vegyesen, ki kopaszon, ki centiméteres frizurával, megint más vállig érő lobbonccal, fölöttünk búskomor tanúként a sziklatemplom hatalmas keresztje. Leszegett fejjel a bebocsátást vártuk, hogy ki-ki mielőbb a sminkesek és stylistok keze alá kerüljön fazonigazításra. Előtte azonban a reggelin kellett túlesni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Gellért teraszán már jelmezben csücsülő civilek, akik bennünket, túlélőket hivatottak hazavárni a filmvásznon, már bőszen majszolták a minden földi jóval megpakolt zsemléket, szürcsölték reggeli feketéjüket. A méretes banán és a félérett alma a kontinentális reggeli desszertjét képezte. A pazar falatok nem igen kötötték le figyelmemet, egyelőre nem voltam éhes, szemem a legfeltűnőbb jelenségen akadt meg. A sötét ruhás, kalapos nénike miközben akkurátusan falatozott, mindenki mást is kedvesen biztatott evésre, mintha bizony az utolsó vacsorán kellene túlesnünk, mielőtt megérkezünk. Csak órákkal később vettem észre lábán a kötést, elsőre csak azt tűnt fel, milyen hajlott háttal vonszolja magát vissza a sorba, hogyha lehet, legalább a kávéból repetázzon. Mindenesetre tudott valamit, a kulisszák mögötti világba valóban a komótosan elmajszolt péksütemények és a literszámra magunkba döntött koffeinbombák jelentették a belépőt. A csúfító gárdához négy, ötösével eresztettek be, órákba is beletelt, mire nagyjából mindenki csíkos egyenruhát, fekete kendőt (végül a kéket mégiscsak lecserélték feketére) és piros foltokat kapott a szeme alá. Csuklónkra fekete filccel maszatoltak olvashatatlan sorszámot. Az idő múlásával valóban úgy néztünk ki, mint aki sokat szenvedett. Nem is különböztünk már, talán csak testtartásukról, járásukról lehetett megkülönböztetni az embereket. Másban mindenben egyek voltunk.

Eksön – ordította a francia rendező. Ilyenkor kezdőpózba kellett vágnia magát a túlélőnek, ami az acéltalpas, klaffogó bakancsban nem is volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre hangzott. Az ócska lábbeli jelenetenként kilókkal súlyosbodott. A vízhólyag még hagyján, de hogy szegecsei a vastag zokni alatt is felsértsék a talpam, túlzásnak éreztem. Egyáltalán mindent túlzásnak éreztem a halál felett aratott percnyi győzelem képmutató mikrouniverzumában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előbb csak lepróbáltuk az egyes snitteket, egyszer, kétszer, tizenötször, a forgatás, élesben, izzó kamerával csak aztán kezdődhetett. A Gellért szálló hallját méretes parafatáblákkal zsúfolták tele, melyeket az elhurcolt zsidó gyerekek mosolygós fényképei borítottak. Megannyi aprószenté, akik sosem tértek vissza. A képek persze nem ezt mutatták, szerető család, tágas gyerekszoba sejlett fel mögöttük, minden, ami a kiegyensúlyozott hétköznapok alapfeltétele. Ha nem ismertük volna a jövőt, békésebb idillt nem remélünk magunknak sem.

Nekünk a képeket kellett figyelni menetközben, hátha felismerjük magunkat, vagy bántam is én kit, nem volt érdekes. Az instrukciók egy jeleneten belül is percenként változtak, oda kellett koncentrálni inkább. Előbb a hároméves kínszenvedésre kellett gondolnunk (1945-öt írtunk), aminek üveges tekintetünkben, gyötrő lépteinkben kellett volna tükröződnie, majd meg nem volt kívánatos szédelegnünk és lassan járni a díszletek között, csak tempósan, mintha élnénk. A gondot persze inkább a kamera jelenléte okozta, amibe még véletlenül sem szabadott belepillantani, illetve maguk a szereplők és főszereplők. Ha az ember nem vigyázott, 43-as surranójában kis híján lesöpörte őket a színről, pedig dehogy akart ő szédelegni, pláne nem premier plánba. (Legfeljebb kivágnak! – vigasztalt a tudat).

Az egészből a legrosszabb mégis csak a várakozás volt. A lift és a lépcsőfeljáró sarkába zsúfoltak bennünket, túlélőket, ahonnét egy esetleges eksönre és külön integetésre szellemként kellett volna belavírozni a csúszós mozaikpadlóra. Legtöbbször hamarabb hangzott föl az ennyi és a mindenki vissza a helyére, minthogy észrevehettük volna azt a bizonyos integetést. Az ebédszünetig alaposan leizzadtunk, némelyek a csupasz falnak döntve hátuk igyekeztek bepótolni az este kimaradt alvást. Elcsigázódtunk a semmittevésbe.

Az ebédet műanyagtálkákba szervírozták, miután kettesével sikerült katonás sorokba zárkóznunk. A csirkéhez járó uborkából „mindenki csak kettőt vegyen!”, figyelmeztettek, „különben nem marad a többieknek.”. A krumplipürében megállt a merőkanál. A sötét ruhás, kalapos hölgy lábán ekkor már világított a fásli. Szavai is megfogyatkoztak, nem lelkesített senkit, automatikus mozdulatokkal emelte szájához a kést, villát és a kenyérfalatokat, amit apró mozdulatokkal tört a neki jutott vastag karéjból. A süteményt a szalvétáján hagyta és az ivóléjének is csak a felét fogyasztotta el. Nem volt formában. Ő sem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még a napernyők takarásában is viselhetetlen hőség uralkodott, pláne kalapban, kendőben és vastag, műszálas jelmezekben. A sminkkel egyetemben csöpögött arcunkról a verejték. Ha legalább megcsináltuk volna! – lett volna némi jóérzésünk, így csak a csehovi feleslegesség nyomasztotta a túlélőket. No meg a kiadós lakoma. Jó néhány órát biztos horpasztottuk a terasz műanyagszékeit, mígnem ismét szólítottak.

A szín változott, a parafatáblákból hosszú, keskeny folyosót építettek, a doktoros jelenetet barikádozva el előlünk. Kivételesen nem a lépcsőfordulóban, a mozaikpadlós parkett végében, a korhű étterem és a vizsgáló környékén leltünk menedékre, míg a többiek erőnek-erejével dolgoztak. A hatalmas reflektorokkal bevilágított hallban, ahová a medencét keresve néha-néha egy-egy eltévedt turista is betévedt úszósapkában, papucsban, nejlonszatyorral, még melegebb volt, mint odakint. Kifejezetten jól esett nekidönteni derekad a hideg kőpadlónak, kibújni a vastag kötött kardigánból, míg nem figyeltek oda. (Akkor is, ha minden porcikádban érezted, ahogy gyerekkorodban mindig, a legkisebb huzatra beteg leszel). A nyirkosra ázott flanelruha anélkülis melegített rendesen.

Ezt nem éltük volna túl. Még statisztának is rosszak vagyunk – téptem magam, mert a jelenetet továbbra is takarták. Nem volt mit figyelni. A mi generációnk mind egy szálig odaveszett volna a táborokba, kivétel nélkül, nem lennének túlélők. Egy sem. Az idősebbje az más. Most is zokszó nélkül tűri. Az irodistát alakító fiatal férfi tréfájának sem dől be, nem hiszi, hogy a békebeli kelléktelefon hallgatójában tényleg búg a vonal. Átverni is csak minket lehet… Még akkor sem jajdul fel, ha egy kígyózó kábelben megbotolva földre huppan. Igen, a fekete ruhás néniről van szó. Nem vár segítséget. Mintha sajátja volna, a legnagyobb műgonddal porolja le kölcsönruháját, miután korát s visszeres lábán a duzzadt kötést meghazudtolva ismét talpra szökken. Csak botlását felejtenék el. Pisszenés nélkül teszi fejére kalapját, mely a zuhanás közben repült centiméterekkel odébb. Apró mozdulataiban a földöntúli büszkeséget irigylem.

„Ma lenne nyolcvan…” – olvasom hazafele a villamoson, és még bámészkodni is elfelejtek, noha megint minden arc idegenségével csábít, jólesően különböző az uniformizált világegyetem után, ahová úgy zártak be társaimmal, mintha kaleidoszkópba… Egyre csak az jár a fejemben, mekkorát esett… „Anna Frank.”. Mennyi?