„Adj lelkemnek erőt, hadd szálljak szabadon,

virágszirom legyen minden gondolatom,

csillagtűzzel áldj meg, mikor elindulok,

te tudod, ó, uram, magam elől futok.”

 

Millei Ilona verseiből.

 

 

Elénk omlanak égi vásznak,

oldódik kékjük,

hogy patakká, úttá váljon.

Elénk térdel a nyár is.

Zöld ragyogása itt még szüntelen,

nem törte meg a napok rohanása.

Oltárán kutyatej, kankalin.

Megcsendül a harangvirág.

Göcsörtös fák ága simítja arcodat,

gombák köszöntenek levett kalappal,

jöttödre vár a madarak serege,

te vagy a nyár hercege!

Üdvözöld őket, így az árnyak

nem temethetik be ezt a pillanatot.

Látod, elénk omlanak a vásznak,

 

látod, így válik bennem ünneppé –

ha látlak.

 

 

A késő esti nyugalomban

bölcs asszonyok

fészket vetnek, puha ágyat.

Szolgálnak a vállalt világnak.

Körmükről a lakkot,

szemükből a fényt,

méhükből a vért

az idő kimossa.

Elmondhatják, égtek,

alkudtak, s ha kértek,

alázkodtak porba, mocsokba.

 

Éjszakánként néha féltek.

 

 

Lennék fűszál, mely lábadhoz hajol,

lennék szellő, mely mindig átkarol,

lennék fény, amely neked világít,

lennék álom, csókolnám szempilláid,

lennék a csend, és lennék áhítat,

lennék a szerelem, mely mindent átitat,

lennék társad, lennék asszonyod…

 

lennék semmivé, hogyha akarod.

 

 

Reggelente fény szökik a hegygerincre,

felébreszti mind az álmos színeket,

harmatcseppből gyöngyöt fűz a tájra,

táncba hív szép, tiszta vizeket.

 

Lásd, ez a nyár. Biztonságról álmodik

a zöld levélen az apró bogár,

gyík lesi, a gyíkot róka, akire egy csapda vár.

Kék köntösbe burkolózik a látóhatár.

 

Béke van. Lent a völgyben kő vakít,

réseibe fénnyel véste alattomos ráncait

a Nap. A föld is fáradt és törődött.

Fűzfa és lonc menekíti zsugorodó árnyait.

 

 

Vándor vagyok, uram! Nem tudok pihenni,

árva hajlékomban nem tudok nyugodni,

tűzd ki hold-lámpásod, hogy utat mutasson,

szítsad nap-máglyádat, meleget is adjon!

 

Hajnali harmattal szomjamat oltsad el,

édes gyümölcsökkel éhemet verjed el,

mikor örök vágyról a tücsök hegedül,

társat is adj, uram, ne legyek egyedül!

 

Koldus vagyok, uram! Üres a tarisznyám.

Zúgó szélviharban eloldom paripám,

villámok fényéből kovácsolom kardom,

vetést verő zápor kísér az utamon.

 

Adj lelkemnek erőt, hadd szálljak szabadon,

virágszirom legyen minden gondolatom,

csillagtűzzel áldj meg, mikor elindulok,

te tudod, ó, uram, magam elől futok.

 

 

Gyermekkoromban mindent tudtam,

félálomban még ma is tudom,

köd gomolygott ahonnan jöttem,

ködfal vár, amerre távozom.

 

Gyermekkoromban azt is tudtam,

mi vár rám túl a ködfalon,

ma félálomban makacsul remélem,

igazzá lesz, amiről álmodom.

 

Túl a párán, a gomolygó ködön

ismeretlen, lágy csodát remélek,

bizonyságot, hogy szeretsz még engem,

kitárod karod, biztatsz, hogy ne féljek

 

megharcolni gomolygó köddel,

csillagtalanul sötét éjszakával,

bekened testem szent kenőccsel,

egy képzelt öröklét balzsamával.

 

Néha, mikor az álom felrepít

tudattalanom íves magasába

a lebegő köd lábunk alá lapul,

s mi beléphetünk egy új világba.

 

****

 

 

„Már általános iskolában elkezdtem kis versikéket fabrikálni, a középiskolában már komolyabbakat is. Bár mindig versben fogalmaztam meg önmagam, az nyilvánvaló volt számomra, hogy csak a versírásból nem lehet megélni, ezért a Tanítóképző Főiskola diplomájának megszerzése után, kétgyermekes anyaként újságíró lettem. Üzemi lapoknál kezdtem, később a Rádió és Televízió újságnál, a Népszabadságnál, majd a Kurírnál dolgoztam. Most a Népszava újságírója vagyok… Szerintem a költészetben csupán kétféle vers létezik: jó és rossz. Ennek nincs köze a nemiséghez.” – felelte a szerző Láng Judit hitvallását, költészetét firtató kérdéseire.

Millei Ilona első kötete 1994-ben jelent meg, "Apró tüzek" címmel, a második jelenleg megjelenésre vár. Baranyi Ferenc költő a kiadásra váró második kötet előszavában így ír: „Millei Ilona férfias költő. Mer közéleti - kevésbé lejáratott szóval: közszolgálati - lenni, nem csupán gyönyörködtetni, de hatni is akar verseivel. Ám a finom regiszterek régiójában is biztonsággal mozog, tud lírai is lenni anélkül, hogy érzelgőssé válna.”