Az első, amit meglátok, mikor fölébredek, Farrakhan arca a falon. Imádom. A drogosok és a dílerek ellen van. A dílerek az okai mindennek. Ezért viselkedik így apám. Elfelejtette, hogy ő az Eredeti Ember! Úgyhogy megbasz, megbasz, megver, gyereket csinál nekem. Amikor először meglátja, hogy terhes vagyok, fölszívódik. Évekig gondolkodtam, az hosszú idő, annyit már csak tudok.

Miután a gyerek meg én kijövünk a kórházból, az anyám elvisz minket a családsegítőbe; azt mondja én vagyok az anyja, de még gyerek, és ő viseli gondunkat mindkettőnknek. Úgyhogy amit csinált az csak az volt, hogy hozzácsapta a gyerekem a költségvetéséhez. Már kapott szoctámot értem, most hozzácsapta az én gyerekemet is. Most már én is kaphatnék segélyt magamnak, asszem. Elég idős vagyok. Tizenhat. De nem vagyok biztos, hogy hogyan kell magamban élnem. Néha azt kell mondanom, utálom az anyámat. Nem szeret engem. Hogy is szerethetné a Kis Mongót (Az az én lányom. Mongo olyan spanyolosan hangzik, nem? Aha, ezért választottam, de az a mongoloid donkóros rövidítése, mer az; néha azt érzem, én is az vagyok. Olyan hülyének érzem néha magam. Minden nap itt lennék képes ülni az anyámmal, ablaktáblák behajtva, tévé, kaja. Carl följön, megdug minket. Szobáról szobára megy, elcsépeli a seggem, mikor elkészült, és ordít HÍÍÍÍÍ HÍÍÍÍÍ! Úgy hív, hogy Vajlaszti-Nagy-Anyus-Két-Tonna-Élvezet. Jobban gyűlölöm, mikor beszél, mint mikor dug. Néha jó érzés a dugás. Az megzavar, minden elfolyósodik a szemem előtt, néha napokig olyan marad. Csak úgy ülök az osztály végébe, valaki beszól, ráüvöltök; a maradék időben a magam dolgával törődök. Az érettségi felé haladtam az elemiben, és aztán a faszszopó Miz Lichenstein megkavarta a szart. Én… , a belső világomban, én olyan szép vagyok, mint egy reklámlány a tévében, aszt valaki ideautózik, valaki, aki úgy néz ki, mint annak a fószernak a fia, akit még rég megöltek, amikor elnök volt, vagy Tom Cruise – vagy bárki ilyen megáll itt a kocsijával, és én úgy fogok utazni, mint a gyerek a tévébe – Úr Isten! Reggel nyolc van! Tudom, hogy reggel hatkor ébredtem fel, uramisten, hová szalad az idő! Szépen fel kell öltöznöm az iskolába. Kilencre az iskolába kell lennem. Ma van az első nap. Már túl vagyok a teszten. Felvettek. Van tajkártyám meg lakcímigazolásom. Minden szar. Készen vagyok. Készen a sulira. Az iskola az valami (ez semmi!). Az iskola majd segít nekem kikerülni ebből a házból. Kis vizet kell a seggemre paskolni, és fölkelni. Mit vegyek fel, mit vegyek fel? Az az egy, ami van bőven, ruha; még jó, hogy anyám vesz a házalóktól. Bejönnek a házba, lakásról lakásra járnak, Van a méretedben, kiabálják, Van a méretedben. Fel kell öltözködnöm. A rózsaszín sztreccs nadrágot vegyem fel? Naná, a fekete gyűrött blúzommal. Megyek, csapok magamra egy kis vizet, ami azt jelenti, hogy komolyan megmosdok a lábam között és a hónom alatt. Ne legyen olyan szagom, mint az anyámnak. Ne. Nincs pénzem ebédre, vagy mekireggelire. Kiveszek egy darab felvágottat a frigóból, betekerem alufóliába, majd megeszem, mikor a Lenoxon megyek, nem olyan jó, mint a mekis hamburger, de rá se rántok. Visszarohanok a szobámba. A szekrényem tetején ott van a jegyzetfüzet. A Fonotthajú öreglány aszonta, vigyem magamat, ceruzát meg füzetet. Itt vagyok én, a ceruza, meg a jegyzetfüzet. Ki lesz a tanúm! Kiszabadultam!

 

Én mindig szerettem az iskolát, csak úgy tűnt, az iskola sose szeretett engem. Az oviban, meg elsőben nem beszéltem, kinevettek. Másodikban beégett a szüzességem. Nem akarok most erre gondolni. Átnézek az utca másik oldalára a mekire, de nincs semmi pénzem, úgyhogy fogom a parízert, kicsomagolom, és harapok egyet. Fogok pénzt kérni Anyutól, amikor megjön a csekk, plusz a suli fog adni ösztöndíjat – az pénz azért, hogy suliba járok. Másodikban azon röhögnek, HOGYAN beszélek. Úgyhogy abbahagyom. Minek? Másodikban kezdődik az „Én egy vicc vagyok” – amikor leülök, a fiúk finganak a szájukkal, mintha én finganék. Amikor fölkelek, horkantanak, mint a disznó. Úgyhogy nem kelek föl többet. Minek? Akkor kezdtem el magam alá pisilni. Csak ülök ott, mint aki megbénult, vagy ilyesmi. Nem mozdulok Nem tudok megmozdulni. Másodikban a tanár UTÁLT engem. Ó, hogy gyűlölt az a nő! A 126-dik és 127-dik között megnézem magam a sültcsirkés kirakatában. Jól nézek ki a rózsaszín sztreccsemben. A butikba a 125-diken azt mondta a nő, semmi oka, hogy a nagylányok ne kövessék a divatot, úgyhogy én követem. De a fiúk még mindig kinevetnek, mit vegyek föl, hogy ne röhögjenek rajtam? Másodikban kezdek csak úgy elüldögélni a suliba. Egész nap. Más kölkök meg rohangálnak. Én, Claireece P. Jones, bejövök reggel 8:55-kor, leülök, nem mozdulok, míg ki nem csöngetnek oszt haza nem mehetek. Összepisilem magam. Nem tudom, mér nem kelek fel, de nem. Csak ülök, oszt hugyozok. A tanár először úgy csinál, mintha nagyon érdekelné, aztán sikít, aztán szól a dirinek. A diri meg hívja Anyut, meg még valakit, nem emlékszem. Végül a diri aszondja, ám legyen. Örüljön neki, hogy csak ennyi bajt hoz a fejére. Figyeljen azokra, akik tudnak tanulni, mondja a diri a tanárnak. Mit jelenet ez? Ő olyan, aki nem tud?

Sajog a fejem. Enni kell valamit. 8:45 van. Kilencre a suliba kell lennem. A parízer elfogyott. Nincs pénzem. Visszamegyek a csirkés helyre. Nyugisan besétálok, mondom a hölgynek: Adjon egyet. A csirke úgy néz ki, mint a tegnapi, de akik bemennek úgyis megveszik, tökmindegy. Kérdezi a hölgy, Sültkrumplit? – Aszondom: Krumplisaláta. A krumplisaláta a hátsó hűtőbe van. Tudom. A hölgy háttal fordul, hogy bemenjen, én meg fogom a csirkét, meg a zsömlét, oszt kifutok, a számba tömök egy-két-hat falatot. „Gallér mögé, anyuci!” – aszondja egy narkós egy elhagyott ház előtt. Vissza se fordulok – Ezek a narkósok undorítóak! Csak rossz hírüket keltik a feketéknek, Észak-Amerika poklában vannak elveszve, úgy bizony.

Az órámra nézek, 8:57 van! De szarni rá, mingyár ott vagyok! A 126-dik utcán befordulok az Adam Clayton Powell Jr sugárútra. A csirkecsontokat a sarki kukába hajítom, a zsömlével letörlöm a zsírt a számról, a maradékot a számba tömöm, átfutok a 125-diken, és itt vagyok! Fölfele megyek a lifttel, mikor eszembe jut, hogy a füzetem meg a ceruzám a csirkésnél hagytam! Az istenit! És 9:05 van, nem 9. Na, de hát a tanár is nigger. Mit bánom én, ha tanár, egyetlen nigger se fog velem hoppárézni. A lift Ding! megáll. Kilépek. Az osztályom a bal oldalon az utolsó. A tanárom Miz Rain.

 

Tök lassan megyek át az előszobán. Tele vagyok csirkével meg kenyérrel, ettől aztán általában nincs is kedvem sírni, emlékszek, de most igen. Olyan a fejem, mint az az uszoda az elágazónál. Nyáron tele van csapkodó emberekkel, leginkább a sekély részen; egy-kettő van a mély végén. Így úsznak az évek is a fejemben állandóan. Elsőbe aszondja egy fiú, Szedd fel a szád, Claireece, még mielőtt rálépsz. Cipőpucolócskának hív. Másodikba kövér vagyok. Akkor kezdődnek a fingások meg a röfögések. Nincsenek se fiú se lány barátaim. Tettetem, hogy figyelek, és a táblát bámulom. Nem tudom, mit tettetem – hogy néha nem zakatol át a vonat a fejemen, és hogy igen, az osztállyal együtt olvasom a szöveggyűjtemény 55-dik oldalát. Hamar észreveszem, hogy senki más nem hallja a tévéhangokat a tábla mögül, úgyhogy próbálok nem figyelni rájuk. Odaát, a medence legmélyebb végén (ahol meg is lehetne fulladni, ha ne lenne ott a jóképű úszómester, mint Bobby Brown) ott vagyok én, ülök a padban, a világ zúgássá változik, minden zaj, a tanár hangja fehér és stabil. A pisi megindul forrón és büdösen a combomon lefelé, ssssss sssssss, csobog. Meg akarok halni, utálom magam, UTÁLOM magam. Vihognak, vihognak, de nem mozdulok, alig veszek levegőt, csak ülök. Ők vihognak. Egyenesen magam elé bámulok. Szólnak hozzám. Én semmit se mondok.

Hét évesen, majdnem minden éjszaka rám mászik. Először csak a számba. Aztán mindig több. Közösül velem. Aszondja, kibírom. Látod, még csak nem is vérzel, a szűz lányok véreznek. Te nem vagy szűz. Hét éves vagyok. Nem veszem észre, hogy a nagyon lassú járásban is megálltam. Az alternatív gimi első napján csak állok a folyosón. Azért veszem észre magam, mert Miz Rain kidugta a fejét a bal oldali utolsó ajtón és megkérdezte, „Jól vagy?” Tudom, ki ő, mert mikor befejeztem a tesztet, Miz Hajfonat megmutatta nekem az osztállyal együtt.

Megmozdítom a lábam. Nem szólok semmit. Semmit nem tudok mondani. Még egy kicsit tovább rakosgatom a lábamat. Miz Rain azt kérdezi, hogy az alapfokú osztályba vagyok-e. Aszondom, igen. Aszondja ez az, és menjek be. Az első dolog, amit meglátok, az ablakok, ahol mi vagyunk, az nagyon magasan van, nincs is más ház ekkora. Az ég nagyon kék. Most körbenézek a terembe. A fa ocsmány világoszöld. Miz Rain az asztalánál van, háttal nekem, arccal az osztálynak meg az ablakoknak. Az „osztály” csak kábé öt vagy hat másik. A tanárnő megfordul, aszondja, Foglalj helyet. Én maradok, megállok az ajtóba. Nagyot nyelek, kezdődik, asszem, bőgni fogok. Ránézek a tanárnő hosszú, raszta hajára, kicsit jó, de kicsit ocsmány is. A térdem remeg, félek, hogy megint összepisilem magam, bár már évek óta nem bénáztam ennyit. Nem tudom, hogyan. Meg fogom csinálni, de – a terem végében szép sorban felállított székekre nézek. Oda kell mennem.

 

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.