"már nem tisztulokcsak elmosódok
miként a történet
és benne
a vizet nem álló
szemfesték"
Balázs Brigitta verseiből.
Balázs Brigitta egy hattagú női zenekar, az etno-folk féle muzsikákra szakosodott és verseket is megzenésítő Csajka együttes vezetője és énekese. Balázs Brigitta hangját Morva Henriett gitáron, Rontó Lili szaxofonon, Gyapai Kinga bőgőn, Nádudvari Ilona brácsán, Fábián Emese pedig dobon kíséri. A Csajka együttes szextettje többek közt fellépett már a Merlinben a Müller Péter Sziámi ötletéből született és kezdeményezésére útjára indult Songwriters’ Klubban, de kísérték már az ICA estjét is.
A Versvasárnap rovat korábbi szerzőinek versei:
végül
nem kérek mást
csak azt a kis csilingelést
mit kis fémdarabkák koccanása kelt
ha szél, vagy csak szellő táncra hívja
ahogy pillákat borzol behunyt szemen
vagy miként a tincset lágyan cirógatva
simítja a bőrön bele a légbe
oly könnyű zengést szeretnék hallani
ha meghalok
ja és ősz legyen
hosszú nehéz árnyékok feküdjenek a földre
a kései testes dacoló napsütésben
sercegve csoszogó szagos avar
lendüljön hirtelen keringve fel
dús pazar színeket vágynék
legyen minden éles, tiszta
mégis szelíd, akár egy sóhaj
csendet
mikor csend lesz végre
koboldok szuszognak
szerte apró vackaikban
bennem sivít a zaj
de annyira, hogy mindkét
kezem a számra
kell tapasztanom
és reszketek
gyűlik a düh, meg a könny
ki vette el tőlem
belőlem a néma süket
tompa részem?
hova lett a békességem?
mért ordít a sötét?
mért félek önmagamban?
bárcsak tapsolhatnék
akkorát, hogy fájjon
visszhangosat
mitől abbamaradna a zúgás
ahogy legyet, vagy csak szúnyogot
ütünk agyon egyetlen
kéjes mozdulattal
végtelen ringatózás
türelem, csssííí
ne harcolj
elinal a pillanat
amit érzel
a tied
és az marad
nincs másod
csak a csendesülő
tenger képe
vonallá simul
a horizont
türelem
- mondja a hajótörött
csak akképp
menthet meg
az idő
ha eloldozod
magad tőle
és élsz teljesen
szinte hittel
mintha mit se
várnál
lubick
fürödtem
pillanatokra vibráló ragyogásban
aztán hosszan
hagyva, hogy a víz kimossa
szennyes kis lelkem
a habzó zubogásban
piranyákat véltem marcangolni testet
csak nézegettem a vért
mintha nem enyém volna
aztán az eső is
kiszakadt belőlem
vége
valaminek mindig
végérvényesen
az idő sirat
jajgatva szórva villámait
lövésként dörren
ablak alatt
egyet a szívbe
aztán csattogva trappol végig
a vízfüggöny
csak bámulok után
elmos mindent
tócsakönny
mint bőrömről illatnyomokat
a csípős zuhanyrózsa nedve
már nem tisztulok
csak elmosódok
miként a történet
és benne
a vizet nem álló
szemfesték
a pusztulás ágyasainak álma
szőrén üli meg mindenki
szilaj szenvedélyét
keni bár mégoly
hétköznapi álarc
mázát is magára
precízen a napvilágnak
vagy ragyogás csillámporát hinti
konokul, elszántan
az akkor is csak test
tudattal részegítve
végső soron romlandó
de mégis a remény csókol
szemükre édes álmot
mint féltő szerető
s karjaik közt ott horkol
ostoba kis szerelem
*****
A szerzőről
