„Végigtekintett a szobán, az ócska tapétán, a vetetlen ágyon, és a már egyszer a pincébe száműzött, de most újra a sarokban álló sky fotelon, ócska dohányzóasztalon. Ennyije maradt, amikor eladta a bútorait, hogy meg tudjon élni… Hitelezel péntekig, ugye? Akkor kapok fizetést! Szóval, kérek még egy doboz Szofit is. Gyorsan kifordult a picinyke boltból. Mankója a nagy igyekezettől megcsúszott a linóleumon, az ócska nejlonszatyor az ajtófélfának ütközött. A sörösüveg nagyot koccant rajta. Margitka utána nézett, aztán legyintett egyet. A lift már elindult fölfelé.” – Millei Ilona rólunk, kisemberekről ír megrendítő novellájában.

 

Klári egész nap az ablaknál állt, most nézte, hogyan fordul estébe az alkony a kis lakótelep fölött. Egyre több lakásban gyulladt fel a villany, s ez megváltoztatta a kockaházak egyhangúságát, feloldotta a már-már fájdalmas szürkeséget is. A házak között álló óvoda kertjében vacogtak a pőrére vetkezett fák, csupasz ágaikról a földön rothadó levelekre hullott a pára. Hideg, januári nap volt.

 

A másfél szobás kis lakásban kellemes meleg áradt a fűtőtestekből.

 

- Még van fűtésem – gondolta Klári, és elfordult az ablaktól. Végigtekintett a szobán, az ócska tapétán, a vetetlen ágyon, és a már egyszer a pincébe száműzött, de most újra a sarokban álló sky fotelon, ócska dohányzóasztalon. Ennyije maradt, amikor eladta a bútorait, hogy meg tudjon élni. Na és a tévé, amit most szórakozottan bekapcsolt, de nem tudott a műsorra figyelni. Ma még semmit nem evett, éhes volt. Elindult az apró konyhába, hogy feltúrja a konyhaszekrényt valami ennivaló után, de nem talált semmit. Még teája, cukra sem volt otthon, hogy legalább egy bögre meleg löttyel csillapíthassa éhét. Évek óta munkanélküli volt, szinte azóta, amióta megszűnt a vállalat, ahol harmincöt évig dolgozott bérelszámolóként. Amíg kapta a munkanélküli segélyt, valahogy elboldogult. Most már csak a tanácstól jött valami támogatás, havonta pár ezer forint. (Klári hívta így: tanács, soha nem tudta megszokni, hogy azt mondja, önkormányzat.) Keresett ő munkát, de nem talált, mindenhol elutasították. Ugyan, kinek lett volna szüksége e koraszülött, új világban egy ötvenhárom éves, mozgássérült nőre?

 

- Mi lesz így velem? – motyogta maga elé. – Éhen fogok halni.

 

***

Margitka nyolc éve nyitotta a „Mini ABC”-t a lakótelepi ház valamikori gyerekkocsi-tárolójában. A hűtőktől, polcoktól és az eladópulttól uralt apró helyiségbe jószerivel csak egy vevő fért be. A kicsinyke boltban mindenféle ennivalót kapni lehetett, amire csak szükség lehet egy családban. Tejet, kenyeret, cukrot, lisztet, teát, sót, tojást, konzerveket, sajtot, felvágottat, csokoládét, no és persze sört és cigarettát is. Margitka ápolónői hivatását cserélte föl a közértességre. Nem meggazdagodni akart a kicsiny boltból, csupán valamivel jobban megélni belőle, mint eredeti szakmájából. Hálát adott a sorsnak, hogy megszabadulhatott a három műszaktól, a kórházban töltött ünnepektől, a beteg emberek jajgatásától. És nem kellett félnie a leépítésektől sem. Gondos és tiszta asszony volt. Minden egyes eladott áruféleséget felvitt a számítógépre, s esténként, záróra után mindig leltárt csinált. Vevőköre a tízemeletes házból és a szomszéd házakból verbuválódott. Nyolc év alatt szinte minden lakót megismert, tudta, kivel, mi történt, ki lett munkanélküli, kinek a gyereke házasodott, kinek az anyja halt meg, kit hagyott épp ott a férje. A számítógépnek köszönhetően azt is mindig pontosan tudta, kinek hitelezett, s ki nem fizette még azt vissza. Az órájára nézett.

 

- Mindjárt zárok – gondolta, s lassan hozzákezdett a rámoláshoz, az esti leltárkészítéshez. Hallotta, hogy valaki hívja a liftet.

 

- Biztos vevő lesz! - mormogta. – Mindig ilyenkor jut eszükbe, hogy elfelejtettek megvenni valamit a vacsorához.

 

***

 

A tévében épp az ügyeletes showman bohóckodott. Viccein nagyokat kuncogott a közönség. Klári nem nevetett velük. Gondtalan vidámságuk, mint éles kés, úgy vágott a lelkébe. Minél jobban kacarásztak, ő annál szomorúbb lett. Szomorúsága lassan dühvé formálódott. Magára terítette télikabátját, ócska nejlonzacskót gyömöszölt a zsebébe, hóna alá szorította a mankóját, s becsapta maga után a lakásajtót. Nehézkesen a lifthez döcögött, türelmetlenül várta, hogy felérkezzen. Attól tartott, Margitka bezár, mire ő leér a földszintre. Megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy még ég a villany a picinyke boltban.

 

Mély lélegzetet vett és belépett az ajtón.

 

***

 

- Már féltem, hogy nem talállak itt, de most értem haza! – mondta. Megjátszott könnyedség vibrált a hangjában. – Vásárolhatok még?

 

- Hát persze – felelte Margitka. – Amikor meghallottam, hogy lefele jön a lift, arra gondoltam, hogy vevő jön. És nem tévedtem. Mit kérsz?

 

- Csak egy kis kekszet és teát szeretnék. Képzeld, munkába álltam!

 

- Munkába?!

 

- Igen!

 

- No és hol?

 

- A régi főnökön, a Péter kft-jében. Egy baj van csak, hogy pénteken fizet a Péter, mert akkor megy a bankba. Addig hiteleznél nekem?

 

- Hát persze. És mikortól dolgozol?

 

- Hát tegnap mentem először. Most jut eszembe, kenyér sincs otthon, tudod, egész nap dolgoztam. Most szabadultam a munkahelyemről. Ja, és kérek szépen tíz deka párizsit is. Meg cukrot. És adjál nekem egy üveg zöldborsókonzervet. Nagyot. Kéne egy doboz tojás is. Meg egy kiló liszt. Mit kérdezel? Hát a számvitellel foglalkozom. Még a múlt héten hívott a Péter hogy menjek vissza hozzá, mert olyan kiváló számvitelis nincs még egy, mint én! Hitelezel péntekig, ugye? Akkor kapok fizetést! Szóval, kérek még egy doboz Szofit is.

 

- Mást?

 

- Nem is tudom. – Klári izgatottan nézett körül a boltban. – Adj egy Sportszeletet. És tudod, mit? Állítsd össze a számlát, csak hogy tudjam, mennyi pénzt hozzak pénteken. Várj! Várj! Vinnék még egy üveg sört is. Szabad? Vihetek?!

 

- Vihetsz – mondta unottan Margitka. – Kétezer-háromszáznyolcvanhat forint a vége. Nahát, milyen csodálatos, hogy újra dolgozol!

 

- Köszönöm – felelte Klári. Kezében remegett a nejlonszatyor, ahogy megpróbálta gyorsan belegyömöszölni az élelmiszereket. Nagy igyekezetében a párizsit kiejtette a kezéből. A kevéske papír, amibe Margitka csomagolta, szétnyílt, a felvágott a földre gurult.

 

- Várj! – nyúlt érte az eladónő. – Adok másikat.

 

- Ugyan! – sóhajtotta Klári. – Jó lesz ez!

 

Azután villámgyorsan a nejlonszatyorba tette a földről fölvett párizsit. A kevéske zsírt gondosan lenyalta az ujjáról.

 

- Na, megyek, sietek! Reggel korán kell kelnem!

 

Gyorsan kifordult a picinyke boltból. Mankója a nagy igyekezettől megcsúszott a linóleumon, az ócska nejlonszatyor az ajtófélfának ütközött. A sörösüveg nagyot koccant rajta. Margitka utána nézett, aztán legyintett egyet.

 

A lift már elindult fölfelé.