Ahmadou Kourouma: A Függetlenség fényes napjai
(Les Soleils des Indépendances)
Első kiadás: Montréal, 1968.
Megjelent magyarul a Kávé Kiadónál, 2001-ben
Eljött a búcsú ideje, tízrészesre ígértük a sorozatot, ez hát az utolsó darab. Nem tehetem meg az édes guajava illatot árasztó Szálimátával, hogy kihagyjam az ő történetét: excíziót, megerőszakolást, meddőséget, bűbájolást, szerelmet, vágyat, bánatot. Szálimátát férfiíró írta meg, az egyik legjobb és legérzékenyebb. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, szomorkodtam, hogy nem írhat már több regényt. Volt egy-két levélváltásunk, miközben fordítottam ezt a könyvét, és értelmezést kértem tőle lenyűgöző nyelvi fordulatairól, amelyekben, ezt ő mondta így, a francia nyelvbe beoltotta malinké anyanyelvét.
Nagy élmény volt fordítani, szinte együtt éltem vele.
A történet egy rendszerváltás idején játszódik. A függetlenség elnyerése után Fáma, Horodugu hercege, az utolsó Dumbuja, nem találja helyét a kialakuló új rendben, ahol érdemei ellenére nem kap szerepet a hatalomban, mert írástudatlan, mint a szamár farka. De most hagyjuk Horodugu hercegének ironikus-szomorú, varázsos és tanulságos történetét (A függetlenség fényes napjai az interneten jutányos áron még kapható, szívből ajánlom), mert ma itt csak feleségével, Szálimátával fogunk foglalkozni.
Először úgy ismerjük meg őt, ahogyan a férje látja. Fáma imádkozik a mecsetben, de gondolatai Szálimáta felé kalandoznak.
Szálimáta szívjóságban, éjszakai édességben és simogatásokban túláradó asszony, igazi gerlice; feneke kerek és alacsony, háta, melle, dereka és alhasa sima és végtelen az ujjak alatt, és mindig zöld guajava illatot áraszt. Allah bocsássa meg Fámának, hogy így elragadtatta magát Szálimáta édességének fölidézésében; de ez csak emlékeztető arra, hogy a nyugalom és a béke mindaddig elkerüli Fáma szívét és szellemét, amíg Szálimáta meddőségtől szárad, amíg a gyermek meg nem fogan. Allah! tedd, tedd már, hogy Szálimáta megtermékenyüljön!...
Miért marad még mindig meddő? Miféle átok üldözi? Pedig... mindent kipróbált már!
Varázslót, marabut, áldozatokat és orvosságokat, mindent de mindent. A has száraz maradt, mint a gránit, hatolhatott belé az ember oly mélyen, amennyire csak lehetséges, sőt, vájt, forgolódott, ásott a leghosszabb, legkeményebb szerszámmal, hogy elhelyezzen egy maroknyi válogatott magot: mintha minden egy nagy folyóba fulladt volna.
Komoly szertartása van a meddőség – Afrikában a legnagyobb átok – elűzésének. Fáma, még mindig a mecsetben imádkozva, fölidézi estéiket.
Szálimáta lázasan rakodta szét a gri-griket, agyagkorsókat, lopótököket, leveleket, fölhajtotta a bizonyára keserű főzetet, mert az arca visszataszító fintorba rándult, leveleket égetett, a kunyhó undorító szagoktól füstölődött (Fáma a takaró alá dugta az orrát), az asszony a lángok fölé állt, a füst átitatta a ruháját és fölhatolt oda, amit egy mecsetben nem nevezhetünk a nevén, mondjuk úgy, hogy a fűszeres, a mézes csuporig, és elüldözte (ez az, amiért Fáma leginkább neheztelt) a guajava oly bódító illatát. Szálimáta két ujját egy kis tökedénybe mártotta, bekente mellét, térdét és alsóneműjét, előkeresett négy gri-grit és fölakasztotta őket az ágy négy sarkán a karókra, és elkezdődött a tánc... Először csak verte az ütemet, topogott, döngölt, a talaj megremegett, aztán már ugrált, nekiszabadult, csapkodta a tenyerét, és fél-malinké, fél-arab nyelven dalolta a strófákat, tagjai reszketni kezdtek, majd az egész teste is, dadogások és sóhajok szakították meg az énekét, és félig öntudatlanul lecsuklott a gyékényre, mint egy halom lián, amelyet leszakítottak támasztékáról. Egy pillanatra fölegyenesedett, közben lábát korbácsolta és üvöltött, mint egy démon. Kifulladva, verítékben úszva, átfüstölten és őrjöngve ugrott előre és belecsimpaszkodott Fámába.
A férjnek már nincs kedve, ereje teljesíteni, Szálimáta nagy bánatára elalszik, mint egy kő. Szálimáta csak forgolódik az ágyban, mi vele maradunk, és megismerjük a dolgokat az asszony oldaláról.
Behunyta a szemét, orrát a matracba nyomta, megfordult, hozzásimult Fámához. Fáma horkolt, hogy rezgett tőle a levegő, röfögött, mint egy kan disznó, karjával, térdével elfoglalta az ágy nagy részét, mint egy keresztbe döntött fatörzs. Szégyentelen egy férj! A sértődött Szálimáta az oldalába bökte a könyökét, de nem tudta megzavarni az álmát. Ez az ember semmivel nem törődött, semmi nem akadályozta meg abban, hogy aludjon, sem a tehetetlenség, sem Szálimáta sírása, sem a házastársi kötelességek elmulasztása.
Az álmatlan éjszakán visszatérnek a szörnyű emlékek az excízióról és az azt követő megerőszakolásról.
Excízió, vagy csonkítás, kimetszés, néha, pontatlanul, körülmetélésnek is nevezik: a kislányok klitoriszának rituális levágása, egyes népcsoportoknál a nagyajkakkal együtt. Helyi hagyományoktól függően vagy csecsemőkorban végzik el a metszőasszonyok a műveletet, vagy a serdülőkor kezdetén.
Elérkezik a nagy nap.
A kakas első kiáltására dobpergés hívja a lányokat az excízió mezejére.
Szálimáta soha nem fogja elfelejteni, ahogy a lányok gyülekeztek az éjszakában, vonultak libasorban az erdőben, a harmatban, átgázoltak a kis folyón, miközben a kísérő vénasszonyok sipítva énekeltek, aztán megérkeztek egy kigyomlált, megmunkált rétre, a hegy lábánál, amelynek erdős csúcsa elveszett a ködben, és a vénasszonyok vadul kiáltoztak, jelezve "az excízió mezejét". Az excízió mezeje! Újra látta maga előtt, ahogy a lányok, egyik a másik után, leoldják magukról és eldobják a kendőszoknyát, leülnek a fölfordított agyagedényre, és a metszőasszony, a kovács felesége, nagy boszorkány, előrelép, előhúzza a kést, egy hajlított pengéjű kést, felmutatja a hegyeknek, és lemetszi a csiklót, amelyet tisztátalannak, zavarosnak, tökéletlennek tekintenek, és a megoperált lány föláll, megköszöni a javasasszonynak, belefog a győzelem és virtus dalába, kórusban ismétli az egész gyülekezet.
Szálimáta azokra a lányokra gondolt, akik az előző években odavesztek a mezőn. Ezeket a lányokat nem volt szabad megsiratni, sírhantjukat az erdő rejtette: őket a falu boldogságáért hozott áldozatoknak tekintették.
Már fölkelt a nap, ott vöröslött a fakoronák mögött. A dögkeselyűk a vér szagára előbukkantak a ködből és a lombok közül. Vad károgással és rikoltozással köröztek a fejek fölött. A metszőasszony Szálimátához lépett, leült elé, a szeme vörösben úszott, keze és karja undorítóan véres volt, szuszogása, mint egy zuhatagé. Szálimáta csukott szemmel átadta magát, és érezte, ahogy a fájdalomözön végigfutott a lába közétől föl a hátán, nyakán és fején, és vissza, le a térdéhez; föl akart állni, hogy daloljon, de nem tudott, elállt a lélegzete, a fájdalom heve megfeszítette tagjait, mintha vége szakadt volna a földnek a lába alatt, és a többiek, a kimetszett lányok, a hegyek és az erdők fölborultak és elrepültek a ködbe és a születő napba; zsibbadás nehezedett a szemhéjára és a térdére, magába roskadt és eszméletét vesztve összecsuklott.
Ma már törvény tiltja az excíziót azoknak az afrikai országoknak a többségében, ahol ez az ősi hagyomány része volt. Mégis több helyen elég szívósan fennmarad. Egyrészt férfiak követelik (bár egyes hírek szerint egyre kevesebben), mint az asszonyi hűség biztosítékát, másrészt a nők is félnek megtagadni: hagyományhű öregasszonyok – az öregeket Afrikában nagyon kell tisztelni – elhitették velük, hogy a nő, ha nincs kimetszve, meddő lesz. Ennek éppen az ellenkezőjére vannak szomorú orvosi példák.
Szálimáta tehát kimaradt abból a dicsőségből, amikor a beavatáson túlesett, kimetszett lányok táncolva bevonulnak a faluba, tamtam és ünneplés közepette. Őt rejtett úton egy öregasszony a hátán cipelte Tyékura, a fétisiszta kunyhójába.
A fétiskunyhó elszigetelten állt, kerek volt, kicsi, zsúfolt, és nyüzsögtek falain a szürkegyíkok. Az uralkodó fétis egy rémületes maszk volt, amely betöltötte a kunyhó felét. Olajlámpa égett, füstölgött, épp csak annyira világított, hogy fenntartsa a titokzatosságot. A kicsi ajtón a gyékény, éppen akkor, amikor az álom már elnehezítette a lány szemhéját, az a gyékény elmozdult, valami dolog ott bebillentette a csípőjét, valami dolog nekiütődött a sebnek, és Szálimáta hallotta és megismerte a fájdalmat, ahogy mélyen beléhatolt és égette, és lobogó, forgó színek homályosították el a szemét, zöld, sárga, piros; fölsikoltott fájdalmában és a vér vörösében úszva elveszítette eszméletét. Megerőszakolták. Ki? Egy szellem, mondták neki később. Meg is magyarázták az okát. Szálimáta édesanyja meddőségtől szenvedett, és ezen csak úgy tudott túljutni, hogy a Tugbé hegyhez könyörgött, amelynek a szelleme azután megtermékenyítette Szálimátával.
De a szellem megharagudott, hogy Szálimátát kimetszik és férjhez adják anélkül, hogy őt külön imádással megbékítették volna. Ezért az excízió után elindította a nagy vérzést, majd a kunyhóban emberi formát öltve megerőszakolta a lányt. De az az emberi dolog vészesen emlékeztetett a fétisiszta Tyékurára. Nem csoda, hogy amikor Szálimátát megkérdezése nélkül férjhez adják egy Baffi nevű gusztustalan alakhoz, megtagadja magát tőle. Baffi ugyanis nagyon hasonlít Tyékurára. Nézzük a nászéjszakát, amelyet két vénasszony felügyel.
Baffi belépett, közeledett, kísérletezett, Szálimáta összegubózott, összeszorította és megtagadta magát, a vénasszonyok odafutottak és lefogták, Baffi erősködött és meg akarta erőszakolni, Szálimáta üvöltött. Üvöltött, mint az excízió éjszakáján, feltört a torkába, az orrába a rémület és a rettegés Tyékurától, olyan hangosan kiabált, hogy a kutyák ugatni kezdtek, udvarról udvarra adták tovább az ugatást és elborzasztották az egész falut; a vénasszonyok eleresztették, erre ő fölugrott az ágyról, hogy kimeneküljön az ajtón, de megállították, összecsuklott, fájdalomtól és sírástól fetrengett a küszöbön. A férj felhúzta a nadrágját, Szálimáta csak ekkor vette észre, hogy egy terjedelmes sérvet cipel, attól olyan földimókus a járása, mint Tyékuráé.
Minden rábeszélés és a nász újabb erőltetése hiába, Szálimáta belecsimpaszkodik a férj óriási sérvébe, attól félnek, megöli. Tehát lemondanak róla, de ott kell maradnia a férj házában – a feleség árát kifizették! –, a konyhában és a gazdasági épületekben.
Dicsőség Allahnak! Világok Ura, könyörületes jótevő! A sérvkizáródás leterítette az emberét, aki sóhajtott és kiszenvedett. Négy esős évszak névházasságban!
A levirátus hagyományának megfelelően, miszerint az elhunyt fivére elveszi az özvegyasszonyt, jött Baffi fivére, aki nagyon hasonlított Baffira, következésképpen Tyékurára, tehát Szálimáta ismét eszelősen ellenállt. Bezárták egy kunyhóba, ott raboskodott, míg egy éjszaka sikerült megszöknie. Egyedül vágott neki az útnak a szellemekkel és vadállatokkal teli, sötét bozótban. De tudta, hova megy.
Fáma várta, a szerelem, a férjes asszony élete, a fogság vége. Visszaemlékezett arra, amikor először látta Fámát a kör közepén táncolni: a legmagasabb fiú volt Horoduguban, a legfeketébb, csillogó szénfekete, fehér fogakkal, egy herceg mozgásával, hangjával, pompájával. Szálimáta azonnal megszerette, Fáma pedig fölsóhajtott: "Szálimáta, te vagy a legszebb élő dolog Horodugu egész bozótjában, összes falujában". Szálimáta ezt azóta sem felejtette el, a balszerencse gyötrelmeiben, a gondok keserűségében, az egész megátkozottságban sem, soha.
Megnyugodva olvassuk, hogy a fájdalmas, véres emlékeket a szerelem elmosta, Fáma felébresztette Szálimátában a vágyat, hogy hozzáérjen, hogy magába fogadja. Tartott is a boldogság egy ideig, de aztán jött a hiábavaló gyerekvárás. Szálimáta is Allahhoz könyörgött.
...odakuporodott a kecskeszőrre és rábízta magát Allahra, a könyörületes Jótevőre. Egy gyermeket! Egyetlenegyet! Igen, egy kisbabát! Különc könyörgés e földön, hiszen Fáma egyre inkább elégtelennek bizonyult. Vajon mi fontosabb Allah akarata szerint? Hűség vagy anyaság? Biztosan az anyaság, az anyaság mindenekelőtt. Hát akkor múljék el Szálimáta szívében Fáma fontossága, hogy lefekhessen más férfiakkal, akik nem a fétisiszta Tyékura vonásait és szagát hurcolják magukkal, olyan férfiakkal, akik nem visznek félelmet, megdermedést, hidegséget Szálimáta testébe. De hiszen hűtelenség, házasságtörés az, amiért most könyörög! Allah, irgalmas Jótevő, bocsásd meg ezt az istenkáromlást!
Reggel Fáma elmegy a mecsetbe, Szálimáta pedig megfőzi a nagy adag kását, amit majd árusítani fog a kispiacon.
Szálimáta félretett egy jól megcukrozott tányérral Fámának. Méghozzá azzal a gonddal, ahogy egy feleségnek kell: bármilyen legyen is a férfi viselkedése, bármilyen az értéke, egy férj mindig uralkodó marad. Allah parancsolata, hogy az asszony legyen alávetett, hogy szolgáljon, és ez azért nagyon fontos, mert átalakul erővé, értékké, kegyelemmé és jósággá a gyermek számára, aki a feleség öléből a világra jön. És a gyermekből, ha Allah megadja, ember válik, akinek nyomát a földön évmilliók sem törlik el.
A jó Szálimáta körül, míg a kását árusítja a kispiacon, mindig sok a vevő, és sok az élősködő is.
Elegendő volt annyit mondani, hogy "Allah adjon neked gyermeket!", és Szálimáta máris hitelezett. Jóságában kissé bolond árusasszony! Denevérfülek, benyomott orr, nyakig húzódó forradások: ez Mussza Vedrago. Már hat vagy tíz kása árával tartozott, két teljes hete nincs munkája. Kell-e szenvedni hagyni egy embert, csak mert a munkavezető megint nem írta ki aznap dologra? Allah szerencsét és erőt ad a gyermeknek az anyja jócselekedeteiért!
- Nesze, hitelre ezt a tányérnyit, Vedrago!
És Traoré, a mézesnyelvű, aki olyan port ígért, amely a legszikkadtabb asszonyt is termékennyé teszi.
- Egy kása! 
Szálimáta bőkezűen hitelez, a tálak kiürülnek, indul haza, délben majd visszajön főtt rizst árulni.
Hosszú lesz még a nap: megjárni a piacot, megfőzni és eladni a rizst, meglátogatni a marabut, és mindezt még a harmadik ima előtt. A nap már tüzelte a tarkókat, a dereglyék készen álltak az indulásra; az olcsó árú mind elkelt, az olcsó árakból összejött a pénz Fáma etetésére, Fáma öltöztetésére, Fáma elszállásolására, és a marabuk meg a varázsszereket gyártó vajákosok kifizetésére.
Az asszony már csak a kisbabákra tud gondolni, minden áradó érzelme, minden imája a kisbabákat hívja.
Álmai túlcsordultak csecsemőkkel zsúfolt kosarakkal, mindenhonnan csak babák bukkantak föl. Fürdette, ringatta őket, és alvó szívét forró öröm dagasztotta, egészen a felébredésig. Fényes nappal, de még az utcán is, időnként kisbaba-hangokat, csecsemősírást hallott. Megállt. Semmi: csak a szél süvített, vagy egy járókelő szólongatott valakit. Egy reggel éppen a tökedényeket öblítette, amikor ujjai alatt csecsemőt, egy igazi csecsemőt érzett. Megfürdette, a kicsi rugdalózott, sírt. Bevitte a gyereket a szobába és csak ekkor nyitotta ki a szemét. Semmi: egy merev és kemény merítőkanál. És Szálimáta ott állt magában, a szégyenével és kétségbeesésével.
Azután két éven át nagy hassal járt, talán a sértett szellem ejtette teherbe. A képzelt terhesség után még keserűbb lett az élet, még kevesebb a remény.
- Szálimáta, kedvező volt a piac?
Mint aki süket, az asszony nekilátott a dolgainak, rendezgette az edényeket, átöltözött a főzéshez, kivitt az udvarra egy nagy fazekat. Hallani lehetett a mozsártörés gyors ütéseit. Egy nagy tállal jött vissza. A férfi még mindig várta a választ az üdvözlésére.
- Igen, kedvező volt a piac. És te? Mondd csak, te meg így maradsz egész fényes nap, elterülve a széken?
Fáma is megjátszotta a közömböst, nem válaszolt, úgy látszott, lefoglalta a Függetlenség fattyú gazságainak számbavétele. Szálimáta nem ért rá, a nap már előrehaladott és őrá még sok dolog várt. A mozsártörő csattogott, mint a balsors tamtamja, ettől aztán nem kellett hallgatni, nézni, érezni az élvezhetetlenné vált Fámát.
Fáma kipróbálta a város becstelen nőit, de nem történt semmi, azok a nők is üresen és szárazon maradtak, mint a köles kalásza, ha túl rövid az esős évszak; és a balszerencse többé nem vált el Fámától.
Üzlet, vétel, eladás, utazás, mind veszteséget hozott. Csak a kétségbeesés maradt. Büszkeség, emberi melegség, szívjóság szertefoszlott, Fáma fölismerhetetlenné vált. Ekkor toppant be a politika. Fáma hagyott minden egyebet, merészen és ékesszólóan belevetette magát a politikába. Főnökök törvényes fiának teljes odaadással részt kell vennie a franciák kiűzésében! A politika férfiasságot jelentett, bosszúállást: a hitetlenek közel ötven évnyi megszállását kellett átkozni, kihívni, lerázni.
Lám, elérkeztünk a rendszerváltás lélektanához, de mi most nem Fáma sorsát követjük, hanem az asszonyra figyelünk. Megy a tűző déli napon, nagy tál rizzsel a fején, az építkezés melletti kispiacra. A munkások vásárolják, a munkanélküliek ingyen kapják a tálka rizst. Szálimáta jószívűen osztogat.
Toprongyos kéregetők, cafrangos csavargók, munkanélküliek, mind odafutottak, mind nyújtották a kezüket Szálimáta felé. Semmi! Egyetlen szemecske rizs sem maradt. Nem látják, hogy a tálak üresek? Egyenként fölemelte őket, egyenként megmutatta, hogy üresek. A koldusok mégis jöttek, odagyülekeztek a piac minden sarkából, imákat mormolva lökdösődtek, tülekedtek. Sövényt emeltek Szálimáta köré, eltakarták a napot. Az asszony, mintha egy kút mélyén lenne, fölemelte a fejét és szembenézett velük, erre abbahagyták a pusmogást, és csöndben, mint a kövek, mutatták tenyerüket, nyomorúságukat. Kiürült arcuk hideggé, sőt keménnyé vált, szemük mélyebb lett, orrcimpáik gyorsan verdestek, ajkuk nyáladzani kezdett. És még mindig jöttek, karjukat nyújtogatva egyre közelebb nyomakodtak...
Rátámadtak, elrabolták tőle szerény keresetét, és a kispiacon senki nem sietett a segítségére. És ő magában fölmentette a támadóit.
Szálimáta meddősége gyógyítására fölkeresi a messze földön híres marabut, Abdulájt, aki mindenre tud gyógyírt. Csakhogy a marabu nagyon drágán kínálja tudományát. Amikor Szálimáta elmagyarázza, hogy ő bizony szegény, de ingyen adja a rizst a koldusoknak, Abduláj megértőnek mutatkozik.
Ettől kezdve Szálimáta rendszeresen visszajárt hozzá, megszokták egymást, sőt, az asszony nélkülözhetetlen lett a marabu számára. A férfi egyedül élt. És seperni, portalanítani, mosni, ide rakni ezt, amoda amazt, jobban áll egy nőnek, a szoknya viselőjének. Még ha az egekben tölti is az éjszakáit és úgy beszél a szellemekkel, mint a komájával, egy férfi mindig gyerek marad. Azután már elegendő volt Szálimátának kicsit megringatni a fenekét, rezegtetni a szempilláit, megereszteni egy-egy mosolyt, nevetést, hogy a nagyszerű marabu fölpuhuljon és megtörjön. A férfi ártatlan hangon furcsa, zavaros szavakat hebegett: "Az embernek a méltóságáról van szó, hogy kigyógyítson egy nőt a meddőségéből. Ha a férj helyrehozhatatlanul impotenssé válik, akkor, akkor!... azt kellene... Allah a szándékokat is nézi."
A vágy már beakasztotta a kecskebak szakállát a jujubabokor tüskéibe; szó nem volt többé arról, hogy a marabu várná azt a néhány kóladiót fizetség gyanánt. Különben is Szálimáta előtt Abduláj már nem igyekezett tartani a marabu viselkedést: arcát meleg mosoly duzzasztotta, és néha olyan volt a hangja, mint egy kisfiúé.
A jelek azt mutatják, Szálimáta lélekben felkészül az anyaságért hozott áldozatra:
Abduláj csodálatos férfiúnak látszott: életerős és hatalmas termetű, mint egy uasszului bika, gyaníthatóan jobban tudja fűszerezni a dolgokat, mint Fáma, és még gazdag is, ismeretekben és pénzben egyaránt. Szálimáta fölékszerezve, mosolyogva, csillogó szemmel és kíváncsian ment a konzultációkra.
De egy nap a marabu rettenetes dolgokat mond Szálimátának, halálveszélyt lát, azonnal kell egy kakast áldozni, hogy elhárítsák a bajt. Ez meg is történik, a marabu elvágja a kakas torkát, miközben félelmetes, dörgedelmes szavakat mormol, rettenetes, sokszínű szavakat.
Szálldostak, keringtek a szavak a négy fal között, és a megidézett erők válaszoltak. Elfogadva! Teljesítve! Végérvényesen elhárított balszerencse! Dicsőség Allahnak! Szálimáta megérdemelte ezt a kegyet, mivel embersége, hite, jótékonysága határtalan. Együtt emelték összekulcsolt kezüket az arcuk elé.
– Ámen! Ámen! Ámen!
Az áldozat elfogadva, ismételte Abduláj. Elhárította a Szálimáta szeretteire leselkedő halálveszélyt! Az asszony hálás.
– Allah adjon erőt a szavaidnak! Köszönöm, Abduláj, hogy elhárítottad a bajt. De még itt van a meddőség, bennem lakik és meggyötör: az amulettek és gyógyszerek eddig még nem űzték ki. Könyörülj rajtam.
Abduláj nem válaszolt. A kétségbeesés és bánat ismét elgyengítette és lehűtötte az asszonyt. Szálimáta és Abduláj figyelmesen bámult egymásra. A férfi rajongó és pajzán pillantással, az asszony kíváncsi és elgondolkodó tekintettel, ahogyan az őz, mielőtt elinalna, alaposan végigméri az erdő szélén álló vadászt. Szálimáta látta, ahogy Abduláj tekintete lassanként átalakul, arccsontjára ráfeszül a bőr, homlokán az erek kidagadnak. Tovább nézték egymást.
Az ajtó csukva volt. Kint üvöltött a szél, vert az eső. Ekkora viharban senki, senki nem fog beállítani, hogy megzavarja őket.
Tehát egyedül, tökéletesen egyedül vannak. A férfi elhárította az asszonyt fenyegető balszerencsét (nagy jócselekedet egy férfias férfitól!). Az asszony gondosan rendbe rakta a házat (mint egy engedelmes feleség). Együtt áldozták föl a kakast. A vörös kakas, egy lavórban, már kezdett kihűlni. Az imént felfröccsent a vér, de ennek a vérnek a színe, a szaga nem ugyanaz volt számukra. A férfinak fehér fogak, finom bőr, kerek fenék lágyságának színét, vágyának illatát jelentette. Az asszonynak az excízió és a napkelte színét, a görcs és a rettegés szagát.
Nyilván az a szellem, amelyik megerőszakolta, még mindig üldözi, Fámán kívül más férfit nem tud elfogadni. Pedig Abduláj ékesszóló:
- Tárd ki a füled, Szálimáta, és fontold meg jól a szavaimat! Az élet célja, hogy utód szülessen. Az igazság, mint az érett paprika, csípi a szemet, de nem vájja ki. A férjed, én mondom neked tiszta lélekkel, tiszta szájjal, soha nem fog asszonyt megtermékenyíteni. Meddő, mint a szikla, mint a harmattan pora. Íme az igazság, az egyetlen igazság. Minden más, amit erről mondani lehetne, hazugság, és nincs semmi jó a hazugságban, amiként nincsen vér a tücsökben - fejezte be.
Kinn dühöngve elszabadult a szél és az eső. A házban minden mintha csak azt ismételte, azt kiabálta volna: "A férj! A férj nem fog nemzeni!"
– Gyere közelebb – suttogta a marabu. A nő hátrált. A férfi himbálta magát, tekergett, akár egy óriáskígyó, és csalogatóan mosolygott. Szálimáta nézte, és lénye legmélyéből, mint egy távoli hívás, fölszállt az excízió és a megerőszakolás párája, és minden átváltozott: a marabu szeme átalakult és Tyékura vadságának tüze lángolt benne, orra ellaposodott és Tyékura orrcimpáinak borzalmává vált.
– Miért? Miért habozol? A kezed! Add a kezed – folytatta a marabu. Szálimáta fuldoklott, görcsbe rándult. Semmi kétség, Abduláj nyakán kinőttek Tyékura kaloda-nyakláncának ékei, bubuja kezdte fölvenni Tyékura öltözékének színét.
- Hagyj békén, vagy kiáltok!
A férfi mosolygott. Nem! Nem fog kiáltani; és megragadta, olyan erősen ráncigálta a kendőszoknyát, hogy az asszony elvesztette az egyensúlyát, ráesett az ágyra...
Hosszú a küzdelem, de Szálimáta felkapja a kést, amellyel a marabu a kakast feláldozta...
...és a hajlított kés belecsapott a bal vállba. A férfi felüvöltött, mint egy vadállat, dörgött, mint az égzengés. Az asszony megijedt és kiszökött az ajtón, cuppogott három vagy négy lépést a sárban, felkapta a föláldozott kakast és elment. Balra egy kis elveszett utca nyílt. Szálimáta befordult, hogy kisírja bánatát és elrejtse arcát, annak az asszonynak az arcát, akinek sosem lesz gyereke, mert csak egy meddő férfival tud lefeküdni. Szálimáta egy kis hídhoz érve az alatta zubogó tarajos vízbe hajította a feláldozott kakast. Követte a tekintetével és sóhajtott. Az eső már alig esett, épp csak szitált egy kicsit. Rövid csillanások futottak át az égen. Szálimáta arra gondolt, hogy öléből most folyt ki minden megálmodott, vágyott gyerek, a véres kakas végérvényesen magával vitte őket. Az a sorsa, hogy meddőn haljon meg.
Ezután Fámával sok minden történik, amit itt most nem részletezünk, lényeg az, hogy a férfi hazavisz egy új feleséget, a fiatal Mariamot.
A délután folyamán összehívtak egy palávert, ahol megjelent Mariam, és bemutatták Szálimátának. "Imhol a társfeleséged, tekintsd úgy, mintha a kishúgod lenne; a falubeliek azért küldték neked, hogy segítsen téged abban a nagy és nagyszerű feladatban, amelyet férjed, Fáma szolgálatában teljesítesz."
Szálimáta örömmel üdvözölte a társfeleséget, jó szívvel és okosan elmagyarázta, hogy egy család egyetlen asszonnyal olyan, mint az egylábú létra vagy a féllábú ember, nem is tudja tartani magát, csak ha egy kívülállóra támaszkodik. Nem lehetett hinni neki: gyöngédsége és bölcsesége pontosan kilenc napig tudott kitartani.
Fáma és két felesége egy picike helyiségben lakott, ahol egyetlen bambusz ágy volt, egy tara. A feleség (akihez az aznapi éjszaka tartozott) fölmászott az ágyra a férj mellé, a másik asszony meg összekucorodott a tara lábánál a gyékényen. De Szálimáta ahhoz, hogy termékeny legyen (emlékszünk rá), mindig csak úgy ment ágyba, hogy előbb hosszan imádkozott, leveleket égetett, vajjal bekencézte magát és táncolt, táncolt, amíg ki nem fulladt és el nem veszítette az eszét. A varázslás, imádság és tánc most meg lett zavarva. Mariam zavart. Szemtelen volt, mint egy légy, és, mondják, termékeny, mint egy egér. Szálimáta minden reggel, ébredés után, a társfeleség hasát leste, és az a has növekedni látszott. Igen, nőtt! Szálimáta féltékeny lett, egyre őrültebben, és aztán egy reggel szitkozódva kitört. A két társfeleség, mint két tyúk, rárontott egymásra, mindketten beleakaszkodtak a másik ruhájába. Mariam mindenáron le akarta mezteleníteni Szálimátát, hogy mindenki lássa "egy meddő nő összezsugorodott méhét", Szálimáta meg azért akarta ruháitól megszabadítani Mariamot, hogy az egész világ fölismerje "egy kurva semmivel sem mérhető, rothadt micsodáját". Szétválasztották őket.
A szitkok és verekedések folytatódnak a két nő között.
Fáma úgy találta, hogy a helyzet egy se szarva, se farka bikára hasonlít, nem tudta, hogyan fogja meg, hogyan győzze le. Pedig mindaz, ami Mariam és Szálimáta között lejátszódott, igazán előre látható volt: nem kell összehozni egymással a madarakat, ha félünk a szárnycsattogásoktól. Fáma megérdemelte gyötrő gondjait: olyanok voltak, mint a légyraj, amely szükségképpen megszállja azt, aki békákat gyűjt maga köré.
Fáma úgy gondolta, hogy végül majd minden elrendeződik. "Még a kőmíves darázs és a varangyos béka is megtanulja elviselni egymást, ha össze van zárva egy kunyhóba, akkor miért ne Mariam és Szálimáta?" – mondogatta.
Fáma belekeveredik a függetlenség utáni politikai élet zűrzavarába. Ártatlanul börtönbe kerül, kis híján halálra ítélik, de a következő puccs kiszabadítja és hősként kerül elő. Szálimátát már nem látjuk viszont, csak hallunk róla: Fáma megtudja, hogy bánatában összeállt Abdulájjal, a marabuval, azt remélve, hogy tőle talán lesz gyereke. Fáma szépen búcsúzik tőle gondolatban.
Szálimáta, légy boldog, ne bánj semmit, és minden reggel, miközben töröd a kölest a famozsárban, énekeld azt a nótát, amit akkor szoktál, amikor valóban boldog vagy:
Hé! Hé! Hé! Hé!
Ha az a jó nekünk, hogy beleessünk a kútba,
Hé! Hé! Hé! Hé!
Essünk bele, hogy boldogok legyünk!
Reméljük, hogy Szálimáta tényleg boldog lesz, de erről már nem szól a regény.
*****
Ahmadou Kourouma 1927-ben született a nyugat-afrikai francia gyarmatokon, a mai Guinea és Elefántcsontpart határán, tekintélyes malinké családban. Főiskolára Bamakóban (akkor Francia-Szudán, ma Mali) kezdett járni, de politikai tevékenység miatt kitiltották az országból. A gyarmatosítás elleni mozgalmakban aktív diákot a franciák büntetésből behívták katonának. Öt évet szolgált Indokínában. Azután Lyonban járt főiskolára, biztosítási matematikusként végzett. Visszatért Elefántcsontpartra, ahol a szakmájában helyezkedett el.
1963-ban, három évvel a függetlenség kihirdetése után Abidjanban összeesküvésben való részvétel gyanujával letartóztatták, de bizonyíték hiányában elengedték. Állásából kirúgták, ennek a kényszerű munkanélküliségnek az idején írta meg első regényét, amelynek nem talált kiadót Franciaországban.
Amikor A Függetlenség fényes napjai 1968-ban egy kis montreáli egyetemi kiadónál megjelent, vegyes fogadtatásra talált. Nem csupán új hangot ütött meg – irónikus volt és csalódott, kritikus a függetlenné vált Afrika új politikai erkölcseivel és a hagyományos berendezkedés iránti ragaszkodással szemben egyaránt –, de nyelvileg is újat hozott: úgy vitte át a malinké nyelv képgazdag fordulatait a franciába, hogy néhányan botrányt kiáltottak: mit követett el ez az ember a francia nyelvvel?! Két évvel később a regény már a párizsi Seuil gondozásában jelent meg, azóta számtalan újabb kiadást megért, egyetemi tananyag és az afrikai irodalom klasszikusának számít.
Kourouma folytatta biztosítási matematikusi pályáját, dolgozott Algériában, Kamerunban, Togóban. Már kezdték egykönyves írónak elkönyvelni, amikor, huszonkét év után, 1990-ben megjelent a következő regénye, azután továbbiak. 2000-ben megkapta a Renaudot-díjat Allah n’est pas obligé című regényéért. A gyerekkatona története Allah nem köteles... címmel magyarul is olvasható, Takács M. József kiváló fordításában (Ulpius-ház, 2002). Szintén kapható az interneten, szintén szívből ajánlom.
A gyerekkatona történetének folytatása már befejezetlenül, posztumusz jelent meg. Ahmadou Kourouma 2003 decemberében meghalt Lyonban, ahol felesége és négy gyereke él.
(Az életrajzot, kis változtatásokkal, átvettem a Függetlenség fényes napjai 2001-ben megjelent utószavából.)
A sorozat előző részei:
„Eljött a búcsú ideje, tízrészesre ígértük a sorozatot, ez hát az utolsó darab. Nem tehetem meg az édes guajava illatot árasztó Szálimátával, hogy kihagyjam az ő történetét: excíziót, megerőszakolást, meddőséget, bűbájolást, szerelmet, vágyat, bánatot. Szálimátát férfiíró írta meg, az egyik legjobb és legérzékenyebb. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, szomorkodtam, hogy nem írhat már több regényt. Volt egy-két levélváltásunk, miközben fordítottam ezt a könyvét, és értelmezést kértem tőle lenyűgöző nyelvi fordulatairól, amelyekben, ezt ő mondta így, a francia nyelvbe beoltotta malinké anyanyelvét… Amikor A Függetlenség fényes napjai 1968-ban egy kis montreáli egyetemi kiadónál megjelent, vegyes fogadtatásra talált… Azóta számtalan újabb kiadást megért, egyetemi tananyag és az afrikai irodalom klasszikusának számít.” – Ahmadou Kourouma nyugat-afrikai író A függetlenség fényes napjai című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató tizedik darabjában.
Eljött a búcsú ideje, tízrészesre ígértük a sorozatot, ez hát az utolsó darab. Nem tehetem meg az édes guajava illatot árasztó Szálimátával, hogy kihagyjam az ő történetét: excíziót, megerőszakolást, meddőséget, bűbájolást, szerelmet, vágyat, bánatot. Szálimátát férfiíró írta meg, az egyik legjobb és legérzékenyebb. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, szomorkodtam, hogy nem írhat már több regényt. Volt egy-két levélváltásunk, miközben fordítottam ezt a könyvét, és értelmezést kértem tőle lenyűgöző nyelvi fordulatairól, amelyekben, ezt ő mondta így, a francia nyelvbe beoltotta malinké anyanyelvét.
Ahmadou Kourouma 1927-ben született a nyugat-afrikai francia gyarmatokon, a mai Guinea és Elefántcsontpart határán, tekintélyes malinké családban. Főiskolára Bamakóban (akkor Francia-Szudán, ma Mali) kezdett járni, de politikai tevékenység miatt kitiltották az országból. A gyarmatosítás elleni mozgalmakban aktív diákot a franciák büntetésből behívták katonának. Öt évet szolgált Indokínában. Azután Lyonban járt főiskolára, biztosítási matematikusként végzett. Visszatért Elefántcsontpartra, ahol a szakmájában helyezkedett el.
