Fiú. Fiú lett. 1988. január 15-én született a harlemi kórházba. Abdul Jamal Louis Jones. Az a babám neve. Abdul az, hogy isten szolgája; Jamal, azt elfelejtettem; Louis, az Farrakhan, persze. A suliba egy új csaj, Joyce adott nekem egy könyvet, amibe afrikai nevek vannak. Már tudtam, hogy Abdul lesz, ha fiú lesz. De nem tudtam, hogy az mit jelent.
Az én nevem azt jelenti, hogy valami értékes – Precious. Claireece, az valaki másnak a neve. Nem tudom, honnan szedte az anyám ezt a baromságot.
Hát, semmit se tudok a gyerekről, örülök neki, meg szomorú is vagyok. Jön egy szociális munkás. Beszélek vele. A Kis Mongóról kérdez. Megmondom neki, hogy a Kis Mongo a nagyanyámmal van odaát a St. Nicholas sugárúton. Azt hiszem, nem kellett volna. De elegem volt. Elegem volt a játékból, hazudozásból. Miz Rain azt mondta, hogy azt olvasta, az igazság szabaddá tesz; azt mondta, nem biztos, hogy ő is elhiszi. Hát, ez az igazság kirúgatja Anyut a szoctámból. Mer nekem azzal jött, hogy a szoctám az az, hogy a Kis Mongo nála lakik, és ő lát el mindkettőnket, úgyhogy két kiskorúért kap pénzt, meg minden. Nem tudom, mi lesz most. Tudom, hogy én fogom kapni a pénzt, de van akkor, ha még mindig az anyám házába lakok? Kell egy saját lakás, oszt a szoctám nem ad olyan sokat. De az a legfontosabb, hogy vissza akarok menni a suliba. Csak ezen jár a fejem – mit csinálnak? Mit olvasnak? Elvesztettem a fonalat? Azt hiszem igen.
Novemberbe volt a születésnapom, sose mondom el senkinek, úgyhogy sose tudja senki. De én gyújtok gyertyát magamnak. Örülök, hogy Precious Jones megszületett. Szeretem a gyereket, amit szültem. A mellemből szopik. Először rossz érzés. Kidörzsöli, fáj, aztán már jó. Jó baba. De nem az enyém. Úgy értem, enyém, én nyomtam ki a puncimból, de nem úgy, hogy találkozok egy fiúval, beleszeretek, szexelünk, oszt baba lesz belőle.
Azt hiszem, engem megerőszakoltak.
Azt hiszem, amit az apám csinál, olyan, mint amire Farrakhan azt mondja, hogy a fehér pasik csinálják a fekete nőkkel. Jajj, borzalmas volt, és a fekete pasik előtt csinálta; tényleg borzalmas. Ja, Farrakhan a videón azt mondja, a rabszolgaság idején a fehér pasik csak kisétáltak Harlembe a rabszolgákhoz, akik elkülönítve éltek a fehér emberek házaitól, oszt azt a fekete nőt vitte el, amelyiket akarta, oszt ha akarta, fogta magát, oszt megcsinálta azt vele akkor is, ha a férje ott volt. Ez állítólag jobban sértette a fekete férfit, mint a fekete nőt, akit megerőszakoltak – mert a fekete férfinak végig kellett néznie az erőszakot.
Az én babám szép kis baba. De nem szeretem. Egy strici gyereke. De az rendben van, Miz Rain azt mondja, mi a megerőszakolt gyerekek nemzete vagyunk, hogy a mai amerikai feketék az erőszak szülöttei. Még mindig nem akarom, hogy valaki is tudja, de megint elmondom, mint mikor tizenkettő voltam. Hogy is mondhatnám azt, hogy a gyerek apja ismeretlen, mikor én ismerem?
A suli a mindenem. Tudom, hogy vissza akarok kerülni a suliba. Ott van nekem a kis baba, aki a cicimet, a mellemet szíjja. Imádom Abdult. Ő normális. De én nem? Vissza akarok menni a suliba. Abdul az utamban van. Abdul nem mehet a Mindenki Tanul alternatív iskolába. Mihez kezdek most? Szeretem a gyerekem, de ő nem az enyém, vagyis az, de nem én basztam érte. Megerőszakolt az apám. Most a saját életem helyett lett nekem Abdul. De szeretem Abdult. Suli, menni akarok, abdult szeretni, suliabdulsuliabdulsuliabdul.
Írok Miz Rainnek a naplómba, mikor bejön a kórházba, visszaír nekem, mint a suliba:
