„- Nézd Klára! Milyen hosszú, vékony száram van, s a tetején mekkora hatalmas lila gömbként ül a virág! - Ekkor a virág mintegy átbucskázott a fején, s lássatok csodát: átalakult pénisszé. Meg is szólalt. - Szervusz Klára! Én vagyok a pénisz egyik alapformája, a nevem: virágzó vöröshagyma. Vékony száron, mint a vöröshagyma virága, hatalmas gubóként terpeszkedik rajtam a makk, innen a nevem. Köszöntelek téged! - Klárában néma sikítás vájt teret, s ijedten elfutott, csak futott, futott…” – indulhatunk a változás útján Soma MamaGésa iránymutató mesenovelláját követve.

 

Klára – bár még csak negyvenes évei elején járt - idén épp 25 éve volt a petőckei vasútállomás dolgozója. Sok mindent átélt a vasút életében, ahogy mondják: kisujjában volt a szakma. De valójában nem csak a kisujjában, szinte minden porcikájában. A vasútnak élt, ez volt az élete. Vénkisasszony volt. Külsejét tekintve mindenben átlagos, úgyis mondhatnánk: szürke. De a munkabírása, precizitása, pontossága, felelősségteljes hozzáállása a vasút ügyeihez, magasan az átlag fölött. Több mint két évtizedre visszamenően tudta a petőckei vasút minden jelentősebb történését, minden valaha ott megfordult dolgozó nevét, és természetesen a munkához való viszonyukról is korrekt-bár maximalizmusából fakadóan időnként kissé végletes- jellemzést tudott adni. Ő volt az állomás szíve és motorja. Még szabadságát sem szívesen vette ki, és olykor előfordult, hogy szabadnapján is bement, mintegy ellenőrizni, hogy minden rendben van-e?

Szabadidejében két hobbijának hódolt: a konyhakertjének, és a keresztszemes öltésnek. Valaha próbálkozott kalotaszegi és matyó motívumokkal is, de mintázatát túlburjánzónak és szertelennek találta. Így közel húsz éve maradt a keresztszemes öltésnél. Átlátható, tiszta, világos, egyszerű formák, ívek, vonalak, ebben engedett ki a lelke. Olyan volt, akárcsak az otthona.

Történt egy napon, hogy két elcsatangolt, játékos álommanó épp az állomáson kötött ki, és megakadt a szemük Klárán. És tudni illik az álommanókról, hogy ők nem csak arra képesek, hogy álmokat gyártsanak az embereknek, hanem arra is, hogy belelássanak a lelkükbe. Még az eddig megálmodott álmaikat is látják! És azt is látták, hogy bár mint minden ember, természetesen Klára is minden éjjel álmodik, de gyermekkora óta egyetlen egyre sem emlékszik vissza. Így hát úgy döntött a két huncut manó, hogy beavatkoznak Klára életébe.

Tudták, hogy nem lesz könnyű dolguk, hiszen, aki közel három évtizede nem emlékszik az álmaira, ott már erősen megtapadtak a lélek-rácsok. Viszont eszükbe jutott, mit tanultak annak idején-még az Álommanó Képzőben - az ilyen esetekről. Egyedül teiholdkor, és akkor is csak abban az esetben, ha a Holdnak legalább egyetlen sugara belép az alvó ember szobájába, lesz egyetlen másodperc, amikor két lélegzetvétel között beslisszanhatnak a rácsok alá, hogy becsempésszék az álmot a kényszerű visszaemlékező szérummal együtt.

Ez aztán a kihívás! – gondolták - huncut mosollyal összedörzsölve láthatatlan kövér ujjacskáikat. Akkor hát: kalandra fel!

Napokon át tanakodtak, milyen álmot csempésszenek Klára agyába, végülis Monyó manó döntött. Közeledett a nagy nap, a telihold. (Akkorra természetesen már felmérték, hogy szerencsésen épp olyan Klára hálószobájának a fekvése, ahova besüt a Hold fénye). Törekvésük, profizmusuk, és koncentrálásuk meghozta gyümölcsét, ugyanis Klára a következőt álmodta:

Először úgy tűnt, mintha egy egyszerű réten járna, gyönyörű, május végi virágzó réten. Fiatal lányként szaladgált az illatos vadvirágok között, amikor is észrevett közöttük egy virágzó vöröshagymát. Mint hobbista konyhakertészt, meglepte, hogy kerül ide a vöröshagyma virága, így közelebb lépett hozzá. És a virág ekkor megszólalt:

- Nézd Klára! Milyen hosszú, vékony száram van, s a tetején mekkora hatalmas lila gömbként ül a virág!

S ekkor a virág mintegy átbucskázott a fején, s lássatok csodát: átalakult pénisszé. Ekkor az is megszólalt:

- Szervusz Klára! Én vagyok a pénisz egyik alapformája, a nevem: virágzó vöröshagyma. Vékony száron, mint a vöröshagyma virága, hatalmas gubóként terpeszkedik rajtam a makk, innen a nevem. Köszöntelek téged!

Klárában néma sikítás vájt teret, s ijedten futott tovább. Csak futott, futott, s a folyóparton egy kis tisztáshoz ért. Turisták otthagyott kacatjait pillantotta meg, s a műanyag palackok, szalvétadarabok, almacsutkák között/egyébként teljes joggal meg is volt a véleménye az ilyen emberekről/ talált egy fekete sakkbábú figurát. Közelebb hajolt, hogy megnézze, de hirtelen az is átbucskázott a fején, átalakult pénisszé, és megszólalt:

- Szervusz Klára! Én vagyok a pénisz másik alapformája, a nevem: sakkbábú/abból is a paraszt/. Látod, a tövem széles, vaskos, aztán vékonyodik, s mint a sakkbábuk közül a parasztnál, kis gömbként trónol rajtam a makk, innen a nevem. Köszöntelek téged!

Klára ismét felsikított - már hang is jött ki a szájából - s rohant, rohant le a folyóhoz. Zihálva állt meg a partján, amikor is kiugrott egy halacska a vízből. Épp a lába elé. És lássatok csodát, ez is átbucskázott a fején, átalakult pénisszé, és megszólalt:

- Szervusz Klára! Én vagyok a pénisz harmadik alapformája, a nevem: hal. Látod, vékony a tövem, középen kivastagszik, aztán újra összeszűkül, innen a nevem. Köszöntelek téged!

Klára hirtelen sarkon fordult, és most már szinte sokkos állapotban remegve rohant tovább, csak rohant, rohant, hátha el tudja hagyni ezt a szörnyű rétet. Túlszaladt még egy erdőn is, s mikor abból kiérve a széléhez ért, megpillantott a távolban egy kis várost. Igen ám, de a fura az volt az egészben, hogy nem temploma volt, hanem minaretje. Klára a TV-ben már látott ilyet/hiszen külföldre sosem ment nyaralni/, mégis meglepte a látvány. Már szinte nyugodni tűnt felkavart lelke, ám – lássatok csodát! - a minaret átbucskázott a fején, s átalakult egy hatalmas pénisszé, és megszólalt:

- Szervusz Klára! Én vagyok a pénisz negyedik alapformája, a nevem: minaret. Látod, milyen arányos vagyok! Mint a minaret kupolája, úgy trónol rajtam a makk, innen a nevem. Köszöntelek téged!

 

Klára ezt már nem bírta idegekkel, nem bírt el több információt, felébredt. Hirtelen a papucsát sem találta – pedig mindig ugyanott volt, jobbra a víz mellett, párhuzamosan egymás mellé téve. Kiment a konyhába, megeresztette a csapot, eltelt legalább tíz perc, mire észrevette, hogy értelmetlenül folyatja a vizet./Ezt egyébként nagyon nem szerette, erre mindig figyelt a kollegáinál is./

 

Másnap az állomáson a szokásosnál még zártabb blúzban jelent meg, és még jobban ügyelt arra, hogy minden a helyén legyen. Merthogy minden egyes tárgynak konkrét kijelölt helye volt, s amíg ezeket milliméter pontossággal nem rendezte el, bele sem tudott fogni lelkiismeretes munkájába. A nap folyamán a kartotékok áttekintése órákra képes volt elvonni a figyelmét az éjszaka történtekről, de amikor beúsztak a látott képek, Klárán nyugtalanság vett erőt. Ezt Lajos-az állomás főnöke, aki ötvenes évei fele közeledő, joviális özvegyember volt- szóvá is tette:

- Jaj Klára, de furcsán viselkedik ma, csak nincs valami baj?

Klára zavartan, kapkodva válaszolt:

- Nem, nem, nincs semmi - s gyorsan belemerült irataiba.

Este a keresztszemes öltéseire sem tudott a szokásos precizitással koncentrálni, kétszer kéket fűzött be a piros helyett, ami miatt meg is fedte magát. Kimerülten, és némi szorongással feküdt le, mit hoz a mai éjjel?

Ezalatt az álommanók boldogan dörzsölgették tenyerüket, s már készültek a következő teliholdhor való álom-csempészetükre…

 

Klára elő heti izgatottsága után némileg megnyugodott, s ha fel is jött benne egy-egy álomkép, hogy elhessegesse, még odaadóbban fúrta bele magát a munkába.

A telihold közeledtével újra izgatottság vett rajta erőt, de tudomást sem akart róla venni. Gondolta, talán az egyik kolleganőjének a pontatlan bérjegyzéke zaklatta föl ennyire?…

 

Ám ismét eljött a telihold, s az álommanóknak ismét sikerült megtalálni a két lélegzetvételnyi idő közti másodpercet, s így ismét sikerült becsempészni álmukat a lélekrácsok alá.

S Klára a következőt álmodta:

Egy erdőben járt, gyönyörű, zöldellő, madárcsicsergő erdőben. Teli tüdővel sétált a szépségben, amikor is egy útelágazáshoz ért. Körbenézett, s körülötte egymástól szabályos távolságra négy út nyílt. Nézte egy darabig őket, vajon merre induljon el? S ekkor, mintha megindult volna alatta a föld, az utak hirtelen elkezdtek átalakulni, a fák eltűntek, s tisztán megjelentek körülötte az elemek. Ahogy odanézett az egyik - nemrég még fák övezte erdei útra - hatalmas lángnyelveket látott, egy tűz folyosót, melynek végében a tűzből kirajzolódott egy női nemiszerv. Egy lángoló punci, ami meg is szólalt:

- Szervusz Klára! Én vagyok a tűz punci. Tudnod kell rólam, hogy hamar lángra lobbanok. Kevés előjátékot, ám annál intenzívebb aktust igényelek. Hangsúlyozom: nem a hosszú, az intenzív szexet szeretem. Hozzám semmiképpen nem szerencsés egy féltékeny, birtokló típusú férfi, ez mindkettőnk életét pokollá teheti. Perzselő pokollá.

Ezzel elaludt. Ám ahogy odébb nézett, a másik erdei út is átalakult, mégpedig egy erős hullámzású folyóvá. S ahogy gerjedtek a hullámok, egyszercsak kirajzolódott belőlük egy női nemiszerv, ami meg is szólalt.

- Szervusz Klára! Én vagyok a víz punci. Én egészen más eset vagyok, mint a kolleganőm! Mondhatni: szinte az ellentéte. Én a hosszú előjátékot szeretem, sőt, majdnem annyira szeretem az előjátékot, mint magát az aktust. Ezalatt rengeteg nedvességet termelek. Nem bírom, ha nagyon intenzíven és erőteljesen ostromolnak, viszont hosszabb ideig nyitott vagyok a szexre, mint tűz puncijú társam.

S ahogy ezt befejezte, le is csillapodtak a hullámok.

Ám ekkor a harmadik út támadt föl, s átalakult felszántott fekete földdé. Ez addig mozgolódott, alakult, mígnem egy női nemiszerv lett belőle, s megszólalt: - Szervusz Klára! Én vagyok a föld punci. Rám mondják azt, hogy igazi anya típus vagyok. Az ágyban nincs velem sok gond, de váratlan fordulatokra, meglepetésekre se számítson tőlem a férfi. Az előjáték ne legyen se túl hosszú, se túl rövid, viszont bő nyállal. A szex is legyen közepesen hosszú, közepesen intenzív. Viszont nagy hangsúlyt fektetek az utójátékra. Kiegyensúlyozott, megbízható partner vagyok, szeretek menstruálni, megfoganni, és szülni. Feleségnek, anyának én vagyok a legoptimálisabb.

Amint ezt elmondta, a göröngyök és zsíros földdarabok visszahullottak az útra. És ekkor a negyedik úton hatalmas szél támadt. Forgószél, hurrikán, óriás robajjal, majd kezdett elcsitulni, s a szélből, a levegőből kirajzolódott egy női nemiszerv. És megszólalt:

- Szervusz Klára! Én vagyok a levegő punci. Én csupa titok vagyok, és kiszámíthatatlanság. Hol órákon át dolgozhat rajtam a férfi, mielőtt behatol, máskor akkor követ el hibát, ha nem egyből teszi. Bírom az intenzívet is, de igényelem a gyöngéd szexet is. Van, amikor hagyom magam sodortatni, van, amikor én sodrom magammal a férfit. Szokták mondani, hogy „hangulatember”, rám az illik, hogy „hangulatpunci”.

 

Ezután ez is eltűnt, akárcsak a négy út. Klára egy hófehér, üres térben találta magát, amerre nézett, csak fehérséget látott. S ahogy nézelődött, megszólalt egy erős férfihang:

- Szervusz Klára. Vagyok, aki vagyok. Lassan döntened kell, el kell indulnod valamelyik úton. De hogy tudd, létezik a P.Q. is. Ez a punci IQ-ja, ami a klitorális és vaginális orgazmuskészség fejlettségi mutatója. A mi rendszerünkben 120 PQ a maximum, de ez már szinte az életveszély pereme, módosult tudatállapot. Hiszen egy nő lelkéhez leginkább a P.Q.-ján keresztül lehet eljutni. Ez az a pont, amikor egy nő az örömön keresztül kiléphetne, vissza az örök egységbe. Hiszen az emberiség életében az utolsó kiadós, nagy orgazmus a „nagy bumm” volt. Neked Klára, vajon hányas a P.Q.-d? Mondd, hányas? Hányas?? Hányas?…

Ezt a hang egyre erősebben, és intenzívebben mondta, mígnem Klára kitépte magát az álomból. Gyorsan felpattant az ágyból, a vizet feldöntötte, papucs nélkül szaladt ki a konyhába. Még csak hajnalodott, de munkába menetig már képtelen volt visszafeküdni. Az állomáson annyira szétszórt volt, hogy életében először arra gondolt, hogy haza kellene kéreckednie. Ilyen még soha nem futott át az agyán, de érezte, hogy szétszórtsága szégyenteljes, még az asztalán levő rend is felborult. Lajos - immár több mint húsz éve az állomás főnöke - kedves gyöngédséggel félre is hívta Klárát, s a több mint két évtizedes kapcsolat óta először a vállára tette a kezét, s bizalmas búgással Klárika arca fölé hajolva megkérdezte:

- Mi a gond, drága Klára? Ne mondja, hogy semmi, látom, hogy van valami. Nekem nyugodtan elmondhatja, hisz már olyan régóta ismerjük egymást!

Klára egy darabig csak hallgatott, kétségbeesett arccal reptette tekintetét, tördelte kezét, majd elhaló hangon annyit válaszolt:

- Az álmaim, állomásfőnökúr, az álmaim…

- Oh,hát csak ennyi? Rosszat álmodott drága Klára? Biztos, hogy csak ennyi? Azt hittem, már valami komolyabb… Na és mi volt az a szörnyű álom, ami így felzaklatta?

- Nem, nem, nem akarok róla beszélni. Nem, nem, kérem hagyjon!

S mintegy kitépve magát a helyzetből, apró, fürge léptekkel elsietett a WC-be.

Az elkövetkező napokban nem csak hogy nem tudta már olyan könnyedén elhessegetni magától a képeket, mint egy hónappal ezelőtt, de még azok az álomképek is felszakadtak. Egyre sűrűbben látta maga előtt a két álmot. Bár a munka még most is be tudta hosszabb-rövidebb szakaszokra szippantani/elképesztő koncentrációjú munkaerőről van szó/, de az asztalán levő rend - önmagához képest - már zilálódott. Az elkövetkező hetekben egyre sűrűbben jöttek föl benne az álomképek, s mennél jobban akarta távol tartani magát tőlük, annál sűrűbben jelentkeztek. Lajos többször faggatta Klárát, egyre nagyobb gyöngédséggel, és egyre bizalmasabb hangnemben, de Klára csak összeszorította a száját.

És akkor a 3. héten bekövetkezett valami olyasvalami, amire egyáltalán nem számított. Már nem csak az álomképek suhantak át a belső mozi vásznán, de pillanatokra a környezetében levő tárgyakat is látta nemiszervekké átalakulni. Legfőképpen pénisszé. Eleinte csak az üdítőüveges flakonok, aztán a gurulósszék lába, a radiátorok csövei, később a kis villanykapcsoló, a ceruza, a zseblámpa, benne az elemekkel, majd a kilincs is. Klára egyre zaklatottabb lett-bár kötelességtudata még ezen a nehéz helyzeten is felül emelte, s munkáját még most is el tudta végezni, még ha nem is azzal a precizitással - de ez emberfeletti önfegyelmébe került. Hiszen mindent magában tartott, senkinek nem mert a dologról beszélni. Esténként már a keresztszemes öltéshez sem volt türelme, helyette elkezdett újra imádkozni -valamikor nagyanyjától tanulta, de aztán az évek folyamán a szakszervezet érdekei miatt leszokott róla - s most újra előbányászta nagyanyja régi bibliáját, mert úgy érezte: az ördög játszik vele.

Lajos komolyan elkezdett aggódni Kláráért, s a több mint két évtizedes közös munka után először javasolta neki, hogy:

- Klára! Vegye ki a szabadságát, menjen el valahova pihenni!

- Jaj, drága állomásfőnökúr! Csak azt ne! Engem a munka kapcsol ki a legjobban!

Ám közeledett a legutóbbi álomhoz képest a 4. hét vége, s Klára ismét hasonló izgatottságot érzett, mint legutóbb. Ezt már maga sem tudta, hogy mire vélje.

S mikor eljött a telihold, az álommanók becsempészték tervezett utolsó, vagyis harmadik álmukat is.

Fiatal, félmeztelen, gyönyörű testű és arcú vámpír férfiak állták körbe Klárát. Elkezdték simogatni, mélyen a szemébe fúrták a tekintetüket, olyan közel hajoltak az arcához, hogy érezni lehetett a leheletüket, megnyílt szájuk közül előrebukkant rózsaszín nyelvük, amivel ajkukat nedvesítették. Közben egyre több testrészét simogatták Klárának, s mikor az már elájult volna, megjelent egy még férfiasabb kinézetű vámpír. Megfogta Klárát, az ölébe kapta, s a többiek kíséretében vitte magával. Egy várban voltak, sötét, középkori várban, a folyosón fáklyák világítottak, s csak a férfiak erős lépteinek dobogása hallatszott. A vár egyre lentebbi bugyraiba értek, három szinten át mentek egyre mélyebbre. S Klárában egyszerre volt félelem, de valami új érzés is. Olyan, amihez foghatót még soha nem érzett. Ahogy a karjában tartotta, s erősen magához szorította őt a férfi, valami soha nem ismert nyugalom, és bizsergés öntötte el. Már szinte elmerült ebben a jóleső érzésben, amikor is egy hatalmas, vörös-fekete ajtóhoz értek. Ez magától kinyílt, s a szintén vörös és fekete bársonyokkal borított, gyertyafénnyel megvilágított, óriási szobában, egy trónuson, ott ült maga az ördög. Meztelenül, erekcióban. Erős izomzatú, markáns férfi volt. Klárát a vámpírférfi letette az előtte levő asztalra. Az ördög fölemelkedett ülőhelyéből, s patáival olyan port kavart, hogy Klára érezte, amint arcába hull. S ezzel együtt, mintha beszippantotta, és egész lényében belepte volna őt, maga a bódulat. Először az ördög hatolt be szétfeszített combjai közé/ na, nem kellett nagy erő, hogy szétfeszítsék/, közben a fiatal vámpír férfiak nyalták-falták, csókolták őt. Egyszerre mind a négyen. Nyolc kéz simogatta folyamatosan, s miután az ördög visszaült trónusára, őt nézni, az összes vámpírférfi magáévá tette. Órákon át vitték bele a gyönyörbe, s Klára érezte, hogy egész lényében meghágta őt az odaadás szellem. Már éppen újra-ki tudja hanyadjára - folyt volna benne szét a meleg nedű, amikor is… csörgött az óra. Klára alig akart kiszállni az ágyból. 25 év óta először késett is néhány percet az állomásról. Mosolyogva köszöntötte kollegáit, majd némileg átrendezte az asztalát. Néhány tárgy le is került róla, s az akták sem párhuzamosan álltak már.

Munkája végeztével - mindig utolsóként végzett - váratlanul eléállt Lajos.

- Drága Klára! Ha nem rohanna, nagyon megtisztelne, ha elfogadna tőlem egy vacsora meghívást!

Klára zavarban sem volt, hamarosan ott ültek a Kispipacs vendéglő jobb hátsó boxában.

- Most nagyon őszinte leszek magával Klára. Körül-belül három hónapja kezdődött, hogy így, több mint húsz év után elkezdtem magára egészen másképpen gondolni. Sejti, hogy miről beszélek… Maga egy nagyon rendes asszony, én meg ugye özvegy, korban is illünk egymáshoz… Szóval…

 

A nászút helyszínét Klára választotta ki. Törökországba vágyott. Nem győzte csodálni ennek az egészen más kultúrának a szépségeit, kincseit, a soha nem látott mecseteket, minareteket.

Esténként pedig továbbra is kézimunkázott, de már áttért a kalotaszegi, és matyó motívumokra, és szabadidejében még többet foglalkozott a föld művelésével, és műveltetésével.

 

Soha nem lehet tudni, hogy az álommanók mikor, és hol bukkannak föl…