Az előző rész tartalmából:

„A Magdolnaiak jól bírták a meleget, de a lánya nem, a lánya nem is volt a lánya, hanem a felügyelője és karbantartója, közben pedig a fegyelmezője. A. Szása mentálisan érzékelt anyai feladatokat ebben a felnőtt-felnőtt kapcsolatban, mert időnként beroncsiztak. Ez a szó összeomlást jelent, hisztériát, kontrollvesztést. Konkrétan féltékenykedést, irigységet, rivalizálást, konkrétan a melegtől vagy egymástól, miközben szerettek egymásba kapaszkodni.”

Gordon Agáta a Magdolna negyedből.

 

A. Szása Behemót minden fájdalomra és üldöztetésre fogékony képzeletét falusi otthona csakúgy megmozgatja, mint a Magdolna, ahol most áll a nyár. Ha kinéz az ablakon a szemközti járdamélyre, a kocsma előtt és a sarkon életteli nyüzsgés, fekete fiúk izompólóban, ringó lányok gyerekekkel, hangos szóváltások, amelyek értelme a harmadikon már nem kivehető, de hangsúlyok, az indulat, a lélekzetvétel ritmusa jól.

Barinkán csend van, a stilek és kaszák zümmögnek, a fotoszintézis cirpel folytonosan az örök zöldben, a nap lángol, mint a gyémánt, a szöcskenyájak fürgén spriccelnek szét, ahogy sétálok a magas, fakuló rétben. A napszámosok segélyen és közmunkán szorgoskodnak, dél felé szieszta kezdődik. A barátnőmmel jöttem, mindenki kíváncsi, kérdezgetnek, mesélnek. Ismerős mindenki, itt éltem köztük, ide hoztam a kutyámat nevelőanyához, akinek azóta ez a kis agár a hobbija, a fiam, mondja, a fia asztalnál eszik, ágyban alszik, de ha lejövök pár napra, akkor nem tágít. Már nem féltékenykedünk egymásra anyatárssal, felhoz egy rúd kenőmájast a gyereknek, le ne fogyjon.

Végigsétálnak a falun, a romló házak közt lakatlan felújítottak, amelyeket nyaralónak vagy befektetésnek vásároltak. Almától roskadozó fa alatt felfújt kék medence az udvaron, benne anya, lánya, baba unoka, a ház is roskatag. Ajtót-kaput nyitva lehet hagyni, itt nem lopnak, ismerik egymást mind a harmincan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vigyázni kell, a kutya tilosba ne menjen, azt mondta a vadász, ha meglátja, lelövi, elhiszem. Mért van az a sok kerítés a határban, kérdem a drótoktól villogó lankákat. Az őzek miatt, mondják. A csemetéket óvják, kerítés nélkül nincs támogatás az erdősítésre. És az őzek? Bekerítették az őzeket, rezervátumba kerültek ezek a bölcs és szép állatok, akik azonnal menekülnek, ha embert látnak. Etetik őket, eddig az övék volt az erdős határ, megtalálták az élelmüket, most vándorolnak a kilométeres magas drótfonatok mentén.

A múltkor a lesen vadásztunk, meséli Laci, a fővadász napszámosa. Odakeveredtek az őzek a kerítésbe, vergődtek, ki akartak jutni belőle. Nem vagyok én gyilkos, mondta a vadász és felemelt fegyverrel figyelte az eseményeket. Majd ha kitörnek, utánuk lövök.

Ismerem a vadászt, tényleg nem gyilkos. Barátságos értelmes ember, lokálpatrióta, ebben a faluban nőtt fel és most már az egész az övé szinte, a teljes szépséges felszín, a lankás arany zöld életekkel.

Laci a kutyám nevelőapja, neki is gyereke a kis agár, és kecskéik is vannak, az apját is ismertem, neki is voltak, tőle vettem az elsőt. Most vagy tíz anyát tartanak, sok gidájuk született. Én ma levágok egyet istenbizony, kínálja fel Laci egy esti mulatság lehetőségét, gidagulyással. Nem, mondom, addig se ettem kecskét, amíg tartottam. De, erősködik.

Nem. Ha lehet, akkor ne.

De én ma levágok egyet, mondja, és estefelé csakugyan megjelenik egy véres zacskóval, fél gida van benne, megnyúzva, felismerhetetlenül, szőrcsimbókokkal a rózsasín húsban. Hogy csináltad? Kérdem, és teli tüdőből válaszol. Bementem az istállóba, itt tartottam a combomnál a kést, a másik kezemben az abrakot, mutatja. Amelyik először jön nekem, az meghal, mondja ki a napi törvényt. Látom, ahogy a gida beleszalad, érzem, ahogy átvágja a torkát. Azért tartom, hogy megegyem, mondja, jószívű és dolgos, vagy tán csak jó vagyok, valahogy így érezheti magát. Gésám nézi a húst, felvágja, megsüti.

Kié az foltos, háromszínű, kérdem az egyik Máriát, a macskák nevelőanyját. Senkié, itt húzta meg magát a fáskamrában. Tőle voltak tavaly azok a gyönyörűek, amiket Ninja Cilin felvitt Pestre megmentetni. Akik eltűntek egyszercsak, mint a kámfor, mikor anyányira nőttek, az altábornagy utcai lépcsőházban, emlékezünk a fehér-tarka szelíd szépségekre. Az anyjuk most is várandós, sovány és nagy a hasa, idén másodjára. Annyi kismacska lett, el kellett vinni őket. Mária mesél. Meg a kutyák is felkaptak párat, ez ni, ha meglát egyet nekiront, mint a szélvész, felkapja aztán volt macska nincs macska. Legyint agár fiamra.

A. Szása B. megkerül három dombtetőt, gerinceken sétál végig, ezüst repcetarlón, szalmagurigák közt, sóhajtó erdőben, nyilaz a nap, káprázik a szeme, amíg felmegy az angyalokhoz. Összekulcsolt kézzel szelíden és mindentudón néznek rá, ahogy megáll előttük. Pillantásuk fókuszában a kinyíló táj, messzire tekintenek, Szása fölé, mögé, belé, parányi a tekintetükben.

Lábuknál kőoltár, levetem a ruhám, odaülök, égek, nézem, amit ők. Messze elkígyózik egy vonat, a pesti gyors, holnapig tart a falusi idill, jut eszembe a Magdolna negyed.

Enyhülést hoz egy fátyolnyi felhő.