"A lányaim, velük nem könnyű és alig beszéltem róluk.
A lányaim szépek és erősek, szeretem őket.
Mindegyiknek más az apja, őszintén szólva, és nem ismerném meg az utcán.
A lányok nem az enyémek, szerencse hogy nem vagyok az anyjuk, gyűlölnének."

Gordon Agáta a Magdolna negyedből.

A lányaim, velük nem könnyű és alig beszéltem róluk.
A lányaim szépek és erősek, szeretem őket.
Mindegyiknek más az apja, őszintén szólva, és nem ismerném meg az utcán.
A lányok nem az enyémek, szerencse hogy nem vagyok az anyjuk, gyűlölnének.

A lányom itt lakik velem, magasabb mint én, erős és nagy, de félénk, mint egy kiscsikó. Mögöttem vagy előttem siet, kinyitja vagy becsukja az ajtót meg a rácsot, elviseli, ha a bekopogók, akik nála fiatalabb fiúk, lányok vagy gyerekek, megkérdezik, amikor kinyitja, hogy Szása itthon van? És mögé bámulnak, mintha csak velem állnának szóba.
Dühíti ez, hol van a felnőttség  és önállóság? Miért nem kezelik egyenrangúként?

A lányom nagyon szép, nyúlánk mint egy pálma, 36, teljes pompájában. A szomszédok gonosz kis vicce felzaklatja. Bekopog Zsolti, talán 18, kedves fiú, Veroné. Mosolygós, szép a felesége is - ez a második. Nem fizeti a gyerektartást a lánya után az első csajának, mert azt mondja, drogra költené úgyis. Majd ő inkább a bankba gyűjti…
Zsolti hat milisen hordja a kis haját, kölcsönkérte a hajvágógépet. A lányomtól, aki ugyanúgy minden kérésre igent mond, ahogyan tőlem látja. Bár nem ért egyet...
Zsolti elfelejti visszahozni, a lányom rákérdez, Zsolti nekem mentegetőzik. 

A lányom bepöccen. Rászól a gangon, indulatos a hangja. Tőlem kérted el, nekem add vissza! Jobb mutatóujjával fenyegetően mutat valahová a sarokba, mintha azt mondaná, „helyedre!” Amikor visszajátsszuk ezt a momentumot, elneveti magát... Megölelem. A melléig érek.
A lányom nem a lányom, de valahogy ezt a nexust nézik ki belőlünk, szinte bárhol, és bármelyik lánnyal, és már tíz éve. Kezdem azt hinni, hogy jól látják. És jobb ha tudom.
A lányaim reménytelenül szeretnek és gyűlölnek. 

A lányom kicsi, fekete, hamvas még, vagy csak én látom annak? 28 vagy 14. Nagyon hasonlít magára, állít meg Reni anya a lépcsőfordulón, amikor a kisebbik lányommal kaptatunk felfelé. A lányom mosolyog, nem szól, megvárja amíg kitalálok valamit. Hümmögök, egymásra mosolygunk, szíves és nyílt a nexus, akkor is ha alattomban mozgatja valami.
Nekem akkor is csókolom, mondja Reni, ha köszön, ha kér valamit, pedig tegeződnénk. Egyidős a lányommal, csak már öt gyereke van és most várja a hatodikat.
A lányom egyidős Renivel, én pedig az anyjuk lehetnék, kéne hogy az legyek, vagy bárki legyen anya nekik. A lányom figyeli ezt a szerepzavaros helyzetet, segít hogy jól értsem. Anyának tisztel, ez így tartalmazza a teljes duáluniót, mentális edényt és meghitt közelséget. A nőtudatú hierarchiát, a láthatatlan erőket. A lányom megölel, babaillatú a haja.

Reni 28, fanatikus kék szemű, sötétszőke hajú. Négy fia, egy lánya Renike. Gábor az apa, most sokat nincs itthon. Dolgozik. Mondja Reni, rendben, mondom, és mélyen átérzem a helyzet kegyetlenségét. Négy fiú, kevés a ruhájuk, szerencsére meleg van, pucéron lehet otthon tévézni. Reni kijön amikor bekopogok, behúzza az ajtót, a gyerekek kukucskálnak.
Reni rákérdez. Kakaszag van?
Miért ne lenne? Kérdezi Szása, a hatból kettő még kicsi, pelenkás korú, pelenka vagy van, vagy sincs, de Reni a szagtól is fél. Nem bocsáthatnak ki szagot, hangot, érzést vagy indulatot a gangra. Hogy csinálja ezt a fiaival?

A lányával nem csinálja, Renike a legnagyobb gyereke.
A lányom 11 éves, szép, kedves, udvarias, mindent tud, állandóan segít. Felmos, bevásárol, babát gondoz, közvetít anya és apa közt, kisfiúkat fenyít vagy vigasztal. Nagyon szép, hófehér a bőre, mogyorószínű a szeme.
Több kulturális szinten beszéli az anyanyelvét, tud farkasanyául, államigondozottul, fiatal barbiul, hamupipőkéül, iskolásul, magyarul és cigányul. Mindegyiken perfekt és hiteles nő. Fiatal felnőtt a lányom, tiszta, mint a ma született bárány. Minden tette szolgálat. Igazság. Türelem. Szeretés. Ilyen Renike, ő a legkisebb. Reni lánya, tisztán tökéletes.
Öcséd vagy húgod lesz? Kérdezem, kedvesen, nem tudom gyűlölni, amiért születnie kell. Húgom, könnyebbül meg Renike.
Együtt örülünk, halványan, kicsit aggódva, hogy szabad-e...?

A lányaim szépek és erősek, szeretem őket. Nem az enyémek, szerencse hogy nem vagyok az anyjuk, gyűlölnének. Így se könnyű nekik, kibújni az örökös láthatatlanságból, a lányok sorsa ez. A nők a gyerekek számára válnak láthatóvá, a kölykeik szemében lesznek felnőttek és anyacsillagok. Pedig egymásnak is azok.
Reni szép és erős. A hetediket várja, 28 éves. Következetesnek tűnik, bár csodálkoznék, ha nem maradt volna ideje egy-két abortuszra. A hetedik kislány lesz újra, 5 fiú után. Hogy ne legyen sértődés, r betűs nevet választottam, meséli el Reni hazafelé a fogászati ambulanciáról.
Ramóna. Ramóna lesz, ebben a hónapban meg kell jönni neki...
Már csak két napja van, felelem.

Reninek fáj a foga, ez a lányom annyira szenved, hogy két tenyerét az arcára szorítja és jaktál, gyorsan áll egyik lábáról a másikra, felmordul halkan, dühösen a fájdalomra. Az öt gyerek fél, jól láthatóan szoronganak, akik láthatóak. Renike, Gábor, Sanyika.
Nagyon sajnálom anyát, mondja Sanyika, átöleli anya konok kis hasát, amelyben Ramóna lakik. Én szeretem anyát, mondja és sajnálja tényleg, a többiek utálják, teszi hozzá de nem értem, kik utálják anyát. Sanyi haragszik anyára. Mindenkit gyűlöl aki bántja.
Én is sajnálom anyát. Ha anyának fáj, fájok. Ha anya sír, sírok.  Világrengés van, anyamegvonás, büntetés. Végre kérek tüzet egy férfitól, rágyújtunk Renivel.
Vasárnap délelőtt van, június 28, mára van kiírva Ramónával, de csak a foga fáj anyának. Az ambulanciára megyünk, kis séta, 3 megálló busszal, Sanyika élvezi az utazást, Reni szenved.
A váró tele, mindenkinek fáj, de mindenki nyugodtan ül. Nem tudok leülni, mondja Reni, tovább jaktál, bemegyek a kartonozóba. Mindenórás kismama, mondom és  átadom a kártyáit. 

Reni bejaktál utánam és Sanyika is.. Lehetne egy kicsit gyorsabban..?
Hívni fogják, mondja nővérünk, és kinn várunk. Mindenkinek fáj, mindenki sorban következik, nincs kivétel. Mikor hívják anyát? Kérdezi Sanyika, és nem tudom elintézni hogy gyorsabban kerüljön sorra. Miért tudnám? Egy láthatatlan nő vagyok itt a fogorvosi váróban, aki csak a gyerekeinek látható, momentán Reninek és Sanyikának.

Sanyika vad és lemondó ahogy rámnéz, közben azért kímél is. Legyint, látja a teljes alkalmatlanságomat és tehetetlen jószándékomat. Én bemegyek anyával, jelenti ki. De anya nem akarja, egyedül megy. Sanyival várunk, indul utána, visszatartom, nézelődünk. 

Elég sokáig volt benn a lányom, vajon mi történik, várunk. Az arcát fogja amikor kijön. Hallgat, a megállóban meséli el. Elküldött a doki, hogy nem adhat injekciót a baba miatt, mert megfulladhatok. Nem írt fel algopirint. Nem adott ecsetelőt. Nem vállalhatja a felelősséget, ezt mondta.
Ezt tette egy ügyeletes fogorvos egy fájdalomtól sokkos állapotban lévő mindenórás nővel, aki több mint tíz éve folyamatosan gyerekeket gondoz, ápol és eltakar, fájdalomcsillapításban több mint járatos.
Fájduljon meg a foga annyira mint anyának, ne adjon neki egy gyógyszert se senki, essen ki a szeme. Sanyika átkozódik, és belátom, jobb lett volna ha bemegy az anyjával. És megmondja a dokinak. Meg ha én is megyek velük. És nem hagyom hogy elküldjék.
A lányom több mint tíz  éve folyamatosan gyógyít, etet, öltöztet és üt-ver, morog mint egy farkasanya, odakap, szépcsap, marcangol.
Gábor hol van? - kérdezem apát, rég láttam, ha nem jön, nincs pénz, nincs kaja, nincs pelenka, nincs öröm, nincs fény. Reni egy pillanatra kilép a fogfájó kábulatból, egy még nagyobb fádalomtól.
Dolgozik. - mondja ilyen egyszerűen, sebzetten, büszkén, elhagyottan. Farkasanya és karenina... 

A lányaimra gondolok, sok van. Szépek, és annyira jók, hogy kivétel nélkül mindegyiket elküldték volna innen. Egy ügyeletes orvostól. Bármelyik hivatalból. Rendőrségről. Munkamegbeszélésről. Főnöktől.
Mintha láthatatlanok lennének a lányaim. Nem adnak szexuális jelzéseket. Mindig mindent értenek. Nem akarják amit akarnak. Érzéstelenítettek és hiperérzékenyek.
A lányaim gésák és maszájok, mókusok és kareninák, szinglik és papnők, amazonok és sötét anyák. Szüzek és nővérek. Feketelyukak és leány-világegyetemek. A lányaim túl okosak és szerények. Túl iskolázottak és szabálykövetők. Rendelkeznek a kor tudásával és műveltségével. A lányaim túl nők. Túl kedvesek és túl aranyos kislányok voltak. Túl tökéletes anyák lennének.
A lányaim láthatatlanok, olyan ritkán látszanak, hogy elmegy a hangjuk ha meg kell szólalniuk, nem ismernek magukra a tükörben, nem vesznek levegőt, és egyre kisebbek akarnak lenni. Nem tudják, hogy nem látszanak, nem is gyanítják. Mások sem tudják, hogy a létező tökéletesség egyszerűen nem látható. Ha meglátom őket, mindig meglepődöm. Hogy milyenek. A hajuk, a bőrük, a hangjuk, a tekintetük… 

Nem is tudom, mit gondolnak. A lányaim. Felnőtt-felnőtt viszonylatok. Tudást cserélünk, tanuljuk egymást. Intenzív és széles sávú kapcsolatok. Fogalmuk sincs, milyen boldogság, hogy megszülettek.

Gordon Agáta