Öt nap múlva, tizenhatodikán, felhívtam a nagykövetséget annak ellenére, hogy az események után lehetetlennek tűnt, hogy valakinek is vízumot adjanak Amerikába. Szeptember huszonharmadikára, mégis kaptam hivatali időpontot. Általános feltétele volt a kiutazásnak, hogy a követségen személyesen is elbeszélgessenek veled. Ha a Mennyei Anya úgy akarja, ki fogok jutni, gondoltam. Korábban már voltam New Yorkban, felléptem pár klubban - Soma mamagésa története a kék madárról, New Yorkról és a kundalini kígyóról.

A kék madár és a kundalini kígyó

A házunkból rálátni a kertben lévő zenestúdióra, aminek a falára még régebben egy hatalmas, fantasztikus, mexikói kék madarat festettem. A mesékben a boldogságot és a szabadságot szimbolizálják vele. Néztem, nézegettem, és egy idő után kapcsoltam: ahhoz, hogy ez a kék madár felszálljon a mi életünkben, ahhoz meg kell jeleníteni a bennünk levő teremtő erő felszabadulását, ezért felfestettem mellé a szexcsakrából kiinduló kundalini kígyót is, ami háromszorosan körbetekeredő mélységből emelkedik föl.
Télen, mikor minden szürke, a környező házak között, olyan látvány a ház, mint egy szinesre festett meseházikó.
Kétezeregy szeptember tizenegyedike fontos dátum volt az életemben, mert aznap egy belső hang, fontos feladatot jelölt ki számomra.  Elmesélem, de előbb az előzményeit: rájöttem, hogy nincs kapcsolat a kék madár, és a kundalini kígyó közt, pont a stúdión, ahol a férjem kreatív munkát végez, zenét szerez, és ahol én magam is próbálok a zenekarommal.
Hülye vagyok, gondoltam, és némi öniróniával megjegyeztem: csoda, hogy még nem kötöttem ki a pszichiátrián, hogy dilemmát okoz a kék madár kapcsolata a kundalini kígyóval. Az életemnek egy olyan időszaka, amikor teljesen szabad lehettem. Béreltem egy lakást a Bazilikával szemben. Az ágyamból a templom kupoláit és az ég változásait láthattam. Ezen néha elmerengve volt időm átgondolni, hogy a családomon kívül mi jelent fontos dolgokat az életben és mit jelent nekem „a kék madár”, és a „kundalini kígyó”.
Kettejük spirituális kapcsolatában nem vagyok otthon, csak külön-külön a szimbolikájukban. Az archaikus kapcsolatuk mindig is érdekelt, de hát tudjuk, mindennek megvan a maga ideje. A megismerésnek is.
Néztem a festményeimet és egy mélyebb tudatállapotba kerülve elkezdtem azon gondolkodni, hogy a szabadság és a boldogság szimbóluma, a kék madár, hogyan léphet kapcsolatba mágikusan azzal a kígyóval, ami a világ minden kultúrájának szimbólumai között jelen van, az egyiptomiak között is. A kígyó, ami a bűnbeejtés, a bódítás, más szemszögből viszont az ész, az erő szimbóluma, mely a gyógyszertárak fölött is ott kígyózó gyógyító jel. Ezért szólt a belső hang inkább a racionális énemhez azon a napon, mikor feladatot jelöltem ki magamnak, már ha jól működik Gyöngyibaba.
Szeptember 11.-én, a terror attack napján épp, teljes belső extázisban festettem a falra a kundalini kígyó kapcsolatát a kék madárral, mikor hívott egy haverom telefonon, hogy azonnal kapcsoljam be a BBC-t. A környezetem tudja rólam, hogy annyira nem tévézek, hogy amikor a saját műsoromat szerettem volna megnézni, nem találtam, ahol leadták. A lányom mondja: anya, mi nem is fogjuk azt a csatornát. De azon a fontos napon, vagyis kétezeregy szeptember tizenegyedikén hívott egy haverom, hogy azonnal kapcsoljam be a BBC-t, és ezt olyan erővel mondta, hogy tudtam, nem véletlenül ennyire határozott. Berohantam, bekapcsoltam a tévét.
Amerikát terrortámadás  érte aznap, és a hírekben pont akkor mutatták, hogyan omlik össze a World Trade Center. Eleve extatikus állapotban voltam napok óta, és ahogy néztem, hogyan válik rommá Amerika gazdasági szimbóluma, a két párhuzamos toronyház, a látványtól térdre rogytam, és ezt a sugallatot kaptam a bennem megszólaló Mennyei Anyától: azonnal utazz ki New Yorkba, és imádkozz értük. Írj egy dalt. Ez pontosan tizenhét szóból álljon. Legyen benne két halandzsa szó, és a refrénben arabul és angolul is azt énekeld: „szeretlek”. Ezt lehetőleg minél több helyen add elő.
Öt nap múlva, tizenhatodikán, felhívtam a nagykövetséget annak ellenére, hogy az események után lehetetlennek tűnt, hogy valakinek is vízumot adjanak Amerikába. Szeptember huszonharmadikára, mégis kaptam hivatali időpontot. Általános feltétele volt a kiutazásnak, hogy a követségen személyesen is elbeszélgessenek veled. Ha a Mennyei Anya úgy akarja, ki fogok jutni, gondoltam. Korábban már voltam New Yorkban, felléptem pár klubban. Ezeknek a helyeknek fantasztikus hangulatuk van, imádtam.
Elmentem a követségre huszonharmadikán. Iszonyú és megalázó  procedúra az egész vízumkérés. Kinn állsz a hosszú, kígyózó sorban, és a kétórás várakozás közben esély nem volt rá, hogy igyál, ha szomjas leszel, vagy pisilhess, míg végre bejutsz. Ha nagyon kellett pisilned, akkor a környéken lévő éttermekben vagy presszókban muszáj volt legalább egy kávét rendelned, hogy használhassd a mosdót. A követségen dolgozóknak eszükbe juthatott volna, hogy az utcán várakozóknak hozassanak egy mobilvécét. A várakozás után végre bejutottam egy aulaszerű csarnokba, ahova 15-20 ember fér be egyszerre. Ebben a belső térben négy ablak van, amik mögött ül egy-egy követségi hivatalnok, akivel beszélhetsz. Nekem kellett eldöntenem, hogy magyarul vagy angolul kérem az elbeszélgetést. Úgy gondoltam, ha a saját nyelvükön szeretném, akkor az azt jelenti, hogy megtisztelem őket ezzel. Ha már odautazunk, akkor legalább ismerjük a nyelvüket. Ezért inkább angolul kértem.
A követség aulájában, arra várva, hogy hívjanak, mindent hallottam, amit az ügyfélablakokon keresztül más kérelmezőknek mondtak: egy anyuka 19 éves fia kinn tanul, őt látogatná meg, viszont itthon marad a két kiskorú gyermeke. Hosszan bizonygatta, hogy nem hagyná el a kicsikéit, mégsem adták meg neki a vízumot. A következő egy üzletasszony volt. Nagy vállalkozása van. Rengeteg igazoló papírt kellett beszereznie a vagyonáról, sokáig tartott, de időben leadta. Nézzék meg, nem érdemes kinn maradnia az Államokban, nem is érné meg, mert itt vannak az érdekeltségei, itt van az élete. Őt is elutasították.
Nem sorolom, hogy mi mindent hallottam még, de ott állva láttam, hogy bárkinek bármilyen indoka volt, nem engedték kiutazni. Arra gondoltam, azért, mert egyébként is lehetett tudni, hogy a sok illegális munkavállaló és bevándorló miatt nagyon megszűrik, hogy kit engednek be az országba, és ráadásul a World Trade Center lerombolása óta, csak másfél hét telt el.
Képzeld, mi jutott eszembe! Egy barátnőmnek az akkori pasija abból szerezte a jövedelmét, hogy pravoszláv műkincsekkel kereskedett, és pár napra otthagyott nála egy lenyűgöző, XVII. századi utazó oltárt. Az utazó oltárt akkor használták, ha valamiért a hívő nem tudott elmenni a templomba. Az ilyen ötvösök kézművesként is csak szent emberek lehettek, szent életet is éltek, aminek része volt, hogy ilyen tárgyakat készítettek.
A meghallgatás előtt, pont meglátogattam a barátnőmet, akkor mutatta meg ezt a régi pravoszláv kegytárgyat.
Mikor hozzáértem, éreztem: olyan elementáris rezgése van, hogy libabőrös lettem. A tiszta rézből készült, súlyos, háromablakos, tenyérnyi nagyságú utazó oltár háromfelé kihajtható lapjain Jézus, Szűz Mária és Keresztelő Szent János álltak a gyönyörű domborműveken.
Hirtelen ötletből vagy megérzésből, nem tudom, de kölcsönkértem tőle a meghallgatásom napjára. Húzódozott, mert a kedvese csak pár napra hagyta nála, de végül odaadta. Most képzeld el, hogy ezt az amúgy nem nagy, de súlyos oltárt elrejtettem a szívem fölé. Ne aggódj, elfért a melltartómban, rugalmas az anyaga. Kicsit bővebb ruhát vettem fel, nem is látszott kívülről, hogy ott nyugszik a szívemen.
Jött az elbeszélgetés ideje. Eleve nem akartak fogadni, mert nem volt erről hivatalos igazolásom. Kevés embert engedtek be, inkább csak azokat, akiknek volt ilyen. Nem akartak egyáltalán szóba állni velem, de annyira kardoskodtam, hogy valami nagyon-nagyon fontos dolgot szeretnék, ráadásul angolul kérem az elbeszélgetést, hogy beengedtek. Az Anyaistennő egy kreol bőrű, szerintem latinamerikai, harminc év körüli, szép arcú, gyönyörű fiút küldött a segítségemre. Ő fogadott.
Pár évvel korábban, mikor New York-i klubokban léptem fel, és beutazó vízum kellett, akkor egy nagyon szemét nővel kerültem szembe ugyanitt, de azt tudtam és láttam is, hogy akik most, velem egyidőben adtak be vízumkérelmet, mindet elutasították.
Néztem a fiút, hátha le tudok olvasni róla valamit, ami segíthet, de kifejezéstelenül nézett vissza rám. Na, gondoltam, nincs mit vesztenem, ha elmesélem, mi a valódi motivációm a kiutazásra. És elmondtam: komoly, spirituális kapcsolatom van a Mennyei Anyával, Guadalupéval, aki belső hangként azt mondta, hogy az amerikaiakat ért támadás miatt menjek ki New Yorkba, és imádkozzak érte. Vigyek magammal egy saját dalt, ami csak a szeretlek szóból áll különféle nyelveken, és aminek a refrénje arabul és angolul is a „szeretlek” szó.
Guadalupe a Mexikóiak védőistene - válaszolt a fiú. Nem csak az övék – mondom erre, mert 1973-ban a Pápa Őszentsége, az egész amerikai kontinens védő-anyjává nyilváníttatta. Gondolkodik, gondolkodik a fiú. Megdöbbentem a válaszán. Hihetetlen, de tíz évre adta meg a beutazási vízumot.
Mivel ilyen nagyvonalú voltál velem, megjutalmazlak téged - mondtam neki. Előhúztam a ruhám alá rejtett utazó oltárt, és a kettőnk között levő üvegfal alatt átcsúsztatva eléraktam. Amiért ilyen bölcsen döntöttél, megérintheted. Kinyitotta az oltár ablakait, nézte, nézte. Már kopott volt a kegytárgy, látszott rajta, hogy sokat használták, de mérhetetlenül nagy erő jött belőle, és ahogy tartotta a kezében, láttam a fiún, hogy ezt most ő is érzi.
Teljesítve a feladatom, elénekeltem a dalom Amerikában. A terrortámadás után nagy volt kinn az arabgyűlölet. Sok helyen hallgatták a „szeretlek” refrént angolul, és arabul is. Mikor hazajöttem, nagyon, nagyon fáradt voltam, úgy éreztem, talán még soha ennyire. Iszonyúan kimerültem. Tisztítókúrát tartottam, pihentem, és feltöltődtem újra.
Kék madár és kundalini kígyó.

Soma történetét Láng Judit jegyezte le.