C. Molnár Emma pszichoterapeuta, az MTA pszichológiatudomány kandidátusa, A nő ezer arca női klinika vezetője. Munkahelyén, az ANEA pszichoterápiás intézetben a különböző élethelyzeti elakadásokat (elégedetlenség, konfliktusok) az aktív analízis módszerével, egyéni, pár-, család- és csoportterápiás formában kezelik. Nézete szerint a feminizmust tévesen értelmezik a férfiak legyőzésének ideológiájaként; a gazdasági élet alapvetően teljesítmény- és célorientált, de ez nem azt jelenti, hogy a nőnek át kell vennie a férfi magatartásmintáit. A pszichoterapeuta szerint a nőknek és a férfiaknak is nagyon fontos, hogy megismerjék életük pszichológiai vonatkozásait, mert a kapcsolati buktatók sokszor az ilyen ismeretek hiányára vezethetők vissza. "Évtizedek telhetnek el, amíg valaki felismeri az elakadását, és kimondja: azt sem tudom, ki vagyok" – C. Molnár Emma szexuálpszichológussal Láng Judit készített interjút.

ICA: Manapság nagyon sok szó esik a pszichológiában az önismeretről. Ön is kiemelkedően fontosnak tartja ezt a területet?

C. Molnár Emma: Ha meghallom ezt a szót, hogy önismeret, „viszketni” kezdek. Amit „én”-nek hívunk (ego), az csak arra való, hogy megmozdítsa az egyénben lakó „mi”-t. A lényege, hogy szinte mindegy, ki és milyen szerepben van jelen egy helyzetben, a kérdés az, hogy az „én” mennyire rugalmas ahhoz, hogy „mi”-t alkosson a másikkal, ha tényleges kapcsolati „találkozást” akar. Szerintem a magunkra látás fontos, nem pedig az önismeret. Az önismeret azt mondja: ilyen vagyok. Ilyen, mint például egy tarka tollú izé, mondjuk veréb. Akkor „én”-ként ezt a tarka tollú verebet akarom lenyomni a torkán akárkinek, bárkinek? Ez egy pszichológiai sztereotípia. A nőnek női, a férfinak természetesen férfienergiája van. Az a feladat, hogy ezt az energiát mint „én”-t meg tudjuk mozdítani azokban a mintázatokban, ahol „mi”-t alkothatunk. Ha erre odafigyelünk, akkor sikeresebben tudjuk kikerülni a sztereotípiákat. A képességet, hogy odafigyeljünk a másikra és ha kell, önzetlenebbek legyünk, nem lehet újságból megtanulni. A női magazinokban láthatja az olvasó, hogy egy randira miben kell menni, aztán olvashatja, hogy ott mit kell mondani. Aki követi ezeket az általános tanácsokat, csak egy kotta szerint él. Meggyőződése, hogy hihetetlen önismeretre tett szert, mert annyit olvasott ilyen lapokat, mint égen a csillag, tuti, hogy ő pont olyan, mint az ott hirdetett divatsztárok. Na, így nyomja le a torkán és másokén is a trendi önmagát, de közben hová is tűnt ő? A pech az, hogy olyan éhesek vagyunk a trendre, vagyis a vezetésre, hogy ezért is hisszük el, hogy ez a külső „diktátum” a jó fejlődési út. Ha egyszer kiköpné valaki, amit megetettek vele, hányna egy kicsit, és gyomorrontást kapna, mint valami nehéz ételtől, akkor talán ezek a helyesnek hitt sztereotípiák nem ívódnának ilyen mélyre. Évtizedek telhetnek el, amíg valaki felismeri az elakadását, és kimondja: azt sem tudom, ki vagyok. Ilyenkor szakemberhez kell fordulni segítségért, mert nemcsak az „én”-ből fakadó valódi szükségletét és szándékának képviseletét, de a „mi”-alkotás képességét is elvesztette. Tehát az önismeret lényegi kérdése, hogy az egyénnek melyek azok a képességei és értékei, amelyeket mobilizálni akar a „mi” megteremtése érdekében. Képes-e ezen az úton valósan rálátni a maga és mások örömére, és ha nem, miért nem? Például hiába ábrándozom arról, hogy szeretem az operát, és édes jó Istenem, ha én operaénekes-nő lehetnék! Ha jönne egy tündér, és odarakna a milánói Scala színpadára, a mentő vinne el engem is meg a közönséget is. Az önismeretnek az a célja, hogy a képességeinkkel tisztába kerüljünk.

ICA: Miért kell női akadémia?

C. Molnár Emma: Az életben másfajta mozgástere van egy nőnek, más egy férfinak. Akkor jó a duett, hogyha mindkét fél szabad és a találkozási pontok is szabadok. A férfi-nő világot nem csak a magánéletben éljük. A nemi kettősség ott feszül az élet minden területén. Másban jók a nők és másban a férfiak, értelmetlen rivalizálni. Ebben általában a nők szoktak pálmát ragadni, mert félreértelmezik az emancipációt. Az emancipáció a jog előtt és a társadalmi munkamegosztásban való egyenlőség, nem a képességekben és a világhoz való viszonyban. A férfiak többségében stabilabban él az ősenergia, mellyel megvalósítja, hogy amit elkezdett, dicsőségre is vigye.

ICA: Ezt hogy érti?

C. Molnár Emma: A férfi mozgástere a térben, a nőé pedig az időben dominánsabb. Nem véletlenül van szerte a világon sikere a futballmérkőzéseknek. Egy meccsen a férfiak állnak a pályán, a cél a térben való előremozdulás, a győzelem, vagyis a kapuba gólt lőni. A szünetben jönnek a pompomlányok, akik az emocionális alapját adják meg az eseménynek, és így válik egésszé a történet, vagyis egy mintázat jön létre, mindenki örömére. Amikor azt állítjuk, hogy nincs különbség férfiak és nők között, mert emberek vagyunk, akkor ennek a mintázatnak a kialakítását akadályozzuk meg.

ICA: Ez a párkapcsolatokra is érvényes?

C. Molnár Emma: A párkapcsolatban válik ez a szemléletmód a konfliktus generálójává. Másfajta örömöket talál a nő ugyanabban a munkában, mint egy férfi. Ha betörnek egymás életterébe, akkor annak feszültség és rossz közérzet lesz a következménye. A jó közérzet egy kis energiabedobással elérhető, úgy is fogalmazhatok: fontos, hogy a működés szakértelmével lássuk a dolgokat. Ez tanulható nálunk, A nő ezer arca akadémián. Nem a professzionális tudás elsajátítására gondolok, hanem az élethez szükséges szakértelemre, amivel teret adhatunk a másiknak, önmagunknak, és így mintázatot tudunk alkotni, kiegészítésként a másikkal. Igaz viszont, hogy az érdeklődő jelentkező így ennek a mintázatnak a részeseként éli majd az életét, nem az „én” erejének birtokosaként.

ICA: A „Szeretők” című könyvében állítja: „…az a jó, ha a nő akkor büszke egy férfira, amikor a hátát látja, szemben a férfival, aki akkor büszke a nőre, ha szemtől szemben látja.” Mit ért ez alatt?

C. Molnár Emma: A kialakult pároknak lesznek céljaik, lesz közös szociális terük, ahol megjelennek férj-feleségként vagy élettársként. De ez csak egy dramaturgiai szerep, mert ez a külvilágra vonatkozik. Otthon viszont már férfi-nő igényekkel fordulnak egymás felé – nemcsak szexuális, hanem elsősorban lelki értelemben. Tehát ezért valamiféle bipolaritásban kell működnie mindenkinek, hogy sok-sok helyzetben „mi”-t tudjon alkotni. Így kell támogatni egymást a hétköznapokban is. Senki ne zúdítsa a másik fejére: te nem vagy olyan, mint én. Ennek, a „te” és „én” legyünk eggyé követelményrendszernek az eredménye a másik énjének a megsemmisítése, holott a cél kiegészülni egymással.

ICA: Ön szerint hogyan kapcsolódik ez a feminizmus kérdéséhez?

C. Molnár Emma: Sokan általában úgy értelmezik a feminizmust, mint a férfiak legyőzésének ideológiáját, pedig ez vakvágány. Tévedés, hogy dominánsabbak a férfiak. A férfiak a nőkkel való kapcsolatban inkább reagálnak valamire, reflektívek, szemben a társadalomban való megjelenésükre, ahol a cél elérése a feladatuk. A gazdasági élet alapvetően teljesítmény- és célorientált világ. A munkahely szintén, de ez nem azt jelenti, hogy a nőnek át kell vennie a férfi magatartásmintáit. A nő, ha megtalálja a cél képviselete mellett a színt, a hangulatot és azt a viszonyulásformát, amivel gazdagítani tudja a közös együttműködést, akkor jól fogja érezni magát minden résztvevő. Fontos, hogy legyünk nők, és élvezzük! Nőnek születtünk, mentalitás kérdése, hogy annak is maradjunk.

Láng Judit