"Gyanítom, más is így van ezzel, s ha hazamegyek, alig van már, aki szülőfalum szépséges nyelvén szólalna meg, én pedig gyűjtöm a szavakat, mint a kincseket, diktafon őrzi a hangokat, e különleges, semmihez nem hasonlító gyöngyöket, a palóc-jász tájegységekről idetelepített ősök életének őrzőit."
Részlet egy készülő regényből.
Kënyérmozsdató – Első fejezet
A kicsi házunk nádfedeles volt és valójában talpig fehér. Azt a fehérséget anyánk varázsolta, mivel tavaszkor és ősszel mindig bemeszelte, az alsó részt meg őzbarnával befejezte. Azt a festékët legtöbbször én vëttem, azért ilyen emlékezetes. Mindig ez a kis vers jár az eszembe’, „falu végén, pázsit szélén, talpig mosolygón fehéren, az a mi kis kedves házunk.” Mintha az ovodába’ tanultuk volna, sokszor elmondtuk a nővéremmel hazafelé jövet, mert hát valóban a pázsit szélén állt az a ház, a kertünk végén a nagy rét, annak egy része meg nádas volt, közepén kanális vezette le a fölösleges vizet. Édësapám, de különössen Öregapó sokszó’eemeséte, hogy valamikor itt a Tisza mellékága folyt, és hogy Öregapónak az apja még ladikkal járta azt. Lëhet látni még most is, ahogy kanyarog az útja, mint a folyómedernek.
Az udvarunkon két nagy epërfa állt, az egyik hüvelykujjnyi nagyságú finom fekete eprët, a másik fehéret termett. Amíg gyerekek voltunk, sokszor bizony csak ez a gyümőcsünk vót, semmi más.
A házunk elrendezését mondom tovább. Volt az utcai szoba, itt amíg kicsinyek voltunk, kemence állt, utána jött a konyha, vagyis abból mehettünk az utcai meg a kisebb szobába is. A kamra külön volt, másik bejárattal, és szoba nagyságú, itt tároltunk minden élelmet, még a búzát és a malacok ennivalóját is. Még volt egy nagy helyiség, ahol tűzrevalót meg egyebeket tartottunk, és egy disznóól, annak a tetejére mi gyerekek felmásztunk, innen szedtük az epret, de itt volt a padlásfeljáró is. A padláson ruhát szárítottunk, s a belső elzárt részen a disznó egyet-másnak volt a helye, mert csodálatosan elállt itt minden élelem. A mi udvarunk meg az utcai rész minden reggel fel volt söpörve.
Az egész lakást édësanyánk meszelte, meg piktorolta, nagyon ügyesen tudott piktorolni, eljárt ismerősökhöz is, pénzért. A konyhánkban saját maga rakta a tűzhelyet, ami ragyogott a tisztaságtól. Ez biztosította a meleget korán ősztől késő tavaszig az egész családnak, a napi frissen főtt ebédet, majd a meleg vizet az esti mosakodáshoz. A vizet édësanyánk a szomszéd utcából hordta, de amikor nőttünk, ez már a mi munkánk volt. Édësanyánk nagyon tiszta asszony volt, minden nap főmázóta a konyhát, a szobákat hetente. Igaz, csak három gyerëkët nevelt, azt mondták, könnyű neki, az ángyikái kukoricakapáláskor nevettek rajta, hogy Julcsánk elősző’ lëtürűget.
Hiába volt a viccölődés, bizony még a téglaházná’ is úgy ment ki téglát verni, hogy a szobát, ami egyben konyha is volt, kitakarította, mert tudta, érezte, az öttagú családnak biztosítani kell a rendet, tisztaságot, főtt ételt, ha már az embertelenül kemény életet élik is.
Ebben a nádfedeles kis házban nőttünk fel, amit anyánk örökölt. A ház külső gondozása Édësapánk keze munkáját dicséri. A tetőt szépen rendbe hozta, az utca felől szép kapu az utc’ajtóval, a kert is új kerítést kapott, hátul olyan kisajtóval, hogy lemehettünk a rétre. Ilyenek voltak a szüleink, a legszebbek, a legjobbak. Így emlékszem rájuk még a mai szemmel is, pedig már a nyolcvanötödik évemet taposom.
Édësanyám olyan vékony volt mint a nádszál, a gyerekszülések megviselték a szervezetét, élete végéig nem tudta magát összeszedni. Már az első világháború alatt Szegeden dolgozott a tarhonyagyárban, ahol a katonáknak készült a tarhonya. Mondják, hogy nagyon szép lány volt, kép is maradt róla, fekete hosszú haja egy ágba fonva masnival, elöl meg kigolmizta, még én is emlékszem rá, asszonykorában is csinosan járt.
A munkája kifogástalan lehetett, mert nekünk is nagyon szép tarhonyát készített élete végéig, nagy ritkán másnak is.
Édësapám mire elkezdődött a háború, katonaköteles lett, végigharcolta, még Oroszországba is kikerült. Sokat szenvedett az éhségtől, farkasvakságot is kapott, de az ottani jó emberek tudták mi a gyógyszere, és meggyógyították. Utána hazajött Oroszországból gyalog, meg vonaton. Ő volt Szülike legöregebb fia. A kicsi testvérjei mind a nyakába csimpaszkodtak, mikor hazaért, Szülike meg azt mondta, nincs mán semmi baj, itthon van Pista.
Ezután ismerte meg Édësanyánkat, meg is esküdtek tizenkilenc márciusában, és beköltöztek abba a nádfedeles házba, ahol születtünk.
A téglaverésből kerestek annyit, hogy a téli élelmet meg tudták venni, és mindenki kapott ruhát, kabátot, úgy emlékszem, nekünk mindig volt mindenünk. Dorozsmáról sokan eljártak így dolgozni, mert akinek nem volt földje, és más keresete, ebből élt. Édësapánk a téglaverés után azt nézte, hol lehet még pótolni a nyári keresetet, fölvállalt mindent, de elmentek aratni is, meg kendert vágni, ez olyan majorságban volt, ahol az éves cselédek dolgoztak. Emlékszem, egy istálló volt kitakarítva, nagy csomó szalma szétszórva körben a fal mellett, leterítve valamivel: ez volt a fekvőhelyünk. Mindenki hozott magával takarót, még párnát is. Édësanyám kétségbe volt esve, mit csinál itt három kisgyerekkel, aztán amikor dolgozni mentek, mentünk mi is, és ettük, amit a szüleink. Bográcsban főztek, azt ettük mi is, nem emlékszem, egyszer is mondtuk volna, hogy ezt nem szeretem. Egyszer a bográcsot is vittem, pedig kicsi voltam. Ez a munka talán három hétig tartott, azután hazamentünk és nemsokára kezdődött az iskola.
Kendővel körülkötve a nyakamon, gyékényszatyorban palatábla, palavessző, így mentem az első osztályba, ahol elejében a negyedik pad, majd a második, és a végleges helyem az első pad lett, mert jó tanuló voltam. Akkor is mint most, vonalakkal kezdtük az írást, s aki szép vonalakat írt, egy szem cukrot kapott, ezért nagyon akartam szépeket írni. Olvasókönyvünk is lett, mire a betűket kezdtük megtanulni, minden betűhöz valami jelet is kellett a kezünkkel mutogatni. Így indult az első osztály. Számolni húszig tanultunk, és Húsvétra szabályosan elolvastam egy történetet, ami több szakaszból állt. Év végén pedig jutalomkönyvet kaptam. Amit nagyon akartam, megcsináltam, egész életemben megmaradt az iparkodás.
A tanító nénink mindig szép ruhában tanított, és púderos volt az arca, amit én addig nem láttam. A testvéremé pedig Erdélyországból származott, itt kapott állást. Amikor Erdélyről tanított, mindig sírt, olyankor vele sírt az osztály a padra borulva.
Budafokra is így mentem, kitűnővel, ugyanis téglát verni mentünk. Húsvétig Dorozsmán jártam iskolába, utána Budafokon folytattam. Ezek a téglaverések azért voltak jók, mert a család együtt volt, és a téli ellátás is meg volt alapozva. Mikor nagyobbak lettünk, volt még kiegészítésnek paprikahasítás Szegeden, és szőnyegszövés Dorozsmán.
Budafok nagy élmény volt nekünk gyerekeknek, mert vonattal mentünk Pestre, az üvegtetős Nyugati pályaudvart már mi is láthattuk, és augusztus 20-án bevittek bennünket a szüleink az állatkertbe. Sokat gyalogoltunk, nagyon elfáradtunk, mire beértünk Budafokról. Kaptunk egy-egy nagy kiflit, és fagylaltot is, ez volt a kirándulásunk, de már láttuk az állatkertet.
Utána már nem sokáig dolgoztunk, haza mentünk újra, Édesapám meg szedegette össze a télirevalót, malacot is vett. Mindannyian kaptunk ruhát, cipőt. Aztán megint munkakeresés. Én még kicsi voltam, de szerettem volna pénzt keresni, így kézimunkáztam. Télen, iskola mellett Édësanyámmal így kerestünk egy kis pénzt, az kellett sóra, paprikára, petróleumra, mert lámpával világítottunk. Még lámpa mellett is kézimunkáztunk. A legnagyobb télben, ha Édësapám otthon volt, akkor felolvasott nekünk hangosan. Ez olyan jó volt. Így telt el rajtunk a tél.
Várnagy Márta
*****
"Üdvözlet az olvasónak!
A falu, ahol felnőttem, az egyik különleges települése az országnak, nyelvjárássziget.
Amúgy Dorozsma névre hallgat, bár kissé úriasabb és hivatalosabb a Kiskundorozsma, de ezt odavalósi embër a száján soha ki nem ejti. A dédszüleim idejében Dorosmának titulálták, s még korábban más és más alakban fordult elő, az pedig bizonyos, hogy a Duna-Tisza közén, Szeged mellett találjuk, de még bizonyosabb, hogy Dorozsma soha nem lesz Szëged kerülete, bárhogy is alakul a világ sorja, hiába csatolták oda közigazgatásilag majd negyven évvel ezelőtt.
Megvallom, gyerekkoromban szégyelltem kissé azt a beszédët, amit anyámtól tanultam, s fel sem tűnt akkor, hogy mégsem apám gyönyörűen formált, hibátlan, nem dorozsmai nyelvezetét tanultam el, hanem valóságosan is az anyanyelvëmet, édesanyám szájából.
Kamaszkoromtól gondosan irtottam a „dorozsmaiságomat” eláruló szavakat, hangsúlyokat, s mire magam is édesanya lettem, elveszett végképp, maradékát sem találom.
Gyanítom, más is így van ezzel, s ha hazamegyek, alig van már, aki szülőfalum szépséges nyelvén szólalna meg, én pedig gyűjtöm a szavakat, mint a kincseket, diktafon őrzi a hangokat, e különleges, semmihez nem hasonlító gyöngyöket, a palóc-jász tájegységekről idetelepített ősök életének őrzőit.
Dorozsma ugyanis a török hódoltság idején gyakorlatilag elnéptelenedett, s a jászságból, palócföldről, a Bükk és a Mátra széliből telepítették be a falut az 1700-as években, s az új honfoglalók maj’ háromszáz évig őrizték az őző nyelvjárás kellős közepén a maguk zárt magánhangzóit, mint valami ereklyét, hogy aztán néhány pillanatnak tűnő évtized szinte maradéktalanul kisöpörje azokat az itt maradó törzsökös dorozsmaiakból is.
Az én gyerekkoromban még találkoztam olyan öreggel, aki kunmagyarnak vallotta magát, az anyai ágam pedig bővelkedik gyönyörű jász arcokkal, hollófekete, fénylő hajkoronákkal, mintha Iránból repítette volna ide őket a napkeleti szél.
Az utódokat pedig ellenállhatatlanul vonzza a Mátra, az unokatestvéreim csapatostul vágynak oda, mintha nem is telt volna el több száz esztendő, ők haza akarnak települni; most mondja valaki, hogy nincs ereje az ősi föld hívásának!
A dorozsmai emberben van egy kis rátartiság. Megfoghatatlan, honnan és miből, hiszen ez a nép a szegénység magasiskoláját járta ki, mégis azonnal ráismertem arra a belső tartásra, amikor egy jászberényi régészprofesszor emlékezéseiben a jászok öntudatáról olvastam, mondván: „Egy hüvelyknyi redemptus jász, minden tudás nélkül, többet jelentett ennek a városnak a társadalmában, mint azok a tanárok – és ezek elég szép számmal voltak –, akik később egyetemi tanárok, magántanárok vagy éppen tankerületi főigazgatók lettek."
Igen, egy hüvelyknyi redemptus jász…
Ők megváltották a földjüket, a híressé vált redemptió idején, s nem hajtották fejüket egyetlen földesúr járma alá sem. Dédapám, aki már a nincstelenség poklával birkózott, rokona, a dorozsmai főbíró előtt még a kalapját sem billentette meg, mert ugye a redemptus jász… még meztélláb is jász!
Térdet-fejet hajtok előttük."
*****
