Balla Zsófia új verseskötete, A nyár barlangja a Kalligram kiadó gondozásában 2009. november 25-én jelent meg. A kötetet a megújult Írók Boltjában december 3-án mutatják be délután négy órától. A kötet címadó verse a Holmi 2008. áprilisi számában volt olvasható - ezt ajánljuk kötet-ízelítőként figyelmükbe.

A verseskönyv 1800 Ft-ért kapható többek között a bemutató helyszínén, az Írók Boltjában is.

Balla Zsófia
A NYÁR BARLANGJA

I
Mire a nyár mélyéből előkerült,
beleakadt egy rókába a lába.
A vidék égett, senyvedt, mint a pálma.
Fűbe fúrná az arcát, forrásba, forró kőbe:
ordítás kígyóhaja csapkod
akár a korbács, hova térjen előle.
Nem akadt senki a patakot bevarrni,
hogy a vihar fenyőkkel szétkapálta.

Ki tudja, hogy ki volt vagy mit szeretne.
S a nyár hogyan, miképpen rejtegette,
miféle dög csalódás, amely elől kitért.
A bivaly kinyújtott nyakkal, bőgdösve tér haza.
Vele csak öreg parasztok vesződnek.
Sáros bivalybőrben, foltosan levegőtlen
lesz ezután a hődöngölte éjszaka.
Ki tudja, hol volt, mivel élt,
miféle hűség hűtötte, s kiért.

II
A barátságban ez az év olyan:
gyorsul, zuhan
fejjel előre, kő a kútban.
Nem fogja föl senki-semmi ez útban.
Nem talál egy szem mondatot.
Történet rongya leng mögötte,
a fényes, kigöngyölt folyam.

A barátság szép temetésén
fehér asztal a ravatal.
Tanúnak a csönd jött elő.
Kérdés, látvány nem kötelez
és nem adós itt az idő.

Az asztalon papírlapok.
Szavak az asztallap fölött.
S lábuk alatt, mint felrúgott pohárból
szerteszivárog a nedves titok.
Tálak között egy urna: szív, máj,
szárnyas kék aprólék a múlt.

A lencse meg a bárány szén mese.
Áldozat nincs? az árulás elévül?
vagy hallgatásba fúlt?

III
Ahogy egy arc bezárul,
sisakrostéllyá sorvad lassan,
aszú modor a szívsavakban.
Valami bántja: hosszú tettetése.
Így pörbe fog, nyomoz,
vassal
kotor vesékben.
Másokba mártja az első rugást,
minden emberből kiszállva startol,
ahogy a vízben rúgja el magát a parttól –

Sem közös rémület,
sem közös sors, mely így is
megbontatlanul fölöttünk lebeg,
sem erős pajzsunk, közös nevetésünk,
semmi, ami közös emberben, jelben,
nem védhetett a nyári mélyben.

IV
Rókák óvakodnak a tűzhöz.
Hamis szelídség szemük, ez a két
veszett piros üveg.
A kutya, mint a szőnyeg, meg se moccan.
Minden elveszti nevét és természetét.
Verten vesztegelünk Erdélyben
aszályos és perpatvaros napokban.

Életem elcseppen, fenyő kérgén a gyanta.
Ez a nyár elég lesz boldogság-feladatnak.
Gárdába gyűlnek, nehézkes pírba a felhők.
S mint a sebes szövetség: túlérnek,
a láthatárról lehasadnak.

V
Nekem szivárgó csönd fizet.
Letudnak, mint egy nagybetegnél
tett látogatást. Füst vagyok.
Annyi beszéd alatt
a sorvadó napokban nem akadt
számomra semmi mondat itt.

Láttam nemzedékem legjobbjait
semmit se szólni. Mert mindenki fáradt
tudni, mi lesz. Kivédeni azt, ami nem jön.
Aszályt, fortélyt, az
embertőzsde dübögő ünnepét.

VI
A barátság fölemelő és hazug érzeménye
a látszat ünnepélye.
Hír és vagyon hajol fölébed,
lassan befed egy égi szarkofágfödél.
Legyen könnyű neked a lelkiismeret.
És minden kívánság, amely belőle nőtt.

Isten túladagolta ezt az árat,
ezt az elherdált bizalmi időt.
Vihar előtti hőség fátyla hull
koppanó szenderre és cikázó tiszavirágra.

Kitolt, üres töltényhüvely:
ez a barátság bére.

VII
A rám uszított csönd ugrásra kész
komondor: őriz,
moccanni sem hagy, úgy juház.
Hallgatás izzó szeme követi lélegzetem,
szorosan szigetel,
ezer kiáltásom néma gyapotba hull.

Egy táborparancsnok felfegyverzett szíve
rejtőzik mindenkiben. Famulus testünket
önkény és hatalom kéjpontja járja
át meg át: végső indokát
keresi az indulat tű srapnelszilánkja.

Minden merényletet az egek hallgatása óv.
Miért adtál cápát? – átkozza istent egyre Jób.

VIII
Istenen kívül van egy más dimenzió is.
Nézem Katzenelson kék és szörnyű egét.
Időm letöltött büntetés.
Az élet úgy szűnik, akár a fájdalom –
az ember hozzá alakoskodik
egy kevés távlatot.
Nem szabadság a nemlét.
Vas rabság. Változatlan.
Vas.
Nincs más világ.
Van mitől félnetek.

IX
Senkiföldje a négy
vak, megvont évtized.
A zengő Berlinbe vágyom, ott idegen vagyok.
A Volkspark útjain szűz hóban lépdelek.

Megroppantják törött nyaram
egymás tüzén betelt telek.