„Elhatároztuk tehát, hogy egyfajta „rendezői közösséget” alkotva, nem csak színházi, de társadalmi jelenségek és folyamatok vizsgálatával is foglalkozva próbálunk utat keresni a nézőkhöz. Célunk olyan projektek, hagyományos és nem hagyományos értelemben vett előadások létrehozása, amely a nézőre nem csak befogadóként, hanem kérdések fölvetőjeként, kontrollszemélyként, esetenként alkotótársként tekint.” - A Lakmusz csoport pályakezdő színházi szakemberek csoportosulása, akik úgy döntöttek, önállóan látnak munkához, s jövő évben tervezett bemutatóik alapanyagához pályázatot írtak ki középiskolások részére – ennek részletei ma egytől olvashatók a honlapunkon –. A Lakmusz Csoport manifesztumát adjuk közre. A csoport december 11-én utcai akciót szervez Csepelen: Találkozó: délután 3-kor a Burattino Iskolában, vagy negyed 3-kor a HÉV-nél, a Boráros téren. Ami legyen nálad: Napszemüveg, fényképezőgép, egy szál virág.
Nem új formák – új tartalmak kellenek
Nemrég pályát kezdett, vagy hamarosan pályát kezdő színházi rendezőkként úgy érezzük, veszélyes folyamatok zajlanak a magyar társadalomban és közéletben. A sokat emlegetett gazdasági válság, véleményünk szerint, nem kiváltotta, csupán felszínre hozta azokat az indulatokat, amelyek az elmúlt évtizedek során mindvégig ott lappangtak a mélyben. Az általánosan érvényes kiábrándultság, hitetlenség, az elhallgatásokból fakadó feszültségek, az egész társadalomra jellemző megosztottság és kommunikációképtelenség nem csupán egymástól idegenítette el az embereket, hanem a mindezen kérdésekre választ adni képtelen vagy lusta kulturális, művészeti fórumoktól is. A szakmánkból fakadóan hozzánk legközelebb álló művészeti ág, a színház, mára gyakorlatilag teljesen elveszítette társadalmi funkcióját. Az alkotók egy része igyekszik megfelelni az egyre alacsonyabb színvonalú kulturális termékekhez szokott közönség ízlésbeli elvárásainak, egy másik része figyelmen kívül hagyja a befogadót, s elefántcsonttoronyba zárkózva készít magas szakmai színvonalú előadásokat a saját kisszámú, értő közönségének. Távol álljon tőlünk, hogy bármely viselkedésmódot bíráljuk, hiszen mindkét színháztípusra szükség van egy egészségesen működő társadalomban. Hiányzik viszont egy olyan típusú színház, amely érzékeny a társadalmi kérdésekre, és a problémákat széles körben képes tárgyalni. Fórumként funkcionál tehát, célja nem a puszta szórakoztatás. Feladata közös problémáink megtárgyalása, a kényes kérdések fölvetése. Gondolkodásra serkent, illetve ráébreszt a gondolkodás szükségességére.
Valahol az ábécénél kellene tehát kezdeni. Ott, hogy megszülessen az igény. Alkotói és befogadói oldalról egyaránt. Közösségi létre, toleranciára, működő társadalmi berendezkedésre – gondolkozásra, öntudatra. Mert csak ilyen körülmények között érdemes és lehet színházat csinálni, egyébként a színház, bármilyen új kifejezési formák mellett, csupán öncél marad. Mert a kiüresedett, értelmüket-tartalmukat, tétjüket vesztett fogalmak bármilyen formában üresen konganak. Előbb ezeket kell feltölteni, méghozzá közös erővel.
Az általunk ismert hasonló céllal készült előadások (hírlapszínház, performanszok) vagy csupán egy szűk réteghez voltak képesek szólni, vagy a figyelemfelkeltés, más esetben a megbotránkoztatás szintjéig jutottak csak el. Az esetek többségében elszigetelt jelenség maradt a színházi esemény, a néző inkább furcsaságként könyvelte el a látottakat, s elsősorban az előadás formája döbbentette meg, a felvetett problémák csak a legritkább esetben tudatosultak benne. Nem is csoda, hiszen a színház nyelve, éppúgy, mint bármely más nyelv, tanulandó. Senki sem születik színházértőnek, s amíg a színház csupán kötelezően teljesítendő kultúrprogramot vagy könnyed kikapcsolódást jelent a néző számára, addig értetlenül fog állni az ezektől eltérő kísérletek előtt, még ha legszemélyesebb problémáit fogalmazza is meg egy-egy előadás. Maga a helyzet ismeretlen számára, a feldolgozás módja az, ami idegen.
Más kommunikációs csatornákra van szükség. Nem várhatjuk el, hogy a nézők közeledjenek hozzánk, alkotókhoz, ha mi magunk nem teszünk lépéseket feléjük. Elhatároztuk tehát, hogy egyfajta „rendezői közösséget” alkotva, nem csak színházi, de társadalmi jelenségek és folyamatok vizsgálatával is foglalkozva próbálunk utat keresni a nézőkhöz. Célunk olyan projektek, hagyományos és nem hagyományos értelemben vett előadások létrehozása, amely a nézőre nem csak befogadóként, hanem kérdések fölvetőjeként, kontrollszemélyként, esetenként alkotótársként tekint. Nem prédikálni és oktatni, hanem beszélgetni akarunk, inkább kérdezni, mint kijelenteni, igényeket támasztani és nem föltétlenül kielégíteni, hiszen a válaszok megtalálása együttes érdekünk és feladatunk. Hogy az elhallgatásokból, a sérelmek ki nem beszéléséből fakadó feszültségek enyhülhessenek, hogy csaták helyett egymás érdekeit szem előtt tartva próbáljunk érvényesülni. Hogy komplexusok, és elfojtások helyett a közös felelősség biztonságot adó tudata legyen az, ami összetartja és működteti társadalmunkat.
***
A Lakmusz Csoport tagjai: Laboda Kornél, rendező; Kárpáti István, rendező; Molnár-Keresztyén Gabriella, rendező; Tóth András, rendező; Végh Ildikó dramaturg, projektvezető; Bíbor Klára, szociológus; Pataki Teréz, szociológus; Sőregi Melinda, dramaturg
