Gizella, mióta ismerem, márpedig ismerem már vagy ötven éve, mindig lelkesedett valakiért a maga szemérmes, zárkózott módján (leghosszabb ideig a főnökéért, aki kutyába se vette). Rajongásának tárgya mindig valóságos Jókai-hős volt, bámulatra méltó tulajdonságok már-már elviselhetetlenül tökéletes hordozója, és Gizellát semmivel úgy ki nem lehetett  hozni a sodrából, mint azzal, ha valaki kétségbe merte vonni, hogy ezeket az emberfeletti lényeket minden esetben kizárólag a legnemesebb és legfennköltebb indítékok mozgatják …

Gizella fáradhatatlanul kutatott valamilyen újabb tárgy után, amelyhez gazdátlanná vált rajongását hozzákötözheti, és több sikertelen kísérlet után végül emellett a rokon gyerek mellett kötött ki. Egyik látogatása alkalmával fedezte föl a szülővárosában – ritkán járt haza, mert nehezen jöttek ki a húgával, akinél ilyenkor lakott –, de amióta megkezdődött nála a „Gáborka-korszak”, ezek a látogatások megszaporodtak. Gáborka a húga unokája volt, és úgy tízéves lehetett, amikor Gizella rajongásának tárgyául választotta. „Valóságos kis tudós! – lelkendezett nekem egy-egy ilyen látogatás után…

Így ment ez néhány évig, mikor is bekövetkezett a váratlan, szinte felfoghatatlan boldogság: a húga ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele: Gáborkát felvették a pesti egyetemre (mi sem természetesebb!), és hogy nála, Gizellánál fog lakni.

Idő múltával aztán nekem is volt szerencsém az ifjú rokonhoz, és állíthatom, a személyes találkozás nyomtalanul kitörölte agyamból annak a lehangoló kis strébernek a képét, amelyet Gizella beszámolói alapján alkottam meg magamnak. A fiú megható volt: komoly és kedvesen önironikus, előzékeny gyöngédséggel bánt velünk, ásatag matrónákkal, de azért kicsit úgy is, mintha oktondi kishúgai lennénk, és ezt, bevallom, ellenállhatatlannak találtam…

Egy pillanatra lelki szemeim előtt megjelent Gizella, amint a reneszánsz Madonnák pózában, frissen vasalt blúzában rejtőző, nem létező keblére szorítja csecsemő méretűre zsugorodott, de még mindig szemüveges és még mindig rokonszenves öniróniával mosolygó unokaöccsét… később még mindig lelkesedett, de ez már csak afféle dacos, eltökélt lelkesedés volt, és a pillantása riadtan kerülte az enyémet. Nem, hálaistennek, semmiféle visszaesés nem mutatkozik, sőt, éppen ellenkezőleg, bizonygatta.
– Ellenkezőleg? – vontam föl csodálkozva szemöldökömet.
– Ezt meg hogy érted?
Kiderült, hogy a „fiunk” már nem éri be azzal, hogy hajnalig rontja a szemét a „mindenféle zavaros bölcsész-irományokkal”…

Gizella észrevette, feltűnően sok vajas kenyér fogy odahaza (az én gondos, takarékos barátném!), a „fiunk” viszont ennek ellenére egyre sápadtabb és soványabb. Gizella aggodalmaskodását, miszerint sürgősen orvoshoz kellene fordulnia, eleinte megpróbálta ingerülten elhárítani, majd amikor Gizella nem tágított, kénytelen-kelletlen bevallotta, nem valamilyen lappangó kór következtében fogyott le, hanem azért, mert nem maradt pénze rá, hogy befizesse a menzát.

– Hát nem csodálatos? – kérdezte Gizella reszkető szájjal, és egyszerre dacosan és könyörögve nézett rám.
– D e – mondtam megadóan –, teljességgel csodálatos. De ugye, van még valami… valami, amit még nem mondtál el…? – kockáztattam meg, mert láttam, hogy a helyesléstől nem ragyog fel az arca, hanem továbbra is makacsul kerüli a tekintetemet.
– Hát igen, tulajdonképpen… – morogta végül alig érthetően. – Igazából erről akartam beszélni veled…

– De hát mégis, ki az a nő? – kérdeztem. Gizella tehetetlenül vállat vont. – Neked tudnod kell – erősködtem.
– Egy házban laktok… hány éve is?
– Rosszabb vagy, mint az unokaöcsém! – csattant fel Gizella. – Azóta is azzal gyötör, hogy mi, a többi lakók tehetünk róla, hogy idáig juthattak a dolgok… Hogy közömbösen mentünk el annak a… nőszemélynek a tragédiája mellett!
– Na, és tényleg van neki? Tragédiája mármint? – kérdeztem kíváncsian.
– Hát ha ezt úgy akarod nevezni… Gizella úgy tudta – részben saját megfigyeléseiből, részben a ház gondnoknőjének (régebben házmesterné) boldogan szörnyülködő beszámolóiból, hogy a nő
három gyerekével egy egyszobás földszinti lakásban lakik. Néha velük lakik a férj is (esetleg nem is férj, csak élettárs, ebben a fontos kérdésben a gondnoknőnek még nem sikerült kiderítenie az igazságot). Ilyenkor pár napig „úgy élnek, mint a galambok” (így a gondnoknő), majd a  békességet hamarosan harsány ordítozás váltja fel, amelyből a ház összes lakója értesülhet a férj (vagy nem férj) viselt dolgairól, a nő pedig másnap napszemüvegben vagy – rosszabb esetben – begipszelt karral látható egy darabig.
– Nagyon szegények? – kérdeztem.
Hát az isten tudja… A gondnoknő szerint a közös költséget nem fizetik ugyan, és megesett már, hogy kikapcsolták náluk a villanyt, de azért van náluk tévé meg videó, újabban DVD -lejátszó is, és a kölyök napjában hordja haza a videotékából az akciófilmeket. (Aztán a videó vagy a lejátszó egy idő után eltűnik, nyilván csak az első egy-két részletet bírták kifizetni…) Ráadásul, ha otthon van a férj (esetleg élettárs), örökösen jönnek-mennek náluk a vendégek, mindennap névnap van, a kukában üres borosüvegek, a lakásban akkora füst, hogy ő, a gondnoknő egyszer kis híján kihívta a tűzoltókat.
– De amikor ezt megemlítettem az unokaöcsémnek, majdnem leharapta a fejemet, és valami szociológusokat olvasott a fejemre, akik szerint éppen a legszegényebbek élnek máról holnapra…
– És hogy néz ki az a nő? – kérdezem kíváncsian.
– Hát sovány és csapzott, mint egy kóbor macska, az arca akár szép is lehetne, ha nem lenne olyan gyűrött… Hatalmas szeme van, olyan, mint már nem emlékszem, melyik régi nagy színésznőnek, és úgy néz az emberre, mint valami száműzött királynő… Fura, de nekem, valahányszor így néz rám, rögtön bűntudatom támad, csak tudnám, miért… Pedig nem is én nem fizetem évek óta a szemétdíjat… – Biccentettem. Lelki szemeim előtt valamelyik ősrégi lélektani könyvem illusztrációja jelent meg, „hysteria” képaláírással. – Egyébként nem mindegy?
– Gizella indulatosan lecsapta a kezében tartott kávéscsészét. A másik csésze meg a kis tejes kancsó összerezzent ijedtében. – Azt hiszed, számít, hogy milyen az a nő igazából? Csak az számít, hogy a Gáborka mit lát benne!
– Na és ő mit lát benne? – kérdeztem. Panaszáradatot vártam, ehelyett Gizella a táskájába nyúlt, és vastag spirálfüzetet húzott elő belőle. Kérdőn néztem rá.
– Valami napló… naplóféle. Régebben is rendszeresen írt bele egy-két sort, mostanában meg, úgy láttam, egész oldalakat irkál tele napjában – mondta rekedten, és láttam, hogy a kínlódástól kiüt a haja tövén az izzadság.
– És én mit csináljak ezzel?
– Szeretném, ha elolvasnád… Hátha kiderül belőle, hogy mégis, mi ez az egész… Hogy mi ütött belé…
– Neked mi volt a benyomásod? – kérdeztem. Fölháborodva kapta föl a fejét, és megbántottan nézett rám becsületes kutyaszemével:
– Csak nem képzeled, hogy én elolvastam? Egy írást, amit nem nekem szántak?
– De nekem mégiscsak elhoztad…
– Hát nem érted? Tudnom kell, hogy mi ez az egész… Hogy normális dolog-e, vagy valami beteges…
– Beteges? De hát az előbb még azt mondtad, csodálatos!
– Mert talán tényleg csodálatos… Igen, komolyan azt hiszem, hogy csodálatos! Mindnyájan példát vehetnénk róla… – motyogta dacosan.
– Eddig tudósnak készült, most meg hirtelen szent lett belőle! – ugrattam.
– Hiába csúfolódsz! Tudom, hogy te mindig minden mögött valami sötét dolgot gyanítasz! De mégis… Olyan hirtelen jött ez az egész… – Megmarkolta a mutatóujját, aztán mindjárt el is engedte, és leeresztette összekulcsolt, reszkető kezét az ölébe. – Mi van akkor, ha mégiscsak valami beteges dolog ez az egész? Neked tudnod kell! Te értesz ezekhez a lelki izékhez…

(A fiunk naplója, émely, depresszió, szeddöszzemagad, tudatállapotváltozás… )

…a mindenféle emberek várakozása – a szemináriumvezetőmé, a szüleimé, szegény Gizié – úgy lógott rajtam, mint valami rettenetes súly… Megpróbáltam »összeszedni magam« (»Szedd össze magad!«, apám szokott így ráförmedni anyámra, ha azon néhanapján erőt vesz a csüggedés, és csak ül maga elé meredve, és »Nem bírom!«, ismételgeti), de nem mentem semmire, sőt, az erőlködéstől minden csak rosszabb lett, és közben egyre nőtt a szorongásom és a bűntudatom… Hogy mégis csináljak valamit, bekapcsoltam a tévét, és csak néztem egymás után a szappanoperákat, a sör- és fogkrémreklámokat meg a mindenféle talk show-kat, és döbbenten irigyeltem azokat a görbe hátú, csapzott, elhízott és hiányos fogsorú páriákat, akik egyenes adásban üvöltöztek, zokogtak és egymás haját ráncigálták – mi ilyen fontos nekik, tűnődtem
báván, és honnét van ennyi energiájuk? …

egyszer csak csöngettek: egy halk, félénket, majd mindjárt utána egy hosszabbat, erélyesebbet.
Szabadidőruhára fölkapott kabátban állt a gangon, a hajában, de még a szempilláján is hópelyhek, mert eleredt a hó.
– Nem, nem megyek be, nem akarom behordani a sarat – mondta, amikor végre észbe kaptam, kitártam előtte az ajtót, és befelé invitáltam. Szerettem volna, ha rám néz, de a lába ujját nézte makacsul. Én is a lábára néztem, és láttam, hogy nem húzott cipőt, úgy jött át papucsban a havas udvaron.
– Megfázik! – motyogtam, és a következő pillanatban már el is szégyelltem magam, mert eszembe jutott, milyen körülmények közt ismertem meg: komolyan azt hiszem, korholtam magamat, hogy megijed egy náthától valaki, aki még nem is olyan régen meg akart halni? De talán tényleg fázhatott a lába, vagy nem akart az ajtóban ácsorogni a többi lakó szeme láttára, mert végül mégiscsak beljebb jött, igaz, csak a szobám ajtajáig.
– Csak azért szaladtam fel, hogy megkérdezzem, nem tudna-e esetleg… – mondta, és még mindig makacsul a földet nézte. – Tudniillik elfelejtettem időben befizetni a villanyszámlát, és most itt van az az ember… Csak másodikáig, akkor fizetnek nekem az irodában, ahol takarítok… – hadarta idegesen, és most végre fölnézett: a pillantása egyszerre volt könyörgő és fenyegető, szemlátomást készen állt rá, hogy azonnal sarkon forduljon, és faképnél hagyjon, ha a kelletlenség legcsekélyebb jelét is látja rajtam.
– Milyen ember? – kérdeztem bambán, de már a következő pillanatban le tudtam volna harapni a nyelvemet…
– Jaj, bocsásson meg, hát persze… És mennyi kellene? – böktem ki egészen összezavarodva,
és közben azért fohászkodtam, hogy legyen nálam annyi. Lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mondott egy összeget.
– Jó, sajnálom! Vegye úgy, hogy itt sem voltam! – csattant föl válaszul szerencsétlen  hebegésemre, hogy annyi sajnos most nincs itthon, de különben nagyon szívesen, és sarkon fordult. Nem tudom, honnét vettem a bátorságot, de elkaptam a karját.
– Két órán belül hozom a pénzt! – kiáltottam. Egy pillanatig töprengett, a homlokát ráncolta.
– Ha négyig beviszem a csekket, még ma visszakapcsolják – mondta aztán nyugodt, közömbös hangon, mintha nem is ő csattant volna úgy föl az előbb, és elindult lefelé a lépcsőn.
Megvártam, amíg eltűnik a lakása ajtaja mögött, aztán fölkaptam a laptopomat, és rohantam vele – jól ismertem az utat szerencsére, máskor is jártam már a műszaki bizományiban..

– Ennyi nem is kell – mondta, amikor az egész pénzt a markába nyomtam, és visszaadott két ötezrest. A maradékot a pénztárcájába gyűrte.
– Hoztam kártyát is a mobilba! – mondtam, bár féltem, hogy ezért már megharagszik, de elvette a kártyát is és szórakozottan lerakta a konyhaasztalra.
– Megtenne még valamit? – kérdezte tétován. – Ha négyig beviszem a csekket, akkor még ma visszakapcsolják. Itt maradna addig a kicsivel? Nem kell semmit sem csinálni vele, csak hogy mégse legyen egészen egyedül a lakásban… Csak fél háromig kellene, akkor megjön a Niki az iskolából – mondta és bizonytalanul nézett rám. – Ha nagyon bőg, a tápot esetleg odaadhatja neki
– tette hozzá, amikor látta, milyen lelkesen bólogatok, és fejével a konyhaasztalon álló cumisüveg felé intett. – Ott van egy kis lábasban víz a tűzhelyen, abba beleállítja és megmelegíti, hogy éppen csak langyos legyen!
Amikor egyedül maradtam, félretoltam néhány pólót és zoknit, és leültem két oszlop közé a lábatlan fotelbe. Olvasni, persze nem tudtam, se tévét nézni, hiszen nem volt villany, de a kredencen találtam egy kis elemes rádiót, azt tekergettem, amíg nem találtam rajta valami zenét – halkan és recsegve szólt, nyilván már gyönge volt benne az elem. Aztán csak bámészkodtam, és hirtelen nevetni szerettem volna a meghatottságtól, olyan kedves volt itt minden, a falvédőnek használt strandtörülköző a tigrisekkel, a szék karfájára dobott, gyűrött gyerekpóló, vagy akár a galéria oszlopainak szálkás, fényezetlen fája… »Szóval ez volt az – gondoltam –, ezt kerestem, amikor éjszakánként össze-vissza csatangoltam az utcákon, mert éreztem, hogy itt kell lennie valahol…«
És felnevettem örömömben.
Egy idő után a csecsemő nyekeregni, majd követelőző en bömbölni kezdett. Megmelegítettem a tápszerét a kislábasban, aztán óvatosan kivettem a kis ordítót az ágyából – rettenetes indulatok rángatták azokat a parányi arcizmokat a kivörösödött bőr alatt –, az ölembe vettem és a szájába nyomtam a cumit, mire ütemesen szívni kezdte, csücsörítve, behorpadó képpel, mint egy kis gépezet.
Rémülten és elbűvölve figyeltem, ahogy szinte pillanatok alatt kiürítette az üveget, aztán a cumi kifordult a szájából, szája szélén egy kis tápszerrel kevert nyál szivárgott, és rám nézett megdöbbentő, sötét szemével – az volt az érzésem, mintha belelátna a fejembe, és pontosan tudná,
mit érzek. Ijedtemben gyorsan visszatettem az ágyba.
Rövidesen hazaért a kislány és csodálkozva nézett rám. Mennem kell, gondoltam, nehogy Tímea azt higgye, hogy a kölcsönért cserébe rá akarom erőltetni a társaságomat, de ahogy lassan  bóklásztam az udvaron a lépcsőház felé, nyílt a kapu, és ziláltan és kipirultan Tímea esett be rajta. Hebegtem neki valamit, hogy megjött a kislány, és én most már hazamennék, de megérintette a karomat.
– Nem akar velünk ebédelni? Biztosan megéhezett! – mondta és rám mosolygott. – Már ha szereti a krumplis tésztát, mert csak az van! – tette hozzá, és és egy pillanatra majdnem kacéran nézett rám.
Motyogtam valamit, hogy szeretem ugyan a krumplis tésztát, viszont nem szeretnék terhére lenni, de ezen csak nevetett.
– Egy tányérral többet kell majd elmosogatnom! Borzasztó! – mondta nevetve, és már nyitotta is a lakásuk ajtaját. A kislány ott ült a konyhaasztalnál, a lábát lógázta és valami garfieldos képregényt nézegetett.
– Ő is velünk eszik? – kérdezte suttogva az anyját, és a szeme sarkából engem méregetett.
Később megjött a fiú is, és most is sötéten nézett rám (»Ez meg mit keres itt?«, kérdezte a húgától jól hallhatóan), aztán az anyját kezdte nyaggatni, hogy adjon neki pénzt mozijegyre. Valami Batman vagy X-man, vagy ilyesmi ment a Plazában.
– Hagyj békén, tudod, hogy nincs pénzem ilyen hülyeségekre! – rivallt rá Tímea a fiára elgyötörten, nekem meg zseniális ötletem támadt. Előhúztam a zsebemből a maradék pénzt, és meglobogtattam.
– Meghívom az egész társaságot a Plazába egy hamburgerre meg egy mozijegyre! – mondtam. Tímea bosszúsan rázta a fejét, de a két gyerek felcsillanó szemmel megrohamozta. (»Anyúúúú! De igazáááán!«)
– Nem lehet, meg kell csinálni holnapra kétszáz darabot! – mutatott Tímea komoran a tálcányi ezüstös kis valamire. Közelebb is húzódott hozzá, mintha ez lenne az utolsó menedéke.
– Segítünk! Semmi perc alatt kész leszünk! – kiabáltak a gyerekek.
– Én is segítek! Mozi után jövök én is segíteni! – kiáltottam, ugyanolyan izgatottan mint a gyerekek. (»Hallod? Anyúúú! Ő is segít! De igazááán!«)
– Na és az Öcsivel mi lesz? Nem hagyhatjuk egyedül itthon! – De Tímea ellenállása szemlátomást gyengült.
Újabb roham indult, ezúttal annak érdekében, hogy hívják át a nagyanyát, vigyázzon néhány óra hosszat a csecsemőre. Tímea most már nehezebben engedett, láttam, hogy az anyja említésére elfelhősödik a homloka, de nagy lehetett a kísértés, mert idővel mégiscsak fölvette a mobilt a konyhaasztalról, behúzódott vele a szobába, és betette maga mögött az ajtót. Néhány perc múlva kijött, az arcán még mindig ott volt az előző beszélgetés okozta kelletlenség. A két gyerek feszült, várakozó arccal nézett rá. Néhány pillanatig hallgatott, aztán elmosolyodott, és:
– Húsz perc múlva itt lesz! – jelentette be. A gyerekek diadalordításban törtek ki. Tímea hozzám fordult:
– Találkozzunk a kis ABC előtt egy fél óra múlva, jó? Nem akarom, hogy a házban  megjegyzéseket tegyenek! – mondta, aztán amikor látta hogy kicsit ingerülten vállat vonok (kit érdekel a ház meg a megjegyzései!), engesztelően hozzátette: – Szeretném én is rendbe hozni
magam egy kicsit! Úgyis olyan ritkán mozdulok ki… Így hát ott álldogáltam a sarkon és vártam rájuk…

– Tényleg, és hogy sikerült ilyen gyorsan megszereznie azt a pénzt? – kérdezte Tímea, amikor egy pillanatra kettesben maradtunk (a gyerekek valamiért előrerohantak).
– Nem az öreglánytól kérte, ugye? – kérdezte bizalmasan lehalkított hangon, és riadt gyanakvással nézett rám. Megnyugtattam, hogy nem, nem Gizitől kaptam a pénzt.
– Hát akkor? Betört valahová? – kérdezte egyszerre gúnyosan és meghatottan.
– És ha igen? – vágtam vissza.
– Na, majd pont maga… Nem is úgy néz ki… Aú! – sikkantotta, mert megbicsaklott a bokája a magas sarkú csizmájában, ha nem kapom el a karját, elesik. – Még a végén kitöröm a nyakam! – nevetgélt, és belém karolt…

Letelt a két hét – ennyi időre kérte a szép Tímea a kölcsönt –, de nem történt semmi. Ifjú barátunkat ez meg lehetősen fölkavarta – bár természetesen nem a pénz miatt:
„Mostanában folyton apámat és anyámat látom magam előtt, ahogy ott ülnek a nagyszobában, és rólam beszélnek, harmadik személyben, ahogy szokták, mintha én ott sem lennék. »Persze, a fiatalúrnak mindenáron valami extra kell! – dörmögi lekicsinylően fantomapám fantomanyámnak. – Neki az, hogy egyszerűen csak teljesíti a kötelességét, mint más rendes ember, az smafu, az nem érdekes! Neki muszáj a Grál-lovagot játszania!« »A mi pénzünkből! – jajdul fel fantomanyám.«
»Nem igaz! – vágom oda fölindulva. – A saját laptopom árából!« »A sajátjáéból, persze! – bólogatnak egymás felé gúnyos megértéssel. – Szeretnénk tudni, kinek a pénzéből vetted magadnak azt a laptopot! Sose fogod többet látni azt a pénzt! – jajdulnak föl kórusban, síri hangon.« »Nem igaz! – kiáltom szinte sírva. – Vissza fogja adni! Ő nem olyan.« »Persze, nem olyan… A fiatalúr, a hatalmas élettapasztalatával, ezt természetesen jobban meg tudja ítélni, mint mi, buta öregek… De majd ő is megtanulja! – emeli föl fantom-mutatóujját összehúzott szemmel
fantomapám. – Majd megtanulja a saját kárán, milyenek az emberek!« »Igen, de egyelőre még a mi kárunkon tanulja! – tódítja fantomanyám savanyú mosollyal…

»Vissza fogja adni. Az nem lehet, hogy mindig mindenben nektek legyen igazatok! – sziszegem összeszorított foggal. – Az egész élet nem ér semmit, ha nektek van igazatok!«”
Végül a véletlen könyörült meg ifjú barátunkon: egyik nap a postaszekrényében egy Horváth Istvánnénak címzett borítékot talált (vélhetőleg a gázművektől vagy a kábeltévé-társaságtól): tévedésből oda dobta be a postás. Megvolt hát az ok, vagy ha úgy tetszik, az ürügy a látogatásra, és mindjárt aznap délután be is csöngetett, kezében a gázművek (vagy a vízművek vagy a kábeltévé-társaság) küldeményével.
„– Nyitva van! – kiáltotta egyszerre több hang is, amikor becsöngettem, … és legszívesebben visszafordultam volna, mert láttam, hogy valami családi ünnepbe csöppentem, de már nem volt visszaút. A konyhában vágni lehetett a füstöt, és első pillantásra úgy tűnt, mintha legalább ötvenen lennének: később kiderült, hogy mindössze hatan vannak (kilencen, ha a gyerekeket is számolom), de így is alig fértek el a szűk konyhában.

– Hozzánk dobták be… – motyogtam tétován és az ajtó felé mozdultam, hiszen szomszédi küldetésemet már elvégeztem. …

– Kösz szépen! – fordult hozzám észbe kapva Tímea, és sugárzóan rám mosolygott. A szégyent és a kétkedést mintha elfújták volna: hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a rám zuhant boldogsággal. – Nem kér egy szelet tortát? Vagy egy kis bort? – intett kicsit tétován, de még mindig mosolyogva az asztal felé. – A Nikinek van a szülinapja – tette hozzá magyarázatképpen (az asztal teli volt félig kiivott borospoharakkal és kistányérokkal, amelyeken furcsa, lendületes kínai írásjeleket hagyott a szétkenődött csokoládékrém).
Köszönöm, ennyi elég lesz – mondtam idegesen és megkésve (nem szoktam bort inni). Közben Tímea föltépte a borítékot, amit hoztam neki, elővett belőle egy darab papirost (mint utóbb  kiderült, a villanyszámlát), és merev arccal tanulmányozta.
– Sok, mi? – kérdezte a kidobóember, pökhendien, de mégis részvéttel, és kicsit meghintázott a konyhaszéken.

– Miért nem szólsz a Horváthnak? – kérdezte a kidobóember rezzenéstelen arccal, és olyan fahangon, hogy nem lehetett tudni, ugratásból mondja-e vagy komolyan. (Hát akkor mégse a férje, gondoltam, és nagy kő esett le a szívemről.) – Annak most megszaladt: kijár Ausztriába lomizni. A használt tévéket meg mosógépeket, amiket ott már kidobtak, megbütyköli kicsit és itthon jól eladja… – magyarázta felém fordulva.
– Felőlem! – vágta oda Tímea megvetően elpittyesztett szájjal és megvonta a vállát. – Vegyen belőle plazmatévét az Andikájának! Még a lánya születésnapjára se küldött semmit! – tette hozzá rekedten, lehalkított hangon, és fejével a szoba felé intett. – Hogy várta pedig szegény az apját…
– Nincs már meg neki az Andi! – szólt közbe a madárszemű barna. Tímeának megrándult az ajka, élesen, kérdőn fölnézett előbb a madárszeműre, majd a picike nőre, de aztán megint csak vállat vont:
– Felőlem…
Később Tímea is odaült az asztalhoz, és a kidobóember neki is töltött.
– Na mi lesz, sose iszunk? – kérdezte és körüljártatta rajtunk világos, kötekedő pillantását. Hátradőlt, és megemelte a poharát Tímea felé.
Tímea lassan elmosolyodott, és a pohár fölött találkozott a pillantásunk, és én beleszédültem a boldogságba, mert a tekintete cinkos volt, simogató és megbocsátó, és mintha levette volna rólam azt a súlyt, amit már nem emlékszem, mikor és ki rakott rám, de mintha világéletemben cipeltem volna….

De ez volt minden. A születésnapi eufóriát semmi, még csak egy árva, futó lépcsőházi találkozás sem követte, és több Horváthnénak címzett levelet sem dobtak be Gizelláék postaládájába. Az ünnepekre fiatal barátunk kénytelen volt hazautazni, anélkül, hogy előtte a szép Tímeával akár egyetlen szót is válthatott volna, de úgy látszik, ez nem hangolta le túlságosan, mert hiszen „legkésőbb a jövő hónap elején biztosan megkeres, hogy visszaadja a pénzt…”

„Ma becsöngettem T.-hez. Ott tett-vett a konyhában, a gyerekek iskolában voltak, csak a legkisebb nyekergett benn a kiságyban. »Nyitva van!«, kiáltott ki, amikor megnyomtam a csengőt. Benyitottam, és láttam, hogy tésztát gyúr éppen valami vájdlingban, és könyékig lisztes a keze. Amikor meglátott, elkomorodott, lekapta rólam a pillantását, és zavartan dünnyögött valamit, csak annyit értettem belőle, hogy a cég, ahol takarít, még mindig nem tudott fizetni, mert problémáik vannak, de majd hamarosan…
– E gyáltalán nem erről van szó! – szakítottam félbe. Valósággal kiabáltam, mert megrémített és elkeserített, hogy ennyire félreismer, hogy azt képzeli, a pénz miatt zaklatom.

– Én egyáltalán nem azért… – dadogtam, mert azért, a főpróba dacára, »élesben« mégiscsak elég nehéz volt belefogni.
– Éppen ellenkezőleg, én segíteni szeretnék! – veselkedtem neki újra. Csodálkozva nézett rám, a keze megállt a tészta fölött (közben kivette a vájdlingból, és most egy lisztes gyúródeszkán pofozgatta). – Éjszakai ügyeletest keresnek az A. utcában az internetkávézóba! – vágtam ki diadalmasan. Összehúzott szemmel, gyanakodva nézett rám, talán attól félt, hirtelen megőrültem, mert hát hogy jön ide az a kávézó? Nem, ez így nem lesz jó, gondoltam magamban, így csak elijesztem. Elkezdtem hát megint az elejétől, hogy mennyire nyugtalanít engem az ő nehéz helyzetük, hogy mennyit törtem rajta a fejem, mit tehetnék értük, mert nekem egyelőre nincsen saját jövedelmem, és akkor megláttam ezt az álláshirdetést abban a kávézóban…
– Énnekem jóformán nincs is szükségem alvásra! – magyaráztam lelkesen. – A vizsgáimra ott is tudok készülni, mert alig van forgalom… És nekem nincs szükségem arra a pénzre, itt a nagynénémnél ingyen lakom és kosztolok… Úgyhogy egyelőre ennyivel tudom majd segíteni, de később, ha már elvégeztem az egyetemet, akkor természetesen minden egészen másképp lesz… Igyekeztem egyetlen lendülettel elárasztani az érveimmel, és közben nem néztem rá (nem mertem), nehogy egyetlen pillantásával belém fojtsa a szót. Csak akkor néztem föl, amikor már befejeztem, és akkor láttam, hogy ott áll, a keze között a lisztes tésztacipóval, és elnyílt szájjal mered rám.
– Maga pénzt akar adni nekünk? – kérdezte, és kicsit megrázta a fejét, mintha a rázástól helyreugranának benne a gondolatok. De csak egy hajfürtje szabadult el (csattal fogta össze a tarkóján nagyon dús és majdnem derékig érő haját), és a homlokába hullott. Alighanem csiklandozhatta az orrát, de a tésztás kezével nem akart hozzányúlni – csücsörített szájjal nagyot fújt, hogy kifújja az arcából, de persze azonnal visszaesett a homlokára. Lassan, óvatosan, mintha egy madarat akarnék elkapni, odanyúltam, hogy visszaigazítsam az elszabadult tincset, de ingerülten elkapta a fejét.
– Mit képzel! – förmedt rám rekedten (lehet, hogy beteg?), és rettenetes indulattal dögönyözni kezdte a tésztát.
– Minek néz maga engem?
– De én nem… ! – kiáltottam kétségbeesve, hogy már megint ennyire félreértett. – Én nem akarok érte semmit… Én csak…
És most már ömlött belőlem a szó: elkezdtem neki magamról beszélni. Elmondtam neki, hogy milyen hideg és üres volt azelőtt az életem, hogy nem volt igazán közöm senkihez és semmihez, csak tettem, amit vártak tőlem, mint valami automata… És hogy én igazából semmit sem tettem  érte, hogy kilábaljak ebből az állapotból, ebben valami féle rajtam kívül álló erő segített, valamilyen ismeretlen tényező, amellyel az ember nem számol, mert amíg meg nem ismeri, nem is tud a létezéséről, és én csak arra kérem, higgye el nekem, hogy van ilyen erő…

– Természetesen, ha úgy gondolja… ha megtisztelne vele… – dadogtam, miközben fejemben kétségbeesetten kutattam régebbi olvasmányemlékeim között, hogy mit is kell ilyenkor mondani –, esetleg összeházasodhatnánk! – vágtam ki végül. – Hogy legyen jogom gondoskodni magukról! – kiáltottam, mintha a hangom erejével akarnék előre is elfojtani minden lehetséges ellenvetést.
A tésztát dögönyöző kezek megálltak. A szemem sarkából az arcába sandítottam, és valami játékos villanást láttam a szemében, mintha mulatna rajtam.
– Már férjnél vagyok – mondta rekedten, és a hangjában is mintha nevetés bujkált volna. – Na hiszen… majd jönne az apukája vagy valaki, és a fülénél fogva hazaráncigálná! – mondta kis idő múlva, rövid töprengés után, megint csak elég nevetős hangon.
– Nagykorú vagyok! – kiáltottam (azt hiszem, eléggé hisztérikusan). Nem is az fájt, hogy megint a koromra emlékeztetett, hanem az, hogy még mindig a férjének tekinti azt az embert, aki bántotta és cserbenhagyta.
Lehetett valami a hangomban, ami meggyőzte róla, hogy komolyan beszélek – azt ugyan nem mondta egy szóval sem, hogy beleegyezik abba, amit javasoltam, de azért láttam rajta, hogy szeretne megbékíteni.
– Na, menjen szépen! – mondta, és visszatért a tésztájához: leemelte a szekrény oldaláról a szögre akasztott sodrófát, és nyújtani kezdte, egész felső testét beleadva az ütemes mozgásba. – És ne keressen többet! Ennek az egésznek semmi értelme! Nem akarok kellemetlenséget…
– Meg fogja látni, hogy komolyan beszéltem! – szóltam vissza az ajtóból jókedvűen, mert már kész tervem volt (egy borítékban fogom minden hónapban bedobni a keresetemet a postaládájukba, míg csak el nem hiszi, hogy komolyan számíthat rám). Nem felelt, nyújtotta a tésztát, és csak a fejével mutatta, hogy menjek, menjek már…”
Ezután a napló beszámol arról, hogyan jelentkezett a „fiunk” arra a bizonyos állásra az  internetkávézóban, hogyan dobta be első keresetét címzés és feladó nélküli borítékban a szép Tímea rozzant postaszekrényébe, aztán hogyan várt valamilyen reakciót, mindhiába…

(…érzékletes leírás következett egy bizonyos télvégi éjszakáról, amikor ifjú barátunk a kávézóban
ült, odakinn vad, apokaliptikus vihar dühöngött, a járda fogságában sínylődő fák őrjöngve ostorozták a kávézó ablakát, a víz végtelenített patakokban rohant lefelé az üvegen
Egyik délután, amikor hazafelé tartott – szeles, vöröslő alkonyat volt, igazi jós-alkonyat –, látta, hogy a ház előtt egy autó áll meg, egy olyan autó, amelyről a tévéreklámok alapján még ő is sejtette, hogy nem lehetett olcsó – a reklámokban napszemüveges huszonéves vezetők szoktak ilyeneken száguldani lobogó hajú lányok társaságában a sivatagban, hogy aztán megálljanak és megigyanak egy Pepsi-Colát. Csakhogy ebből az autóból nem lobogó hajú lányok szálltak ki, hanem Niki és Krisztián, a szép Tímea gyerekei kászálódtak elő a hátsó ülésről – egy pillanatra még megálltak a kocsi mellett és odahajoltak az elülső ablakhoz, hogy búcsút vegyenek a vezetőtől, akit ifjú barátunk onnan, ahol ő állt, nem láthatott, de azért könnyen kitalálta, ki lehet az. Később, amikor visszaért a kisboltból – ahová a fájós lábú Gizella kérésére és a saját  nyugtalanságától űzve egy fél óra múlva leszaladt kenyérért –, heves szóváltást hallott a földszinti lakásból, kiabálást és zokogást, de a kiabálásból (valami fúria rikoltozott odabenn a szép Tímea eltorzult hangján) csak az „az a nő”, „avval a nővel”, sőt „avval a szemét kurvával”, valamint az
„eredj innen!” szavakat tudta kivenni, aztán amikor közelebb ért (bár természetesen a világért sem hallgatózott!), már a kislány éles, sikító zokogását is hallotta az ajtó mögül, és ahogy sírástól csukladozó hangon egyfolytában azt ismételgeti:
„– D e anyúúú! Nem is volt ott az Andi! Csak mi meg az apu! De tényleg! Hidd már el, anyucikáááám!” Aztán sokáig megint nem történt semmi, mígnem egy lucskos, tél végi reggelen megszólalt a csengő (Gizella éppen a sarki kisboltba igyekezett fájós lábán, friss péksüteményt venni reggelire ifjú barátunknak, aki az átkóborolt éjszaka után még javában lustálkodott az ágyban).
Az ajtóban a szép Tímea állt, kezében egy borítékkal. „»Számolja meg!«, mondta sötéten és parancsolóan, aztán mintha észbe kapott volna, hogy végtére is nem követtem el semmit ellene, éppen ellenkezőleg: »Köszönjük szépen!«, hadarta kötelességtudóan, kissé undorodva, mint egy kislány, aki az unszolásnak engedve mégiscsak köszön valami ellenszenves, távoli ismerősnek.
»Igazán nem volt sürgős!«, mondtam szerencsétlenül, kezemben a borítékkal (természetesen nem számoltam meg). »De, de, már régen vissza akartam adni, csak mindig közbejött valami. De most már rendeződnek a dogaim!«, közölte diadalmasan felvillanó szemmel, aztán sarkon fordult, és már kopogott is lefelé a papucsa a lépcsőn…)

A kávézóban töltött idő többé nem egy hősi terv része volt, csak felesleges időpazarlás, elsejével fel is mondtam. Fel is hagytam ezekkel a sétákkal, csak a szobám ablakából néztem hajnalig az éjszakai utcát – már megint nem tudtam aludni –, de most nem elragadtatva, hanem megbántottan.
»Becsaptatok!«, mondtam magamban a sötét kapualjaknak, a halványan világító kapucsengőknek meg az erkélyt tartó elmorzsolódott orrú, egyiptomi fejdíszes kőalakoknak.” Aztán egy nap megint csengettek. Ezúttal nem maga a szép Tímea állt az ajtóban, mint azt ifjú barátunk talán remélte, amikor – feltehetőleg – kialvatlanságtól dagadt szemmel kitámolygott, hogy ajtót nyisson, hanem csak egy követ, a kis Niki, hátán a csúf, rózsaszín iskolatáskával. „– Az Anyu kérdezteti, nem tetszene-e lázcsillapítót hozni neki a gyógyszertárból! – mondta azzal az éneklő hangsúllyal, ahogyan a gyerekek a betanult szövegeket szokták. – Nekünk a Krisztiánnal iskolába kell menni, ő meg ott van egyedül, és harminckilenc kettő a láza! – hadarta fontoskodva. – Az Irén dolgozik, a nagymamám meg megint kórházban van az epekövével! – fejezte be egy szuszra, aztán ahogy némán bólintottam, megkönnyebbülten rám mosolygott. – Algopyrint tessék vinni neki! – kiáltott vissza már lefelé szaladtában, aztán még hozzátette: – Az ajtó nincs bezárva,  tessék csak bemenni!”
A „fiunk” természetesen azonnal magára kapkodta a ruháját, és lerohant a közeli gyógyszertárba, ahol az Algopyrinen kívül vett még köhögéscsillapítót, orrcseppet, C-vitamint meg még tudom is én, mi mindent, aztán a kisboltban (ahonnét épp az imént kocogott haza fájós lábán Gizella barátném, szatyrában az időközben feleslegessé vált péksüteménnyel) még beszerzett néhány doboz narancslevet. Vett még pár valódi narancsot is a zöldségesnél, majd megrakott szatyraival
a kezében beloholt a földszinti lakásba, ahol a bájos fő láztól csapzottan pihegett a kétes tisztaságú párnán.
A „fiunk” szatyrait lerakta a földre, ő maga leült az ágy szélére, a félhomályban megindultan tanulmányozta a kedves vonásokat, és várta, hogy a láztól zavaros, sötét szempár fölnyíljék és a szép Tímea tudomást szerezzen a jelenlétéről.

Ifjú barátunknak most végre módja nyílt gyakorolni a betegápoló gyöngéd zsarnokságát – hogy szelíden, de kérlelhetetlenül lázmérésre szólítsa fel a bájos beteget, az Algopyrint négyfelé törve, negyed-darabonként a szájába adogassa, a narancslés poharat vigyázva a láztól cserepes ajkakhoz közelítse – válaszként hálás, meghatott mosolyt remélhetett, amely azonban rövidesen csúf köhögésbe torkollt, akár a kaméliás hölgyé, mire az ifjú ápoló egy nehéz kártyatrükköt bemutató bűvész diadalmas mosolyával előrántotta a Tesco szatyorból a köhögéscsillapító lándzsás útifű szirupot – valahogy így képzelem a dolgot. Kénytelen vagyok a képzeletemre hagyatkozni, mert a napló ezen a ponton kezd ismét igen tömör és tárgyszerű lenni: „T. még mindig beteg. Kihívtam hozzá az orvost. Valami vírus…” – mindösszesen ennyi áll benne a következő napok  eseményeiről, valamint még a következő két tömör, rejtelmes mondat: „Irén visszahozta a kicsit. Fölvittem Gizihez.” Csak nem?, gondoltam elképedve, és elképzeltem szegény öreg barátnőmet, amint minden anyai gyakorlat híján boldogulni próbál egy vélhetőleg ordító és csöppet sem
kellemes illatú csecsemővel. Az utolsó teleírt oldalakon már csak ilyen szűkszavú bejegyzések szerepelnek: „Bevásároltam T.-nek. Befizettem T.-éknek a szemétdíjat. Vitatkoztam a közös képviselővel T.-ék közös költsége miatt. Multivitamint vittem T.-nek. Mesélt az életéről!!!”

Irigyen és fejcsóválva csuktam össze a vaskos füzetet…
– Mit tudom én! – feleltem másnap idegesen Gizellának.
(Reszkető kézzel rakta el a naplót a táskájába, és zavartan, majdhogynem esengve nézett rám.) – Fogalmam sincs róla, hogy mi ez igazából. Kamaszkori lázadás? Vallási megvilágosodás? Vagy valami komolyabb lelki baj? Attól függ, kit kérdezel.
– Én téged kérdezlek – mondta makacsul és megbántottan. Válasz helyett széttártam a karom. Egy darabig csendben ültünk.
– És akkor én most mit csináljak? – szólalt meg végül Gizella lázongva, mintha énrám haragudna valamiért, talán mert cserbenhagytam. Csodálkozva néztem rá.
– Hogyhogy mit csinálj? Nem értem…
– Hogy tényleg kifizessem-e helyettük… Elvégre van egy kis megtakarított pénzem, és nekem nem élet-halál kérdése…
– Gabika szerint lelketlenség, ha nem segítem ki őket, amikor megtehetem… Hiszen nekem nem
is fog nagyon hiányozni az a pénz… Azt mondja, próbáljam magam beleképzelni az ő  helyzetükbe… Te mit gondolsz? – nézett rám esengve.
– Szóval erről van szó? – kérdeztem hűvösen. – Ezért akarod mindenáron tudni, beteg-e a „fiunk”, vagy valami szentféle lett belőle? Hogy csakugyan kötelességed-e megtenni, amit vár tőled, vagy az egész csak egy hibbant kamasz túlzása?
Összepréselt szájjal, kelletlenül bólintott.
– Nem tudom – feleltem. – És nem is ismerek semmiféle módszert, amivel el lehetne dönteni. Lehet, hogy nincs is igazából semmi különbség…
– És akkor én most mit csináljak? – motyogta szerencsétlenül.
– Azt hittem, segítesz…
– Tudod, mit? – mondtam. – Egyelőre ne csinálj semmit!
Várj egy kicsit! Aludj rá egyet, ahogy nagyanyám szokta volt mondani. Hátha közben történik valami…
És csakugyan történt is.

– Szóval? – kérdeztem egy idő után, amikor meguntam a néma üldögélést. – Mi újság?
A szája megrándult, de még mindig nem szólt egy szót sem.
– Mi van a „fiunkkal”? – adtam föl a mentő kérdést.
Megint megmoccant a szája, de aztán csak hallgatott tovább. Hát akkor, úgy látszik, mára ennyi, gondoltam magamban, de akkor mégiscsak megszólalt.
– Hazavitték – mondta rekedt, torokfájós hangon. – Az apja érte jött és hazavitte.
Újabb hosszú csönd.
– Na és mikor jön vissza? – kérdeztem jóságosan, mert hirtelen az az érzésem támadt, mintha egy rosszul felkészült diákot vizsgáztatnék. Csönd.
– Nem jön vissza – szólalt meg végül újra csak rekedten. – Van náluk otthon valami főiskola, ott folytatja majd, ha kicsit jobban lesz…
– Beteg? – kérdeztem őszinte aggodalommal (nem ilyesmire számítottam).
– Állítólag végig az volt – felelte a barátnőm elgyötörten.
– Legalábbis a pszichiáter szerint. Ez a nagy fölhangoltság, meg hogy annyi pénzt elköltött azokra az emberekre… ezek állítólag mind szimptómák.
– Nocsak! – mondtam csípősen, aztán pár pillanattal később hozzátettem: – Milyen szerencse!

Aznap történt, amikor nálam járt – éppen éntőlem igyekezett hazafelé, teli szorongással és  önváddal. Mire hazaért, eldöntötte: másnap reggel elmegy és fölveszi a pénzt – aznap már késő volt, becsukott a bank. Gondolataiba merülve baktatott be a kapun, amikor valaki elkapta a karját. Fölnézett, egyenesen bele a gondnoknővé átlényegült házmesterné jelentőségteljesen hunyorgó, a készülődő botrány előérzetétől csillogó szemébe.
– Képzelje! – suttogta a gondnoknő boldog elszörnyedéssel, és titokzatosan az földszinti lakás felé intett a fejével. – Képzelje, visszajött a Horváth!

Gizella az első pillanatban nem tudta fölmérni a hír jelentőségét.
– Miért ne jött volna? – nézett a gondnoknőre csodálkozva.
– Már máskor is járt itt azóta, hogy elköltözött. Biztosan a gyerekeket hozta vissza.
– Igen, de most itt is aludt! – susogta titokzatosan a gondnoknő, és bizalmasan Gizellára kacsintott, mint aki tudja, hogy ennek a hírnek a másik is örülni fog.
– Most biztosan megint itt fog maradni egy darabig! – tette még hozzá majdhogynem jóságosan.
Gizella szégyenkezve bevallotta, hogy a gondnoknő helyesen ítélte meg az érzéseit: csakugyan örült a hírnek.
Sőt, még valami kis kaján elégtételt érzett, amikor utánaszólt az egyetemről hazaérkező unokaöccsének – az ugyanis, alighogy lecsapta az asztalra a könyveit, máris iramodott volna lefelé a földszintre:
– Most ne menj le! – mondta neki. – Itthon van a férje!
– A házmesterné szerint itt is aludt! – Aztán elfordult, és tovább kavargatott valamit a tűzhelyen.

A „fiunk” ajka megrándult, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak némán megfordult, és leviharzott a földszintre.
Gizella keményen ellenállt a kísértésnek, hogy utánaszaladjon, csak a gangra ment ki, és onnét próbálta, torkában dobogó szívvel nyomon követni a fejleményeket. Látta, amint a „fiunk” becsönget a földszinti lakásba, hallotta, vagy hallani vélte, a csodálkozó, nem is kellemetlen férfihangot: „Na mi kell, öcsi?”, aztán az ajtó bezárult a „fiunk” mögött, és Gizella nem tehetett
egyebet: visszament a szobába és várt.
Kínjában éppen olvasni próbált, nem sok sikerrel, amikor megszólalt a csengő. „Úgy látszik, nem vitt kulcsot!”, gondolta kicsit megkönnyebbülten, de az ajtóban nem az unokaöccse állt, hanem egy harmincas, vékony, de izmos, világos szemű férfi – az első pillanatban fel sem ismerte benne a szép Tímea férjét, ami nem is csoda, hiszen korábban legfeljebb futólag találkozott vele a sötét lépcsőházban. A férfi udvariasan köszönt, de világos szemének pillantása enyhe zavarról  árulkodott.
– Ne tessék haragudni – mondta a nem is kellemetlen hang –, de tessék szíves lenni lejönni a rokonáért! Odalenn van minálunk…
– Maguknál? De hát hogyan… mi történt vele? – dadogta Gizella rémülten.
– Bezártam a spájzba… Muszáj voltam! – A férfi bocsánatkérően elmosolyodott, és rándított egyet a vállán.
– Nem akartam én bántani, de hát ugye elkezdett ott nekem okoskodni…
– Okoskodni? – dadogta Gizella hisztérikusan, és közel járt hozzá, hogy körmével a férfi arcának essen.
– Ja. Sajnálom, de biztosan tetszik tudni, hogy amíg én nem voltam itthon, sokat mászkált a Timi után… A Timi panaszkodott is, hogy örökké ott lóg a nyakán, nem hagyja élni…
– Nem hagyja élni?! – Gizellának a fölháborodástól egyszerre jött meg a hangja és eredt el a könnye. – A maga felesége, fiatalember… – és itt a szép Tímea viselt dolgainak nem túlságosan jóindulatú felsorolása következett, különös tekintettel bizonyos kölcsönökre és soha vissza nem adott pénzösszegekre. A fiatal férfi újra, könnyedén rántott egyet a vállán.
– Ja. Tudom én, hogy a Timi is megéri a pénzét… – Egy kicsit mosolygott maga elé, elnézően, majdhogynem gyöngéden. – De most már itthon vagyok, és majd én megrendezem! – mondta nyugodt öntudattal. („És tudod – suttogta bűntudatosan szerencsétlen barátnőm –, tudod, hogy egyáltalán nem is volt ellenszenves?”)
– Na, tetszik jönni akkor? – fordult Gizellához udvariasan, de kissé már türelmetlenül a férfi. Gizella pedig, mit volt mit tennie, követte a földszintre.
– Na mi van, öcsi? Lehiggadtál egy kicsit? – szólt be a férfi, de a zárt ajtó mögül nem jött válasz. – Jó lenne, ha már nem okoskodna sokat a gyerek – fordult bizalmas mosollyal Gizellához. – Hideg lehet neki azon a kőpadlón, meg nekem is szükségem lenne odabentről egy csavarhúzóra…
Gizella ott állt a csukott ajtó előtt, és „Gabikám! Gabikám!”, suttogta az ajtónak kérlelően, de olyan halkan, mintha félne, hogy odabenn meghallják.
A férfi elfordította a kulcsot, résnyire nyitotta az ajtót, és benézett rajta.
– Ez igen! – füttyentett halkan. – Elaludt! – mondta majdhogynem elismerően, és kitárta a rémült Gizella előtt az ajtót.
A „fiunk” ott ült vagy inkább feküdt magzatpózban összekuporodva – nem a puszta kövön szerencsére, hanem egy halom szakadozott és nedvességtől fölhólyagosodott, régi képesújságon, homlokát egy beszáradt lekvárokkal és penészes törlőrongyokkal teli polcnak támasztva, és szemlátomást mélyen aludt. Az arca nagyon piros volt, a haja nedves és csapzott, orrnyergén piros kis félkör – megrepedt szemüvege ott hevert mellette a kövön. Így, szemüveg nélkül, még sokkal fiatalabbnak látszott.
– Szentisten! – sikította Gizella suttogva (ha van ilyen). – Ez a gyerek lázas!
A férfi lehajolt a földön kuporgó alakhoz, és egy kicsit megrázta a vállát. A „fiunk” neheztelően motyogott valamit álmában, de nem ébredt föl. A férfi kis ideig gondolkodott, aztán még mélyebbre hajolt, a „fiunk” hóna alá nyúlt, majd meglepő könnyedséggel a vállára vetette az ernyedt testet, és sarkában a rémülten lamentáló Gizellával, elindult vele fölfelé az emeletre.
– Utána napokig magas láza volt – folytatta Gizella.
– Kihívtam hozzá a háziorvost, szerinte valami vírus… Beadott neki egy injekciót, amitől kicsit lement a láza, de akkor is csak aludt és aludt… szerintem nem is akart fölébredni. Amikor meg mégis magához tért egy kicsit, akkor el akart indulni úgy, ahogy volt, pizsamában, a földszintre, és fenyegetőzött, hogy megöli azt az embert. Egyszer-kétszer valósággal verekednem kellett vele, hogy visszatartsam… (Elképzeltem Gizellát, frissen vasalt blúzában, amint a pizsamás, láztól csapzott unokaöccsével dulakodik, és könnybe lábadt a szemem a nevetéstől – vagy talán nem is a nevetéstől.)
– Na és aztán? – kérdeztem tőle.
– Aztán? Telefonáltam a szüleinek, azok feljöttek érte, és amikor kicsit jobban lett, elvitték. Szegénykém, egy árva szót sem szólt sem hozzájuk, se énhozzám…

Egy darabig hallgattunk.
– Hát – mondtam –, ezer szerencse, hogy még idejében kiderült: csak erről van szó. Márminthogy valami betegségről… Így legalább megmaradt a pénzed! – tettem hozzá magyarázatképpen, mert döbbenten, értetlenül nézett rám.
– Aha – mondta boldogtalanul.
– Most aztán nincs mese: jössz velem Egyiptomba! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem felelt, csak szórakozottan bólintott, talán nem is hallotta, amit mondtam. De szerintem hamarosan meg fog jönni a kedve, most, hogy nincs már semmi más, ami lekösse a figyelmét. Azt hiszem, már holnap bemegyek érdeklődni valamelyik utazási irodába. Mielőtt meghalok, szeretnék egyszer a szemébe nézni a Szfinxnek.