„Tudd meg, hogy te voltál a Repülő Macskák egyetlen földi krónikása. Ha bármikor kedved támad valami újra, repülj el hozzánk, megteszlek udvari történésznek! Sok izgalomban lesz részed, azt megígérhetem!”

– Szabó T. Anna meséjét Laziról és a repülő macskákról ICA interkulturális mesesorozatának második részeként olvashatják.

Szabó T. Anna: Lazi és a repülő macskák

Volt egyszer, és van ma is, a Sörény utca tizenhétben, ott, ahol a nagy akácfa áll, volt egyszer egy zöld ház, és abban egy kisfiú, Petró Lazi, a macskák legfőbb számadója. Minden macskáról tudott a környéken, mert sokat ült az ablakban. Egy kapaszkodóval tudott felmászni a székébe, onnan figyelte a tetőket és a fákat és a kerítés tetejét, és a tetőkön és a fákon és a kerítés tetején mindig volt néhány macska. Lazi kilencet számolt össze egy óra alatt, és le is rajzolta őket a füzetébe. Megfigyelte a szokásaikat is, tudta például, hogy a fekete-fehér fiatal kandúr, a Hármas, aki mindig a reggeli napfényben szeretett aludni, épp a fordulónál, a fal tetején, a Hetes nevű teknőctarkának a testvére, és azt is tudta, hogy a lassú és gömbölyded Egyes nem más, mint a mamájuk.
 Lazi egyet nem tudott, mégpedig azt, hogy a macskák is figyelik őt. Ki tudja, hogyan – hiszen Lazi csak egyetlenegyszer vette észre, hogy az Egyes felpillant a harmadik emeleti ablakra, ahol Lazi éppen a róla készült rajz mellé írta fel a dátumot.

A macska épp csak ránézett, aztán ment is tovább. A szájából valami gyűrött, sárga rongy lógott ki. Lazi azt gondolta, a kuckójába viszi, talán mert újabb kismacskák készülnek megszületni. Fel is írta a füzetbe: „Sárga rongydarabot visz, alomnak.” Arra gondolt, hogy bárcsak kaphatna egyet a kismacskákból. Persze tudta, hogy az édesanyja nem engedné, hogy megtartsa, mert Lazi szobája olyan kicsi volt, hogy csak a polc, az ágy, meg Lazi kerekesszéke fért el benne – még a transformereknek és Lazi rakétagyűjteményének is csak az ágy alatti fiókban akadt hely. Egy kismacskának, magyarázta Lazi mamája mindig, tér kell, hogy ugrálhasson.
 Aznap éjjel Lazi arra ébredt, hogy egy érdes nyelv nyalja az arcát. Azonnal felkapcsolta a villanyt – denevér alakú olvasólámpája volt –, és egy hatalmas sárga szempárt látott a párnája mellett, benne egy pillanat alatt kicsire zsugorodó pupillát.

Szerencsére Lazi nem volt ijedős, és mivel épp a macskákról álmodott, tulajdonképpen meg sem lepődött a Hármas felbukkanásán – pedig bőven lett volna min csodálkoznia, hiszen a nagy akáctól az ablakáig legalább négy méter távolság volt – hogyan is juthatott ide egy macska? És mi a csudát akarhat? Lazi csak akkor vette észre, hogy a Hármas is tart a szájában valamit, ami közelebbi vizsgálódásra egy papírgalacsinnak bizonyult. A macska az ölébe ejtette a gombócot, aztán hopp!, kiugrott az ablakon, és eltűnt.
 Lazinak azonnal kiröppent az álom a szeméből, és izgatottan kezdte kisimítani a cica-ajándékot. Egy levél volt, de a nagy részét olyan macskakaparással írták, hogy egy szót sem lehetett belőle kiolvasni. A lap másik oldalán azonban piros és kissé düledező nyomtatott betűkkel a következő üzenet állt:

Hát, ez nem volt túl kedves kérés, mert az erkély az anya szobájából nyílt, anya pedig elég éberen aludt – legalábbis mindig ott termett, ha Lazi hívta –, úgyhogy elég sokáig tartott, amíg Lazi olyan halkan, ahogyan csak tudott, átmászott a szobán, és mire sikerült nyikorgás nélkül kinyitnia az erkélyajtót, egészen beleizzadt az izgalomba. De megérte: az erkélyen egy akkora fehér macska várta, amekkorát még soha életében nem látott: legalább olyan nagy volt, mint egy oroszlán, az egész erkélyt elfoglalta – a nagy bozontos farka már el se fért, azt a korlát alatt kellett kilógatnia. Éppen csak annyi helyet hagyott, hogy Lazi átcsusszanhasson az ajtón és odapréselődhessen melléje.
 „Szerencsés vadászatot, Macskakirály!” köszöntötte Lazi illemtudóan, és a macskán látszott, hogy nagyon meg van elégedve a köszöntéssel. De hangot nem adott, csak óvatosan odanyúlt az egyik nagy puha mancsával, aztán kieresztette a karmait, a pizsamájánál fogva megemelte Lazit, és fellódította a hátára. Lazi ösztönösen belekapaszkodott, és jól is tette, mert a macska egyszerre nekirugaszkodott, és egyetlen ugrással belevetette magát az erkély korlátján túli sötétségbe. Lazi rémülten felkiáltott, szorosan lehunyta a szemét, és várta a puffanást – de nem, az ugrásnak sehogyan sem akart vége szakadni,
csak tartott…
és tartott…
és tartott.
Lazi óvatosan kinyitotta a szemét, és:
„Repülünk!” – kiáltotta boldogan.
Lent feketén suhogtak a fák, villogtak az utak fényei, és Lazi azt is érezte, hogy időnként elcikkan mellettük egy denevér. Egy rendőrautó száguldott alattuk éppen, de már olyan magasan voltak, hogy alig hallatszott a szirénázása.
 A nagy bámészkodásban Lazi szinte észre sem vette, hogy már nem repülnek, hanem állnak. Mégpedig valami nagyon puhán – olyan volt, mint a frissen hullott hó, és legalább olyan hideg, de Lazi csak az illatát érezte, mert a macska szőre még mindig melegítette a hasát. De egyszerre azt érezte, hogy a Macskakirály megrázkódik, ő pedig már le is huppant a felhőre – uhh, de hideg volt! Szinte sütött.  Lazinak belekoccant a foga. És akkor a macska megszólalt! De nem hangosan beszélt, hanem valahogy belebeszélt a Lazi fejébe, ott szólalt meg benne, és azt mondta: „Innen egyedül kell továbbmenned.”
 Lazi még mindig kótyagos volt a suhanás könnyűségétől, úgyhogy egy ideig fel sem fogta, mit is kér tőle a Macskakirály. Csak annyit tudott kinyögni, hogy „Miért?”
„Mert egyedül te vagy képes átváltozni rakétává!” felelte a nagy fehér macska lágy, de erős hangja Lazi fejében.
„De hát én nem tudok repülni!”
A macska haragos lett: „Próbáltad?”
„De hát...” próbálkozott Lazi.
„Semmi dehát! Felrepülsz, és kész! Lehozod nekünk az Aranykulcsot, és aztán visszajössz. Egyszerű!”
„Hol van az a kulcs?” kíváncsiskodott Lazi.
„Odafenn. Dőlj hátra, és nézd meg! Csak mi nem tudunk felmenni odáig. Macska vagyok, nem rakéta, és vadászni is csak egerekre tudok, kulcsokra nem.” Puhán megbökte Lazit a mancsával, és ledöntötte e felhőre. „Nézz fel. Ugye, milyen szép?”
 Lazi egyszerre a ragyogó, csillagos eget látta maga felett. Olyan szép volt, és olyan közeli, hogy úgy érezte, csak a karját kell kinyújtania, és eléri a kulcsot – tényleg ott volt, a csillagok közé akasztva, ragyogó sárga kulcs egy kicsi aranyszegen. Ki is nyújtotta a karját, de hiába, a kulcs nem jött közelebb.

„Csak akarnod kell” mondta a Macskakirály.
Lazi tényleg nagyon megkívánta azt a kulcsot – egyszerűen kíváncsi lett rá, szerette volna tudni, hogy mekkora a súlya, és milyen a tapintása. Előbb mind a két kezét kitárta felé, aztán fel is ült, és nyújtózkodni kezdett utána.
„Na látod!” hallotta a diadalmas hangot a fejében. „Nem megmondtam?” És akkor Lazi a macska felé fordult, de a lendülettől egészen átfordult, kettőt pörgött maga körül, és forgás közben látta, hogy a Macskakirály messze alatta ül a felhőn, és világító szemmel néz utána. De a hangja nem távolodott, hanem ott szólt a fejében: „Mindig is tudtál repülni!” mondta. „Csak meg kellett volna próbálnod! Felnyújtod a kezed, jól megnézed a célodat, és már repülsz is, mint a pitypang!”
 Lazi tényleg olyan könnyűnek érezte magát, mint egy lufi. Csak emelkedett és emelkedett, a csillagok meg egyre nőttek, és már majdnem elérte őket, amikor érezte, hogy nagyon fogy a levegője, meg fázik is. „Rakéta üzemmód!” hallotta a macskahangot a fejében. „Csak akarnod kell. Egy-kettő, mondd ki!” És Lazi kimondta, sőt kiordította magából, hogy „Rakéta üzemmód! Teljes sebességgel előre!”
Érezte is rögtön, hogy a teste átalakul, megnyúlik, karcsú lesz, ezüstös és kemény, és mindene beleremegett a saját hajtóművének a hangjába, ahogy iszonyú sebességgel kisüvített az űrbe. Sokáig semmit sem látott, csak a feketeséget, míg egyszerre... „Fékezz már, hé!” hallotta a fejében a macskahangot. „Nekimész a kulcsnak!” 

A Lazi-rakéta belefékezett és megállt. Igen, épp ott volt előtte a kulcs – hatalmas volt, de korántsem akkora, mint a rakéta. Igen ám, csakhogy Lazinak most nem volt mivel utánanyúlnia. „Kőzetgyűjtőgép, bevetés!” hallotta a saját hangját, és érezte is, hogy a gyomra tájékán megnyílik egy ajtó, azon kiröppen egy ezüstös gömb, kettényílik, bekapja a kulcsot, mint hal a csalit, összecsukódik, és visszatér a bázisra, az ajtó pedig összezsilipelődik utána. „Hurrá! Megcsináltad!” ujjongott a Macskakirály hangja. „Gyere vissza, hadd lássam!” De Lazi nem volt hajlandó sietni.
„Majd bolond leszek azonnal visszaváltozni!” gondolta. „Először még háromszor körülrepülöm a Földet!” Úgy is tett. Csak úgy fütyült a semmi a füle mellett, ahogy vágtatott a csillagpettyes sötétben.
 Végül aztán megunta a rakétázást, meg el is álmosodott, és a Föld felé fordította az orrát – de nem szállt vissza a Macskakirály mellé a felhőre, hanem szép óvatosan, a lehető legkisebb sebességgel visszarepült a Sörény utcába, landolt az erkélyen, és visszaváltozott gyerekké. Elővette a zsebéből a kulcsot, nézegette, forgatta, tapogatta, még meg is szagolta – igazán szép darab volt, fényes és könnyű és díszes, és még egészen kicsit csillagszagú.
 A Macskakirály jóval később érkezett, nagy lihegve, mérgesen. Lazi nem is várta meg: otthagyta neki a kulcsot az erkélyen, és mint egy indián, nagy-nagy csendben visszakúszott az ágyába, mert olyan álmos volt a sok repüléstől, hogy anya ágya előtt már majdnem elaludt a szőnyegen. Nagy nehezen összeszedte magát, kicsit megcsipkedte a saját arcát, hogy felébredjen, aztán továbbkúszott, a szobájában égő denevér alakú olvasólámpa fénye felé.
 Ahogy végre végigdőlt a saját paplanján, rögtön az ablak felé fordult, hogy megnézze a kulcs helyét az égen - de csak a Macskakirály elégedetten parázsló szemét látta, ahogy a szájában a kulccsal benézett az ablakán.
„Szép munka volt, köszönjük!” mondta. „Ez az ősi macskabirodalom kulcsa, ahol én vagyok az űr... bocsánat: úr. Most végre visszamehetek a Repülő Macskák Országába, és visszaviszem a családomat is, akiket te Egyesnek, Kettesnek, Hármasnak meg Hetesnek nevezel. Régóta figyelnek téged, mert te voltál az egyetlen, aki odafigyelt rájuk. Tudd meg, hogy te voltál a Repülő Macskák egyetlen földi krónikása. Ha bármikor kedved támad valami újra, repülj el hozzánk, megteszlek udvari történésznek! Sok izgalomban lesz részed, azt megígérhetem!” És ezzel eltűnt az ablakból.
Lazinak még arra sem maradt ideje, hogy megkérdezze, merre is van a Repülő Macskák Birodalma – és nem is baj, mert később, éjszakai kalandozásai során, magától is megtalálta a kapuját. De ez már egy másik történet. Most legyen elég annyi, hogy ezután Lazi minden éjjel röpködött, hol gyerek, hol rakéta képében, és már annyi információt összegyűjtött a csillagokról, hogy beállhatott volna űrkutatónak. A magasból prímán megleshette a megmaradt macskák éjszakai útjait is, amiket aztán sorban leírt a macskakrónikák füzetébe. Az volt a címe:

 Éjszakánként Lazinak egyedül arra kellett odafigyelnie, hogy Anya ne ébredjen fel, amikor indiánként átkúszik a szobán. Ő persze még így is minden reggel megkérdezte: „Hogy aludtál, kisfiam? Itt olyan nagy zaj volt az éjjel, mintha legalábbis egy rakéta landolt volna az erkélyen!” Lazi persze csak nevetett.