Jó, a Jelenben este hétkor – mondtam Fogarasi Gergelynek a telefonba. Várom a kávézóban. Stílusosan választott helyszínt, mert a tér és az idő viszonya érdekli minden viszonylatban. Az elmúlt tíz évben főként kisfilmeket és kisjátékfilmeket készített a festés, a vers- és a forgatókönyvírás mellett, de egy éve színházban is kísérletezik. A „Röpke Szerelőm” című darabját a budapesti Tűzraktérben játsszák. Festményei a honlapján láthatók, a legújabbakból 2010 februárjában kiállítása nyílik Szentendrén. Most készítette el nagyjátékfilmjét Vera, Verám, Verusa címmel. Városi történet: fiatalok, szerelem és lüktetés. Forgalmazót keres. Megérkezik. Tele kirobbanó energiával, természetes és közvetlen. Forgatásról jött, színházi próbára megy. Isszuk a kávét.
ICA: Eddig filmeket készített. Miért váltott a színházra?
Fogarasi Gergely: Ez egy alapvetően más kifejezési mód. Az előadás milyenségét a mondanivaló és a próbákra kapott idő határozza meg. A színházban ez a két alapdolog: vagyis hogy mekkora a tér és a büdzsé. Ezek sajnos prózai dolgok. Fontos, hogy mennyi időm van ezekkel a kártyákkal játszani. Ha az embernek van egy hetese meg egy hatosa, nyilvánvaló, hogy abból nem tud ászpókert csinálni soha. A kísérleti színháznak, ennek az alternatív létnek ez a hátránya. Az álmoknak, a vágyaknak gyakorlati akadályai vannak, amik korlátozzák a lehetőségeket. Viszont csak az elmúlt egy évben dolgozom színházi ötletekkel.
ICA: Hogyan tudja megérteni magát a nézővel?
Fogarasi Gergely: A vágy mindenkiben közös, de az út, amit eddig bejárt, mindenkiben egyéni. A „Röpke szerelőm” című színdarabomban ezt próbálom megjeleníteni, mert ott minden néző egy magánelőadást lát. Egy térben, de három helyiségben egyidejűleg történik a cselekmény. Hogy a néző hova áll, melyik jelenetet kapja el, és azokból aztán mit tesz össze magának, rajta múlik. Mások az tapasztalataik, így tulajdonképpen mindenkinek egy saját színdarabot adok. Mivel interaktívak vagyunk, eldönthetik, milyen szinten akarnak részt venni benne. Akadt is olyan néző, aki beleszólt az előadásba, belépett a jelenetbe. Alapvetően improvizatívak a színészek, és ezt az interakciót nagyon ügyesen beépítették a cselekménybe. Valaki más számára az már egy következő darab, hogyan látja, hogy a mellette álló bevonódott, vagy valami szokatlan történt. Vonz a tér és az idő szétdarabolása, szétnyújtása, és újra összerakása, nem általam, hanem a néző által. Ez érdekel igazán a színházban. A másik darabomnak, „Sima ügy” a címe, tavasszal és nyáron játszottunk. Ebben a hagyományosabb szerkezetű előadásban is volt lehetősége a nézőnek, ha elfáradt, vagy nem a főcselekmény érdekelte, akkor teret, helyet változtathatott, másik jelenetet nézhetett, vagy azon a jeleneten keresztül kapcsolódhatott be a főjelenetbe. Ilyesmivel kísérletezem.
ICA: A „Röpke szerelőm”-ben, hogyan jeleníti meg az időt?
Fogarasi Gergely: Ez a darab a múltnak, a jelennek és a jövőnek egy álomszerű összessége. A tér körülményeit az előbb említettem, de az alapkoncepció: a főszereplő (Világ Viktória) agyában, vagyis a beragadt emlékeiben járunk. A szereplők olyanok, mint amikor egy álomban a gimnáziumi tanárod képe összemosódik az apádéval. Minden színész kettős szerepet jelenít meg egyszerre a múltból és a jövőből. Például az apa halála, illetve a jelenbeli történések egymás mellett, párhuzamosan előadva jelennek meg. A díszlet részeként tévéken és videóprojektorokon asszociatív filmek futnak, illetve olyan képeket láthatunk, amiket a nő (Viki) hozzágondol még a cselekményhez. Az előadás érdekessége, hogy az alaptéma csak húsz perces, de folyamatosan játsszák, vagyis elölről ismétlik újra és újra, megállás nélkül a színészek, apró változásokkal, improvizatívan. Ezért kapcsolódhat a darabba bárhol, bármikor a néző. Minden újabb előadásban az előző szakaszok kamerával felvett képeit is visszajátsszuk a tévéken, így újrarétegződik a történet. A végén a szereplők magukat látva a készülékeken, beszélgethetnek vagy reagálhatnak egymásra. A negyedik előadás tulajdonképpen az előző három esszenciája, és így tovább. Minden este, minden egyes performansz megújulása az előzőnek. Tehát a múlt, a jelen és a jövő mediálisan összefogva, egy időbe vetítve jelenik meg.
ICA: Mit gondol a kőszínházak műsorválogatási rendszeréről?
Fogarasi Gergely: Jobban megijedtek a pénztől, mit anno a hatalomtól. A rendszerváltás óta eltelt húsz év, gazdasági recesszióban él az ország. Ha ez a vadkapitalista megélhetési őrület beáll egy kicsit európaibb szintre, akkor könnyebb lesz. A kőszínházakból kifogyott a szufla, vagyis nem támogatja már őket a korábbi rendszer, hogy az ő szájuk íze szerint válogassanak darabokat, így üzenve ideológiákat akkor is, ha veszteségesek az előadások. Ez megszűnt. Most minden színháznak saját költségvetése és saját műsorpolitikája van, vagyis „privátban” beszélnek. Példaként: olyan nincs, hogy a vígszínházi előadások hasonló dologról beszélnének, mint mondjuk a békéscsabai játékok. A könnyebb műfajok széles spektrumát képviselik egymástól függetlenül. Közelítő kommunikáció inkább az alternatívban van jelen. Hasonló gondolatokkal foglalkoznak, és ez látszik is. Az összetartás oka, hogy kicsik vagyunk, kicsi a tét, mindegy, úgyis veszteséges, tehát merünk kísérletezni. Prózai okai is vannak, hogy a kőszínházak miért csak eladható darabokat játszanak: nagyon nincs pénzük az embereknek. Ehhez képest mindenhol teltház van, de nem lehet sok pénzt kérni a jegyekért, csak kábé tizedannyit, mint mondjuk Angliában. Ez az alternatív műfajra ugyanúgy igaz. Szóval, ennyire prózai, hogy nincs a kultúrában elég pénz. Alapvetően kísérleti színházakat csinálok jelenleg, nem is izgatnak annyira a hagyományos kőszínházi próbák. Nem azt mondom, hogy nincsenek kőszínházi vágyaim, mert minden színházrendező szeretné, hogy életében egyszer megrendezhesse a Macskákat, vagy nem tudom mit, de alapvetően nem ez dominál, nem ez hajt. Nem is akarom, hogy olyan iszonyatosan kialakult színházi stílusom legyen. Nem vágyom rá, hogy az életem folyamán azt mondják egyszer: na, ez egy Fogarasi-féle színház volt. Nem erre vágyom. Most inkább spéci darabokat keresek, olyanokat, amelyeket mások nem vesznek elő. Adaptálok filmből és regényből is.
ICA: Színész, író, rendező, festő. Melyik lénye erősebb?
Fogarasi Gergely: Összefüggnek bennem. Nem vagyok egyik sem, én csak Fogarasi Gergő vagyok. Rendezőként soha nem vennék részt kommersz irányzatokban, de színészként, szívesen szerepelek bárki filmjében, sőt, populárisabb vonulatokban kifejezetten jólesik játszani, de rendezni nem rendeznék ilyesmit. Annak az esszenciának keresek formát, amit meg akarok jeleníteni. Ez lehet film, kép, vers, bármi. Van, amit nem tudsz rögzíteni az örökkévalóságnak, mert a pillanat műve: ez a színház. Mindig a gondolataimhoz keresem azt a kifejező formát, amiről úgy gondolom, hogy a legideálisabb átvivő felület vagy eszköz a nézőhöz.
ICA: Van küldetéstudata, ars poétikája?
Fogarasi Gergely: Hú, nem szeretném, ha kialakult hitvallásom lenne. Ez legfeljebb hatvan, hetven éves kora fölött legyen meg valakinek. Szerintem nem jó, ha ezt korábban fogalmazzuk meg, mert az elvek végül örvénnyé válhatnak. Ezt nem akarom. Jelenleg a szexualitás és az idő kérdése vonz. Ezt megfogni, érdekel igazán. Mit érzékelek szubjektívnek, (egyéni) és ehhez képest, mi a valóság? Tulajdonképpen minden darabom erről szól, minden filmem, írásom ezt kutatja: hol lapul az idő? Mi a valóságos tartalma? Vajon van vagy nincs? Ha egyszer megtalálom a saját dimenziómat, akkor jutok el odáig, hogy nem fogok tudni többé alkotni, mert csak ismételném magam. Na, akkor viszont buddhista leszek.
ICA: A filmrendezés?
Fogarasi Gergely: Az elmúlt tíz évben, inkább kísérleti és kisjátékfilmeket csináltam. A Csöpp szívem című filmemet nemrég sugározta a közszolgálati televízió. Október huszonharmadikán, a nemzeti ünnepünkön, leadták a másik filmem is, az Utóiratot, amelyben végigszáguldunk a XX. századi Magyarországon: mit gondol egy mai kiskamasz vagy fiatal, amikor hallja a szülei és a nagyszülei a történeteit. Vajon, mi állhat össze az ő fejében erről? Ez egy „egysnittes” vízió, és hét perc az egész. A Csöpp szívem eredetileg nagyjátékfilmnek indult. Nem kaptam elég pénzt rá, ezért kettévágtam a forgatókönyvkönyvet, és a második felét forgattam le Csöpp szívem címen. Be is futott, szépen nyeregetett itt-ott-amott. Most fejeztem be a történet előzményét, Jamais vu (zsamévű) a címe. A jamais vu a dejavu (dezsavű) ellentéte. A dezsavű jelentése: egy meg nem élt dologról úgy érezzük, hogy már átéltük. Zsamévűnk sokkal többször van, csak kevésbé tudatosul bennünk. A világ leghétköznapibb szituja: például, már hatodszorra ülünk itt, mindenki ismer, mindenki haver, és egyszer csak hopp, egy kattanás: mit is keresek én itt? Minden olyan idegenné, minden olyan irreálissá vált. Mi van itt? Mit keresek én itt? Na, ez a zsamévű. Ebben a filmben is az idővel foglalkozom, csak az egyéni érzékelésével. Tehát a Jamais vu a Csöpp szívem előzménye. A két filmet, egy nagyjátékfilmmé dolgoztam ki. Azt hittem, hogy majd kapok, vagy tudok pénzt szerezni a forgatásra. Az volt a fixa ideám, hogy a díjak hoznak majd magukkal valamit anyagilag is, de nem hoztak az ég egy adta világon semmit. Ezért, úgy döntöttem utólag, hogy a három részből, amit eredetileg szerettem volna, csak kettőt csinálok, de azt a két részt tisztességesen leforgatom. A Vera, Verám, Verusa így lett kilencven perces nagyjátékfilm. Nevezek vele a Filmszemlére. Magyar forgalmazót keresek, mert ezt most már lehet a mozikban is vetíteni. A szegénység és az akadályoztatás előnyére vált a filmnek egyébként, mert itt is számított az idő rövidsége. Féltem, ha nem forgatom le időben, már nem fog érdekelni a történet, mert kimegy alólam az érzet. Minden fölösleges jelenetet, szöveget kihúztam a forgatókönyvből, csak az abszolút lényeg maradt. Nem véletlen, ha a Jóisten büntet, csak meg kell látnod, és azt kell tudnod mondani: ez kell előrevigyen. Előre kell menekülni mindig, egy filmnél különösen. Én munkát még soha életemben nem mondtam le. Akarni és szeretni kell, amit csinálunk.
ICA: Az adott pillanat lehetőségeit használja?
Fogarasi Gergely: Igen, és hogy mit kíván maga a gondolat. Ha a gondolat egy gyönyörű rím, akkor nyilván vers lesz belőle. Ha egy gyönyörű kép, akkor festmény, és ha mondjuk egy asszociatív érzelem, akkor pedig film, másképp nem lehet jól kifejezni, mert annak az a hordozója. Nem mindegy például, hogy filmre forgatsz vagy videóra. Meg kell tudni választani, mert bizonyos történeteket kizárólag csak filmre szabad vinni, és vannak, amiket kifejezetten csak videóval érdemes rögzíteni. Ma már léteznek olyan nagy felbontású videókamerák, melyek gyakorlatilag elérik a film minőségét. Nincs probléma ezzel. Az Utóiratot csak filmre lehetett forgatni, ezért is volt drága. Viszont a Jamais vu egy kézi kamerás városi történet: fiatalok, szerelem, lüktetés. Ennek meg ez az anyag a hordozója.
ICA: Mit gondol a megismerés lehetőségeiről?
Fogarasi Gergely: Bölcs talán nem leszek soha. Félek, ha bölcs lennék, hagynék mindent és mindenkit, és valószínűleg nem dolgoznék többet. Úgyhogy nem akarom elérni ezt az állapotot. A bölcs már nem, de a művész keres. És addig jó, amíg keres. Szerintem a művész halála az, ha megtalálja önmagát, a stílusát, vagyis nem fejlődhet tovább. Innentől nem kreatív többé, mert csak ismétli önmagát.
Ettől függetlenül lesznek, akik olyan jegyeket, attribútumokat fedeznek fel a munkáidban, amik csak rád jellemzők. Egy Tarkovszkij-filmről az első másodpercben tudod, hogy az, hiába döntött a rendező úgy, hogy a filmjei, pont ezért, különbözőek lesznek. Tudatos irány volt nála, hogy megszabaduljon attól a stílusbéklyótól, amit a felismeréséig összevarázsolt.
ICA: Mit gondol arról, mikor egy művész már olyan szinten kiteljesedik, hogy elkezdi a végletekig leegyszerűsíteni a stílusát?
Fogarasi Gergely: Szerintem a letisztulás, a sarkok elhagyása mindig jót tesz a középnek, magának az esszenciának. De ha egyszerűsítesz, akkor te is leegyszerűsödhetsz, belebutulhatsz. Lehet, hogy te még mindig a szép és egyszerű a formát látod az alkotásodban, de ez már nem letisztulás, hanem önismétlés. Nagyon vékony a határ. Tulajdonképpen nem is te döntöd el, nem is a néző. Én azt gyanítom, hogy majd az utókor, sok, sok generáció múlva.
ICA: Fontos, hogy megmaradjon a szenvedély, és a keresés?
Fogarasi Gergely: Szenvedély nélkül minden unalmas. Lehet tökéletes, formabontó, vagy újszerű, ha nincs benne érzelmi töltet, hideg marad. Elismerem, hogy ennek a műfajnak is vannak jó képviselői, akár mesterei is, de én soha nem tudnék ilyet alkotni. Nekem, egy emberi tekintet bármilyen monumentális hideg díszletnél többet ér, egy áramkör két ember közt mindennél fontosabb, ha abban van szenvedély. Lehet az szeretet, gyűlölet, halál… bármi, csak legyen benne spiritusz. Így gondolom.
Láng Judit
Fogarasi Gergely (1977. június 28.) Budapesten élő alkotóművész, film- és színházi rendező, színész. Pályáját gyermekszínészként kezdte. A Cilinder Gyerekszínpad után a Földessy Margit Színjátékstúdióban (1986-1992) tanult. Szinkronszerepei mellett játszik a Vígszínház, a Pesti Színház, és az Egyetemi Színpad előadásaiban is. Filmekben, tévéjátékokban, reklámfilmekben is dolgozott. Rövid ideig a MOST című ifjúsági televíziós műsort is vezette. Filmjeiről, képeiről, írásairól bővebben a honlapján tájékozódhatnak.
