„Mások is csak akkor szeretnek majd, ha Te békében vagy magaddal. Más vagy, mint a többiek, de igazából mindenki más.”
Hogyan jut el a harcias, szemüveges királylány a hercegig, miként győzik le a sárkányt, melynek fejei minduntalan visszanőnek, hogyan lesz a birodalmat a világtól elválasztó hegyből kies dombocska? - Világunk a mese világán átszűrve egy oknyomozó riporterként ismert alkotó szemével. Vajda Éva meséje Bódis Kriszta felkérése készült, s a szerző első szépirodalmi "kísérlete".
Vajda Éva: A harcias királylány
Hol volt, hol nem volt, messze földön élt egyszer egy szemüveges királylány. Nem csak a szemüvege különböztette meg a többiektől. Bár hosszú szőke haja és ragyogó kék szeme volt, a királylány igencsak harcias teremtés hírében állt. Amikor reggelente szilaj fekete kancáján kilovagolt - mit kilovagolt?, kivágtatott - a kastélyból, az emberek összesúgtak a háta mögött.
A királylány igen aktív életet élt, és nagyon bátor volt. Annyira bátor, hogy az már-már a merészség határait súrolta. Mindennap elment, hogy a kerek erdőben megvívjon a hétfejű sárkánnyal. Bár tudta, hogy a küzdelem reménytelen: ha sikerült levágnia a sárkány egy-egy fejét, az másnapra visszanőtt. A királylány harci kedve azonban nem csökkent, és egyre nagyobb elszántsággal vetette magát a csatába. Ügyesen forgatta a kardot: még gyerekkorában, a nagyanyjától tanult meg vívni. Nagyanyja is harcos volt, de amikor a kard már túl nehéznek bizonyult a számára, a kandalló előtt üldögélve próbálta átadni a tudását az unokájának. „A magunk legyőzése a legnehezebb! Akkor leszel igazi amazon királylány, ha képes leszel erre. Az első nehézségnél sohasem szabad feladni” – mondogatta gyakran.
És a királylány nem is adta fel soha. Néha előfordult, hogy elveszítette a kedvét, amikor reggelente azt látta, a sárkány minden feje a helyén van, és egyre csak vigyorog gonoszul a világba. Ilyenkor annyira mérges lett, hogy fogta magát, és elindult, hogy a kerek erdő szélén álló és a birodalmat a világ többi részétől elválasztó hegyet elhordja. Ezeken a napokon nagyon hatékony volt: előfordult, hogy estére a hegy nagy részét elhordta. De minden hiába: ahogyan a sárkány levágott fejei mindennap újra visszanőttek, másnap reggelre a hegy ismét ott tornyosult, és arra várt, hogy valaki megint nekigyűrközzön, és elhordja. A királylány pedig újra és újra nekigyűrközött, mert azt akarta, hogy birodalmát ne válassza el egy éktelen magas hegy a világ többi részétől. Néhanapján, mint mindenki, elbizonytalanodott: zavarta, hogy szemüveges, és ha belenézett a tükörbe, arra gondolt, csak azért hadakozik annyit napközben, hogy elfeledkezzen a külsejéről. Nagy, vastag, sötétkeretes szemüveget viselt, sok-sok dioptriával, hogy élesen lásson, és ezért nagyon utálta magát. Pedig a nagyanyja gyakran mondogatta azt is kislánykorában, hogy elsőként magunkat kell elfogadni. „Mások is csak akkor szeretnek majd, ha Te békében vagy magaddal. Más vagy, mint a többiek, de igazából mindenki más.”
Nagyanyja mesélt neki a királyfiról is, akivel majd egyszer találkozik. Hosszú téli estéken mesélt néha a nagyapjáról, s arról, miben különböznek a fiúk a lányoktól. A kicsi királylány áhítattal hallgatta, s megpróbálta elképzelni a királyfit, aki majd a társa lesz. „Előtte ki kell állni a három próbát. Ha nem sikerül, a királyfi békává változik, s nem tud majd az emberek között élni. De ha sikerül a próbatételeken túljutni, akkor minden rendben lesz” – jósolta a nagyi.
Egyik este a királylány hazaféle vágtatott szilaj kancáján, Harcias Amazonon, amikor egyszer csak megpillantott az úton egy fáradtan poroszkáló lovat, s rajta egy embert. Bár csak profilból látta, azonnal beléhasított a felismerés: ez a királyfi lesz! Most mitévő legyen? A királylány hirtelen annyira elbizonytalanodott, hogy a menekülést választotta: jól megsarkantyúzta a lovát, és szó szerint berohant a kastélyba, leugrott a lóról, és sebesen felszaladt a szobájába, magára zárta az ajtót, majd kilesett az ablakon. De csak nagyon óvatosan, nehogy a királyfi észrevegye.
Ez a veszély azonban nem fenyegetett, mert a királyfi fáradtan poroszkáló lován lefelé horgasztott fejjel ült, és így töprengett: „Országomat egy lóért? Vagy orrszavúmat egy tóért? Áh, ennek így semmi értelme, csak az időmet pocsékolom a szójátékokkal. Ha nem találom meg rövid időn belül a királylányt, aki megcsókol, akkor rövidesen békává változom, és akkor mi lesz velem? És addig is, hol keressem? Mit tegyek, hiszen már annyit kerestem” – gondolta csüggedten. Ebből az állapotból az riasztotta fel, hogy a lova egyszer csak megállt a kastély bejárata előtt. A királyfi felnézett, de nem látott senkit.
Nem is csoda, hiszen a királylány már gondosan elrejtőzött a függöny mögött, és esze ágában sem volt meglengetni a keszkenőjét, ahogyan pedig a nagyanyja tanácsolta neki. „Mi van, ha nem is tetszem neki? Hiszen mekkora szódásüveg szemüvegem van” – töprengett. „Jaj, mitévő legyek?” A királylány erősen elgondolkodott, majd hirtelen felvidult. „Megvan”, gondolta: „megvívok vele!”
Harciasan kirántotta a kardját, és lerohant a lépcsőn. „Gyere, vívjunk meg” – kiáltotta a királyfinak, aki eddigre lekászálódott a lóról, és éppen próbálta rendbeszedni magát. Mikor felnézett, egyszer csak ott állt előtte a szemüveges, kék szemű királylány, hosszú szőke hajjal és kivont karddal. Bár nagyon szépnek tűnt, a szemüveg zavarta a királyfit, hiszen nem így képzelte a királylányt. Ráadásul némiképp fenyegetően is hatott, kezében a karddal. „Jaj”, mondta a királyfi, „még csak most érkeztem, nincsen kedvem harcolni. Különben sem vagyok biztos benne, hogy meg tudok veled vívni. Ha érted, mire gondolok” – tette hozzá. „Nem tudsz?” - csodálkozott el a királylány. Erre nem volt felkészülve. „Akkor most mit tegyünk?” – kérdezte, őszinte csodálkozással bámulva a jóképű, hűséges kutyaszemű királyfi arcába. Annyira elfeledkezett magáról egy pillanatra, hogy mire észbe kapott, már be is ütött a ménkű: a királylány szerelmes lett a királyfiba. Ettől viszont ismét olyan zavarba jött, hogy se szó, se beszéd, hátat fordított a királyfinak, és kardját hátrahagyva felrohant, hogy ismét a szobájába zárkózzon.
A királyfi csodálkozva nézett a kissé féktelen, szertelen királylány után, aki másodpercek alatt eltűnt a szeme elől. „Különös, hogy milyen kedvesnek tűnt ez a királylány, de vajon miért hadonászott itt a kardjával az orrom előtt?” – gondolta a királyfi, aki a királylány ragyogó kék szemét látta maga előtt, s furcsa szorítást érzett a gyomorszája tájékán. Aztán eszébe jutott a királylány szemüvege, s arra gondolt, a barátai csúfolni fogják, hogy egy „pápaszemes”-be szeretett bele.
Ráadásul egyáltalán nem értette, miért kellene megvívnia vele, bár tudta, hogy vannak harcias királylányok. Mégis úgy érezte: a királylánynak inkább máskor és mással kellene harcolnia, és most a csókot kellett volna választania. „Hiszen ő az, akit kerestem” – ébredt rá a királyfi, aki ettől egy pillanatra úgy megrémült, hogy a másodperc töredékéig azt kívánta, mégis csak inkább változzon békává. A békalét a kardját lengető szemüveges királylány megszelidítéséhez képest mégis csak nyugodt és kiszámítható életnek tűnt. Még akkor is, ha a királyfi tudta: ha átváltozik, eltávolodik az emberektől, magányos lesz, és szomorú, hogy nem sikerült ezt megelőzni. „S egy békát már sokkal nehezebben csókol meg egy királylány, mint egy királyfit” – mormolta maga elé.
Amíg a királyfi így töprengett, a királylány is gondolkodóba esett a szobájában, a tükör előtt. Magának is nehezen ismerte be, hogy nagyon tetszik neki a királyfi: folyton csak hűséges kutyaszemeit látta maga előtt, annyira, hogy még az arcát szerinte elcsúfító szemüvegéről is elfeledkezett. Azon kapta magát, ahogy a tükörbe nézett, hogy nem is látja a szemüveget. „Lehet, hogy ez a szemüveg nem is olyan ronda? Lehet, hogy tetszhetek neki ezzel együtt is?” Majd hirtelen cselekvésre szánta el magát, mert a királylány már csak ilyen volt: hirtelen. Ha egyszer elhatározta magát, semmi sem tarthatta vissza, hogy elképzelését valóra váltsa. „A királyfi nem lehet ilyen nyámnyila” – gondolta, miközben lefelé száguldott a lépcsőn. „Magamnak pedig csináltatok egy sokkal csinosabb, színes szemüvegkeretet a Varázskezű Ezermesternél.”
Mikor nagy sebbel-lobbal megérkezett a lépcső aljára, a palota halljába, ott találta a királyfit, amint az éppen a csizmáját porolgatta, s szemmel láthatólag még mindig tűnődött magában, hogy mitévő legyen. A lovát már kikötötte, s most nem tudta eldönteni, merre tovább. De nem kellett sokáig töprengenie, hiszen mikor felnézett, közvetlenül az orra előtt ott látta a királylány vastag szemüvegkeretét. „Rájöttem, hogy mit kell tennünk” – jelentette be a királylány diadalmasan. „Ha azt akarod, hogy ne változz békává, menjünk, és álljuk ki a három próbatételt” – javasolta. „Honnan tudsz te erről?” – képedt el a királyfi, akinek egyszer csak kezdett tetszeni a királylány határozottsága. „A nagymamám mesélt rólad gyerekkoromban” – felelte magabiztosan a királylány, miközben egyáltalán nem érezte magát magabiztosnak. És a királyfi nyámnyilasága is zavarta, de nem szólt semmit, csak szótlanul készülődőtt. A királyfi engedelmesen elindult, hogy ismét felkantározza a lovát.
Felkerekedtek, s elindultak a hétfejű sárkány lakhelye felé. Szótlanul lovagoltak egymás mellett, a nagy kerek erdőben: a csendet csak a madarak csiripelése törte meg. Egyszer csak megérkeztek egy barlang bejáratához. Bentről lángok csaptak ki, s iszonyatos bűz áradt kifelé. A királyfi rájött, hogy itt lakik a gonosz hétfejű sárkány, akivel meg kell küzdeni. Felvillanyozódott: úgy érezte, eljött az ő ideje. Ha a királylány nem tudta egyszerre levágni a szörnyeteg mind a hét fejét, hát majd együtt sikerülni fog. Közben a királylány bekiáltott a sárkánynak, hogy bújjon elő. Egy darabig se mozgolódás, se hang nem hallatszott. Egy idő múlva azonban megjelent a sárkány a bejáratban, de láss csodát: csak egy feje volt, s azt is éppen vakargatta. Szemmel láthatólag nem akaródzott neki lángot fújni látogatóira, s úgy festett, mint akit legmélyebb álmából ébresztettek. Ránézett a királyfira, s panaszosan így szólt: „Nem akarok harcolni. Eddig csak azért harcoltam, mert senki nem szeret, mindenki gonosznak tart. A királylány bosszantására növesztettem hét fejet, meg azért, hogy ne unatkozzon. De valójában csak egy fejem van, a többi szemfényvesztés.” A királylány döbbenten állt, s közben öntudatlanul leeresztette a kardját. A királyfi viszont leszállt a lóról, odament a sárkányhoz, s így szólt: „Az őszinteségedet értékelem. Állj szolgálatomba, s védd meg a birodalmat, ha úgy hozza a szükség.” A sárkány csak annyit mondott: „Úgy lesz, uram.” A királylány még jobban elképedt: ez lenne az ő gonosz, harcias sárkánya? A királyfi pedig egyáltalán nem nyámnyila, ahogy ő gondolta, hanem nagyon is bátor és határozott. Lehet, hogy nála a nyámnyilaság olyan, mint nálam a harciasság? – tűnödött. Kezdett tetszeni neki a helyzet, s tulajdonképpen nem bánta, hogy nem kell levágni a sárkány fejeit. Azt az egyet sem.
„Akkor ezzel megvolnánk” – mondta a királyfi, miközben visszapattant a nyeregbe. „Menjünk a hegyhez” – felelte a királylány, s előre lovagolt, hogy mutassa neki az utat. Órákon keresztül vágtattak, mire elérkeztek a kerek erdő határához, ahol a hegy tornyosult. De ismét láss csodát: a birodalmat a világ többi részétől elválasztó éktelen hegy helyén egy helyes kis dombocska zöldellt csupán, amelyiknek a tetejéről messzire, jóval a birodalom határain túlra el lehetett látni. A királyfi mosolygott, amikor meglátta a dombot, leugrott a lóról, és felszaladt a tetejére, hogy megcsodálja a körülöttük elterülő tájat. A királylány pedig hüledezett: ez lenne az ő hegye? Hát, annak bizony hűlt helye! Miközben a királyfi után kaptatott a dombtetőre, egyszer csak a semmiből hirtelen ott termett egy nagy, zöld béka, a fején kis aranykoronával. Volt rajta valami furcsa, de a királylány nem tudta volna elsőre megmondani, hogy mi az. De aztán hirtelen rájött: a béka feje tetején, a korona mellett két kis szarvacska ágaskodott. A békakirály látta a királylány meglepődését, s így szólt: „Ne zavartasd magad. Anyám a Csigabiga Hercegnő volt, aki beleszeretett apámba, a daliás Békakirályfiba. Bár mindenki ellenezte, frigyre léptek, s boldogan éltek, egészen apám sajnálatosan korán bekövetkezett haláláig.” „Értem” – válaszolta a királylány nyugodtan. „De miért jöttél?” – kérdezte. „Azért, hogy figyelmeztesselek: mielőbb meg kell csókolnod a királyfit, különben békává változik.” „Tudom” – felelte a királylány kicsit csüggedten. „Csak izgulok egy kicsit, meg eddig, hát, izé, nem jött össze.” De ezt már szinte magának mondta, mert a béka nem volt sehol: egy jó nagyot ugrott, s már csak szarvacskái és az aranykoronája látszottak, ahogy megcsillant rajtuk a napfény a távolban. A királyfi közben a királylány felé fordult és figyelte: egyre jobban tetszett neki. Arra gondolt, hogy a barátai mennyire fogják irigyelni, amiért ilyen helyes lányra talált. „A szemüvege és a harciassága pedig még különlegesebbé teszik, s különben is: szeretni fogják, hiszen én választottam” – gondolta jókedvűen. Hangosan pedig csak annyit mondott: „a második próbát is kiálltuk, hiszen a hegy eltűnt, s csak ez a dombocska áll itt, hogy jó kilátás nyíljék a birodalom határain túlra”. „Igen” – ismerte el a királylány -, „lehet, hogy azért hadakoztam annyit, mert magamat nem tudtam elfogadni, s hegynek láttam azt is, ami valójában mindig is csak egy kerek dombocska volt.” Beszéd közben a királyfira nézett, s úgy érezte, itt a pillanat. Hirtelen odalépett, hogy megcsókolja, de mielőtt a csók elcsattant volna, hirtelen hátrahőkölt, mert rájött: a szemüveg akadályozza. A királyfi csalódottan nézett rá, s a királylánynak eszébe jutott, mit mondott a nagyanyja a saját magunk elfogadásáról. „Gyere” – kiáltotta, miközben megragadta a királyfi kezét, s már húzta is lefelé a dombról maga után. „Meglátogatjuk a Varázskezű Ezermestert, s ezzel kiálljuk a harmadik próbát is!”
A domb alján lóra pattantak, jól megsarkantyúzták az állatokat, s sebesen vágtattak erdőn-mezőn át a Varázskezű Ezermester kunyhója felé, amely egy tisztás közepén állt, a fák gyűrűjétől körülölve, s úgy nézett ki, mint egy igazi mesebeli házikó. Hát még belülről! Akár egy elvarázsolt kastély: volt benne görbe tükör, rengeteg furcsa szerszám, meleget adó kandalló, javításra váró eszköz, s számos csodás, a fantázia világába illő kicit-kacat. A királylány kislánykorában sok időt töltött az idős mesternél, s leste, hogyan dolgozik az öreg: bármit képes volt összeilleszteni és megjavítani, vagy elővarázsolni valami csodás holmit a látszólag össze nem illő dolgokból. A Varázskezű mindent tudott s mindenhez értett, így a királylánynak nem volt kétsége afelől, hogy neki is varázsol majd egy szebb és divatosabb új keretet. Ezért is siettek annyira, hogy a lovaik csatakosak lettek, amikor végre leparkolták őket a tisztás közepén. A királylány berontott az idős mesterhez, s a nyakába ugrott, de mikor hátrafordult, hogy bemutassa neki a királyfit, nem látta őt sehol. Helyette a házikó ajtajában megpillantott egy békát: kicsi volt, nagyon zöld és gusztusos, de mégis csak egy béka! Királyfi sehol. A királylány elkeseredettségében sírva fakadt: „ez nem igazság” – hüppögte, öreg barátja vállára borulva. „Két próbát már kiálltunk, s én csak egy új szemüveget akartam. A régiben nem tudtam megcsókolni, s most békává változott. Ez az én hibám” – zokogta. „Semmi baj” – nyugtatta a jóságos Varázskezű. „Készítek én neked egy új, szivárványszínű szemüveget. De amíg elkészül, meg kell csókolnod a békát, hogy a királyfi visszatérhessen az emberek közé” – mondta, s elfordult, hogy azon-nyomban munkához lásson. A királylány pedig behunyta a szemét, leguggolt, s megadóan tűrte, hogy a béka az állára ugorjon. Amikor az ajkához ért a béka szája, a királylány elájult. Percek múlva tért magához, s az első, akit meglátott, a királyfi volt, aki aggódó arccal hajolt fölé. A királylány önkéntelenül elmosolyodott, majd az arcához kapott: a szemüveg a helyén volt, de a vastag szarukeret helyett egy sokkal kecsesebb darabot viselt az arcán. Most már nem habozott, hogy megcsókolja a királyfit. Ezért mindketten megküzdöttek, hiszen ki kellett állniuk a próbákat: meglátni a látszat mögött a valóságot, s elfogadni előbb saját magukat, aztán a másikat.
S innentől fogva boldogan éltek, kisebb-nagyobb küzdelmeket folytatva magukkal és egymással, míg meg nem haltak. A birodalmat a domb védte a betolakodók ellen, s ha kellett, a sárkány is harcba szállt: a domb tetejéről lángot fújt az ellenség felé, de hét fejet soha többé nem növesztett. Varázskezű Ezermester is békésen éldegélt kunyhójában, s a kis királyfiakat és királylánykákat is megtanította néhány ügyes fogásra. A palota körüli tóban pedig rengeteg béka élt, boldogan kuruttyolva: egyeseknek közülük kis szarvacskái voltak, s láttak egyet, amelyik a szarvacskái között aranykoronát is viselt a fején. De az is lehet, hogy ő csak az élénk fantáziájú királyfiak és királylánykák képzeletének szüleménye. Aki nem hiszi, járjon utána!
******
Vajda Éva oknyomozó újságíró (született 1970-ben).
Gazdasági-politikai témákról ír, dolgozott a Magyar Narancsnak, az ÉS-nek, a Manager Magazinnak, jelenleg az Index külsős szerzője.
A fehérgalléros bűnözésről (Mong Attilával közösen) írt könyve 2009 júliusában jelent meg Az ártatlanok kora címmel (Index-könyvek).
További kötetei: Fiúk a bányában - perek az ÉS ellen (2000), Tényfeltúrás (Ószabó Attilával, 2001).
Korábban oknyomozó újságíróként volt ICA vendége. Ez a mese az első, Bódis Kriszta felkérésére írott fikciós kísérlete.
