„Az én dolgom annyi volt, hogy olyan képet adjak, ami tényleg nyitás a világra egy viszonylag távolabbi, és meglehetősen bezárt ország számára. Olyasmikről beszéljek, amikről tudom, hogy Magyarországon nem léteznek. De, ezek a hétköznapi élet részletei voltak, nyugaton természetesek, a keleti blokkban ismeretlenek.”
„Vannak dolgok, amiket egy demokrácia nem tűrhet el. Emberek megölését a hovatartozásuk miatt.” – Láng Judit interjúja Lángh Júliával a Párizs fű alatt című regény kapcsán.
Az ízlés szabadsága
Szeptemberben került a könyvesboltok polcaira Lángh Júlia, az Egy budai úrilány szerzőjének új könyve Párizs fű alatt címmel. A könyv a Magvető Kiadónál jelent meg. Rácsodálkozás és útkeresés – szívvidító vallomás a pár évtizeddel ezelőtti Párizsról, ami akkor egyszerre jelentett mindent. Kommuna, volt ’68-asok, művészek, csavargók, szociális munkások, mindenféle rendű, rangú és bőrszínű emberek, jóga, vízizene, dobterápia, sztrájkok, tüntetések, munkanélküliség és feketemunka – vagyis Párizs, fű alatt.
ICA: Mit jelent a „fű alatt”?
Lángh Júlia: „Fű alatt” azt is jelenti, hogy titokban, rejtve - olyan Párizsról beszélek, ami nem közismert, mondhatnám: nem nyilvános.
ICA: Harminc évvel korábbi életkorszakról szól a könyv. Miért most írta meg?
Lángh Júlia: Eddig más megírni valóim voltak. Afrika, másodszor is Afrika, aztán a gyerekkor. Egy ideig azzal kísérleteztem, mi lenne, ha egy szerelmes regényt írnék, amiben a férfiakkal való viszonyaimról értekeznék, de rájöttem, hogy ez még korai, és egyáltalán nem biztos, hogy közérdekű. Ez a könyv úgy született, hogy a Mozgó világ kért tőlem egy cikket ’68-ról, akkor jutott eszembe, hogy vannak más, kész szövegeim is a párizsi korszakomról folyóiratokban, azt hiszem elsősorban a Lettre-ben megjelentetve. Tehát már volt némi alapanyag egy könyvhöz. Különösen ihlető volt, ahogy a Mozgó Világ szerkesztősége bíztatott a 68-as cikk után (amiből később az első fejezet lett), kíváncsiak voltak a történet folytatására. Végülis nekik köszönhetem, hogy ez a könyv megszületett.
ICA: Emlékezett mindenre?
Lángh Júlia: Ugyan van egy csomó személyes szín, szag, érzelem emlékem, de sosem lehet tudni, hogy egy emlékkép a valóságon alapszik-e, vagy a képzelet terméke. Ha már úgy képzelem, hogy valami megtörtént, akkor nyilván akár meg is történhetett volna. Forrásnak ott voltak a megőrzött magánlevelek és levélmásolatok, továbbá a hajdani mechanikus írógépen, indigóval írt szövegek, amiket a Szabad-Európa Rádió Forgószínpad című műsorába írtam rendszeresen. A rádiónak volt egy párizsi kirendeltsége, egy kis iroda. Ott felvettük hangban is az írásaimat, majd átküldték ezeket Münchenbe, ahonnét sugározta adásait a rádió. Újra olvasva a jegyzeteimet, egyszerre láttam az akkori párizsi életet az akkori, és a mai szememmel. Heti négyszer négy perc „kis színest” adtam le a Forgószínpad műsorába. A főnökeim kijelentették: se magaskultúra, se direkt politika ne legyen benne! Ez nekem nagyon megfelelt. Politikus feleségekről már szabad volt beszélni, sőt fel is kértek erre. Gyakorlatilag bulvár anyagokat készítettem. Nagyon szívesen csináltam ezt a munkát. Az én dolgom annyi volt, hogy olyan képet adjak, ami tényleg nyitás a világra egy viszonylag távolabbi, és meglehetősen bezárt ország számára. Olyasmikről beszéljek, amikről tudom, hogy Magyarországon nem léteznek. De, ezek a hétköznapi élet részletei voltak, nyugaton természetesek, a keleti blokkban ismeretlenek. Nagyon jó munka volt. Éreztem, hogy föllazítok, információkat adok át, olyan dolgokról, melyek Magyarországon újdonságok voltak, vagy csak nem illett róluk beszélni. Bioetikai kérdésekről: embriók felhasználása a gyógyászatban vagy szelíd halálbakísérés, alternatív iskolai oktatásról, szexuális szokásokat firtató felmérésről, újságírói etikáról, asztrológiáról, zen-buddhizmusról és még sok minden másról. Ahogy átnéztem a régi jegyzeteimet, mit tudok belőlük fölhasználni, kiderült, hogy nagyon keveset. Mindaz, amit én párizsi tudósító koromban, ’79 és ’84 között, mint újdonságot nyújtani tudtam, ma már közhely Magyarországon. A Szabad-Európánál tényleg csak ismeretterjeszteni akartam azokról a dolgokról, melyeket újdonságnak fedeztem fel akkor. Párizs már akkor multikulturális város volt. Rengeteget tudósítottam a különféle etnikai közösségeiről is. Emlékszem, mély benyomást tett rám egy – egyébként ma is, nagyon is aktuális – téma: hogyan próbálták segíteni az iskolákban a vendégmunkások gyerekeinek a beilleszkedését. Nem mondom, hogy ez mindig sikeres volt, ma sem az, de sok szó esett róla és sokféleképpen próbálkoztak, hogy a franciául még nem, vagy rosszul tudó, különféle bőrszínű és kultúrájú gyerekeket segítsék a tanulásban és elfogadtassák nem is annyira a többi gyerekkel, az mindig könnyebb, hanem a szülőkkel. De történetesen erről éppen nem írtam a könyvben, mert nem találtam meg a sztori forrását, a részletekre, pedig nem jól emlékeztem.
ICA: Az akkori életérzést akarta bemutatni?
Lángh Júlia: Akarta a fene, eszembe sem jutott! Nem akarok ezzel példát mutatni. Ahogy a környezetem szokta kedvesen mondani néha: én egy öreg hippi vagyok. Igen, tényleg így van. Ez egy olyan életkorszak, ami számomra fontos, érdekes és tanulságos volt. Elmesélem, de eszembe sem jut, hogy szembe állítsam a mai világgal. Micsoda dolog ez! A nagyanyámat is kinevettem, mikor azt mondta: bezzeg az én időmben! Különben sem tudom, hogy milyenek a mai huszonévesek. A gyerekeim negyvenesek, a négy unokám három és tíz év közötti. Már nem járok annyira el itthonról. Sok még a megírnivalóm és elrendeznivalóm az életben. 67 éves vagyok. Már nem megyek el mindenféle érdekes eseményekre Budapesten, pedig nagyon érdekelnek. Néha el is akarok menni, de végül mindig más dolgom akad. Úgyhogy fogalmam sincs, milyenek a mai fiatalok, és hogy milyen életérzés jellemzi őket. Most más világ van, mások a fiatalok, mások az értékek, mások az erkölcsök. Semmi probléma. Elmesélem, ami fiatalabb koromban volt, aztán ki-ki elolvassa, ha tetszik, jó, ha nem, az se baj. Az ízlés szabadsága is létező szabadság.
ICA: Az akkori életérzés bemutatásán túl mit érez fontosnak a könyvben?
Lángh Júlia: Szerintem fontos rész az, ahol a tüntetésekről írok. Például, amikor egy zsinagóga előtt bomba robbant, négyen meghaltak, és számosan sebesültek, vagyis, zsidókat akartak megölni azért, mert zsidók, a közfelháborodás olyan óriási volt, hogy többszázezres tömeg vonult tiltakozásul az utcára. A köztársasági elnök is. Vannak dolgok, amiket egy demokrácia nem tűrhet el. Emberek megölését a hovatartozásuk miatt. Egy rendes országban ilyenkor kimegy az öntudatos polgár az utcára, és nyomatékossá teszi, hogy ezt nem tűri. Sírnivaló, hogy nálunk, hasonló esetben, mikor valakit a faji hovatartozása miatt ölnek meg, mert sajnos előfordult az utóbbi időben, jó, ha párszáz ember demonstrál az utcán. A tüntetésekre, úgy gondolom, rátelepedtek éppen azok, akiknek a jelszavai, jelképei, sistergő gyűlöletbeszédei az ölésre hajlamosakat bátorítják. Ez nagyon, nagyon fájdalmas.
Láng Judit
*****
A szerzőről:
Lángh Júlia egy budapesti „úri” családban született 1942-ben. Családjához való viszonyáról és a budapesti, fiatalkori érzésekről rövid és velős összefoglalást kaphatunk Könnyű, úri zsidózás című cikkéből. Pályája kezdetén, francia-magyar szakos tanárként és kulturális újságíróként, szívesen adta tovább biztos ízléssel megválasztott irodalmi élményeit a gyerekeknek és a rádióhallgatóknak. Könyvajánlókat írt a magyar rádiónak, majd amikor onnan 1977-ben a politikai rendőrség sugalmazására kitiltották, gyermekeivel együtt Párizst választotta lakóhelyéül. Hét évet élt a francia fővárosban, ahol többek között a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, majd 1984-től a rádió bezárásáig Münchenből tudósított kulturális témákban, Hajdú Anna néven.
A ’90-es években kétszer is élt és dolgozott Afrikában; óvodát alapított, majd mozgássérült fiataloknak tanított rádiós újságírást. Afrikai kalandjairól két könyve jelent meg a Magvető Kiadónál. (Közel Afrikához, Vissza Afrikába). 2003-ban adták ki az Egy budai úrilány című, szintén önéletrajzi könyvét.
