A szegénység egyszerre hiány és kirekesztettség. Megszüntetendő állapot, mégis ősidők óta velünk él. Nem akarjuk tűrni, mégis tűrjük. Talán éppen ez az oka annak, hogy az Európai Bizottság a 2010-es esztendőt a szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem évének nyilvánította. Szép és nemes szándék, kérdés, mit tesz a gyakorlatban, hogy az unalomig elcsépelt közhelyek és szokásos szlogenek helyett konkrét eredményeket is lássunk. – Lévai Katalin írását közöljük.
A fényképész, aki rányitja a szemét és a szívét a világra, biztosan igazat ad, amikor azt mondom: a szegénység egyik arca sem szép. Nem szép a sápadt, koravén kisgyerekarc, a magányos kétségbeesés görcseibe ránduló öregasszony arca, a barázdált, italtól elbutult férfiarc, a könyörgő koldus, és a vackán összegömbölyödve alvó hajléktalan elgyötört arca, a koraérett cigánypurdéarc, az utcai prostituált kívánatosnak maszkírozott, szomorú arca. Nem. A szegénységben nincs szépség, nincs romantika. Ezért fordítják el az emberek a fejüket a szegénység láttán. Nem akarják látni az élet csapdájának végét, a szegénylét ütötte sebeket.
Az Európai Unióban 80 millió szegény él, köztük 19 millió gyerek. Magyarországon a népesség 12%-a él a szegénységi küszöb alatt, majdnem egynegyedük gyerek. A mai világrend a nyomor nyakörvét mind szorosabbra fonja az elesettek torkán: milliók dolgoznak éhbérért, sok százezer család él a szegénység gettóiba szorítva Európában, miközben mások jólétének forrása éppen az ő nyomoruk.
A szegénység egyszerre hiány és kirekesztettség. Megszüntetendő állapot, mégis ősidők óta velünk él. Nem akarjuk tűrni, mégis tűrjük. Talán éppen ez az oka annak, hogy az Európai Bizottság a 2010-es esztendőt a szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem évének nyilvánította. Szép és nemes szándék, kérdés, mit tesz a gyakorlatban, hogy az unalomig elcsépelt közhelyek és szokásos szlogenek helyett konkrét eredményeket is lássunk.
Ragtapasszal a végzetes kór ellen?
Szegény és szegény között nagy a különbség Európában. Más szegénynek lenni Dániában, mint Romániában. S ha mi, magyarok Hegyeshalomnál átlépjük a határt, rögtön megérezzük, még mindig nem vagyunk annak a világnak a része, amelyet úgy hívnak: Európa. Velünk él a sajátos kelet-európai múltunk, mindazokkal a beidegződésekkel, amelyek a szegénységről való gondolkodásunkat jellemzik. Ezt erősíti fel az a politikai demagógia, amely a szegények ellen hangolja a társadalmat. Terjeszti az etnikai szegénység fogalmát, népszerűsíti a szociális kártyát, azt a hitet, hogy aki a segélyt gondosan beosztja, az megél belőle, hogy minden szegény iszik és utál dolgozni, hogy az állam gonosz, és nem segít, pedig megmenthetne minket a globalizálódó világ összes kínjától-bajától.
Akik ezt állítják, pontosan tudják, hogy a szegények államfüggő életmódja is csapda. A foglalkoztatás növelése, az inaktivitás csökkentése, a családellátó rendszer kiszélesítése, a munka és a családi élet összehangolását célzó állami programok óriási segítséget nyújtanak, de együttesen sem teremtenek egy modern, befogadó, európai társadalmat. Ahhoz az kell, hogy az ország felébredjen hosszú Csipkerózsika álmából, és szakítson azzal a gondolkodással, amely kétfelé hasítja a világot, és két egymás mellett élő, de egymással alig érintkező társadalmat működtet. Amíg ez a kettősség fennmarad, addig a szegényeket nem csupán a jóléttől való megfosztottság, hanem a kirekesztés átka és terhe is sújtja. A változásnak a társadalmi közgondolkodásban kell elindulnia. Szegénység és kirekesztés ellen nincs csodafegyver.
Lévai Katalin
