„A köztünk élő afrikaiak körében egy másik Magyarországgal lehet találkozni. Ha hiszik, ha nem: befogadó és jókedvű országgal. […] A zene és a tánc jót tesz mindenkinek, ezt az afrikaiak tudják a legjobban. Nekünk kész terápia; ránk fér egy kis életöröm.” – Lángh Júlia írása a Menedék Egyesület által készített Bevándorló Budapest című kötetben jelent meg. A kötet kínaitól perzsáig, arabtól oroszig, töröktől mongolig tízféle, köztünk élő népcsoportot mutat be sok fotóval és felkért írók szövegeivel. Lángh Júlia a nálunk élő afrikai közösség Magyarország-képét vizsgálta.
Lángh Júlia: Itt más az idő
A magyarországi afrikaiak egyik képviselőjük személyes becslése szerint talán háromezren lehetnek, beleértve a nem kevés, vegyes házasságból született gyereket is. Legtöbben Nigériából jöttek, de vannak etiópok, kongóiak, kameruniak, szenegáliak, érkeztek Ghánából, Guineából, Maliból, Gambiából, Elefántcsontpartról és máshonnan is. A magasabb társadalmi réteghez tartozó családok fiai tanulni jöttek az egyetemekre, főként az anglofon országokból, hiszen itt angol nyelvű felsőoktatást kaphatnak. De sokan a zöld határon menekültek, talán nem is mindig tudták, hol kötöttek ki, aztán sikerült rendezni a papírjaikat. Közülük legtöbben kiskereskedésből élnek, vándorolnak. Nyáron mindenfelé vannak afrikai programok, fesztiválok, megveszik az árusítóhelyet, és afrikai csecsebecséket, ruhát, hangszert, ezt-azt árulnak, télen kisebb alkalmi munkákból tartják fönn magukat.
A köztünk élő afrikaiak körében egy másik Magyarországgal lehet találkozni. Ha hiszik, ha nem: befogadó és jókedvű országgal. Befogadóval, mert minden megkérdezett afrikai azt mondta, nagyon jó itt neki, jól érzi magát, többen azt is állították, hogy bántalmak soha nem érték; és jókedvűvel, mert az afrikaiak fergeteges koncertjei, dob- és tánctanfolyamai az érdeklődő magyaroknak örömteli felfedezést jelentenek. A zene és a tánc jót tesz mindenkinek, ezt az afrikaiak tudják a legjobban. Nekünk kész terápia; ránk fér egy kis életöröm.
Egy sűrű nevetésektől, ékszerektől és életerőtől csillogó szudáni asszony azt mondta, a magyarokat sosem látja mosolyogni, itt nem boldogok az emberek. A szomszédok nem szeretik egymást, nem is akarnak beszélni egymással, nem érti, miért. Afrikában, pedig mennyivel nagyobbak a bajok, mindenki sokkal többet mosolyog. Magyarországon béke van, az emberek az utcán járva biztonságban érezhetik magukat, de ezt nem tudják méltányolni.
Ez a minden mondatát hatalmas nevetéssel kísérő asszony olyan országból jött, ahol több mint húsz éven át tartott a polgárháború, gyerekeket raboltak el és kényszerítettek katonának, és most sincs béke. De erről ő nem beszélt, igaz, nem is Szudánról, hanem Magyarországról kérdeztem, itt biztonság van, ismételte, örülnünk kellene a békének. Persze, találkozik az utcán rasszizmussal, hogyne találkozna, van az mindenütt, de itt azért a legnagyobb baj mégiscsak az, hogy magas az adó, nem lehet kereskedni, minden rámegy az adóra.
Fiatalemberek a pénteki imaóra után, a Dobozi utcai mecset előtt – Szenegálból, Elefántcsontpartról jöttek néhány éve a zöld határon át, de azóta sikerült rendezni a papírjaikat – mély meggyőződéssel rázzák a fejüket: nem, soha, senki nem bántotta őket sem szóval, sem tettel, nem, soha nem tapasztaltak itt semmi rosszat. Nem tudom megállapítani, hogy csak udvariasságból, esetleg szeméremből mondják-e. Lehet, hogy igaz – hazai szélsőségeseinknek ma más, hazai célpontjaik vannak, talán nem marad idejük az afrikaiak kiutálására. Csak munkát nehéz kapni, folytatják a jóképű, mosolygós fiúk, hiába vannak rendben az iratok. De különben jól érzik magukat, az alkalmi munkák közti szabadidőben buliznak, magyar lányokkal járnak, szépek a magyar lányok.
Ma is főként fiatal férfiak érkeznek ide az afrikai országokból, mint az első hullámban, a 70-es évektől kezdve, amikor a szovjet érdekszférához tartozó országok fiataljai jöttek ide egyetemre. A hosszú tanulóévek alatt gyerekük lett egy magyar lánytól, de aztán vissza kellett menniük a hazájukba, ezt parancsolták az államközi megállapodások, és otthon a népükből való lányt vettek feleségül, ezt diktálták a családi szokások. A „félvér” gyerekek itt maradtak anyjukkal, volt, akinek az apja nem jelentkezett többé, volt, aki szoros kapcsolatot tartott vele és boldogan látogatta meg Afrikában.
Raymond Irambo hívta fel a figyelmemet a félvér kifejezés kétes voltára. Raymond is ösztöndíjas tanulóként érkezett Magyarországra, 1982-ben, Kongó-Brazzaville-ből, de ő itt maradt magyar felesége és gyerekeik mellett, és boldog a családjával; ma elektromérnökként dolgozik. A peresztrojka előtt – így mondja – könnyebb volt itt, semmi nem látszott abból az idegenellenességből, ami eljött a szabadsággal. Megtörtént, hogy az utcán megtámadták, megverték őket. Csak úgy, ok nélkül, a bőrszínük miatt. Nem volt kihez fordulni, az ügyvéd sok pénzbe kerül, a jogvédő szervezetek konkrét kis ügyekben nem tudnak segíteni, az a tapasztalata, hogy valahogy elméletben jogvédők, de a gyakorlatban hogyan is ellenőrizhetnék a már megtörtént eseteket? Mindenki magáért (Isten mindenkiért, fogja később ugyanehhez a mondathoz hozzátenni, amikor már beszélgettünk a vallásosságáról is), de ha pénzed van, és ha kapcsolataid vannak, akkor mennek a dolgok. Nem mindenki rossz, de esélyegyenlőség nem létezik. Ki is mondják nyíltan, hogy az elsőbbség a magyaroké.
Magyar barátok? Igazi barátság? Nehéz a barátság, ha nincs benne valamennyi érdek is. Szívélyes kapcsolatok mindenesetre vannak.
Magyar feleségének nem volt könnyű egy fekete férj oldalán. Előfordult, hogy az utcán leköpték, kurva, nem találtál magadnak fehér embert? Ő azért vett autót, hogy ne legyen a családjával az utcán látványosság. Az óvodában, igaz, ez régebben volt, gyerekei már elég nagyok, azt mondta az óvónéni: „Nem tiszta faj”. Már a szó, ahogyan a magyarok mondják: félvér, előítéletet rejt. Csak a vére egyik fele számít? Csak a fele említésre méltó?
Kínos óvodai jelenetre Lamboni Anna, togói apa, magyar anya lánya is emlékszik. Az óvodában volt egy jó barátnője, akinek az édesanyja azt mondta, ne barátkozz ezzel a cigánnyal, de az a kislány négy életéve minden határozottságával kiállt mellette, és azóta is, mind a mai napig jó barátnők. Félvér? Apja azt mondta, egész vér vagy te is! Amikor végre ő is eljutott Togóba, ahol nagy szeretettel fogadták, az utcán úgy mondták, ott megy a fekete-fehér lány. A család meg, a nagy togói rokonság, azt mondta, te vagy a mi „európai lábunk”, vagyis: az ő lábával vannak ők Európában. Ez annál is kifejezőbb, mert Anna táncos, és nem is akármilyen.
Pierre Kouyaté egyetért azzal, hogy ez a félvér szó kicsit kínos. Ámbár az angol is így mondja, half-blood. Nem jó szó. Ő azt szereti mondani, hogy ő kettő az egyben. A tejeskávé kifejezést is szereti, kávé az apám, tej az anyám, ez nekem megfelel, és mosolyog. Nekem már az a természetes, mondja, hogy keveredés van, nem lehet másképp. Ez az egy világ van mindenkinek, aki él. Azok lesznek rasszisták, akik szerencsétlenek, tele társadalmi és egyéb problémákkal, és ezért bűnbakot gyártanak. Mi nem vesszük el a munkát másoktól, csupán egyenlő eséllyel akarunk indulni a versenyben.
Valami baj tényleg van a félvér szóval. A Duna TV portáján, ahová találkozót beszéltünk meg Kembe Sorellel, mondtam az ott üldögélő két portásnak, hogy őt keresem. Nem ismerték még névről, csak nemrég óta dolgozik ott, segítségükre siettem az azonosítással: kongói apa, magyar anya, mondtam. Ja, igen, így az egyik portás, igen, én gondoltam, hogy ő az, csak... csak nem tudtam hogyan mondani. Értettem, hiszen ösztönösen én is körülírva fogalmaztam. Valószínűleg tényleg van a félvér szóban valami, amitől nem szívesen ejtjük ki, nyilván, mert érezzük benne az ítélethordozást. Pedig nem a szavakon múlik, hanem a mögöttes tartalmon, azon, hogy ki, mikor, hogyan, milyen hanghordozással és érzelemmel ejti ki. A francia nyelvű afrikai irodalomban és értelmiségi beszédben például többen visszaállították jogaiba a néger szót, tudatosan megfosztva előítéletes szájízétől.
Csupa olyan vegyes házasságról hallottam, ahol magyar a nő és afrikai a férfi. Csak fiúk jöttek ide tanulni, lányok nem, vagy alig. Könnyebb, ha a férfi van a nő országában, magyarázza Raymond, pedig neki sem volt könnyű kezdetben elfogadtatnia magát a magyar apóssal-anyóssal. De a nőknek rendkívül nehéz adaptálódniuk az afrikai élethez. Nem bírják ki, ha nem járhatnak rendszeresen haza vakációra az európai országukba. Nehéz hozzászokniuk a nagy családhoz, ahhoz, hogy a férjük nem csak hozzájuk tartozik, hanem az egész családhoz, és van, amikor ez az utóbbi fontosabb. Osztozniuk kell, és sok gyereket szülniük, mert a férfi sikere a gyerekei számán méretik. Ha ott élnék velük, mondja Raymond, nem mondhatnék a helyi szokásokra nemet a családnak. Úgy gondolkodik, mint a fehérek, mondanák, és hogy ez a fehér feleség bűne.
A „kettő az egyben” Pierre magyar édesanyja kivételnek látszik a vegyes házasságok történetében: ő elment Afrikába élni, Budapesten megismert guineai férjével a szenegáli Dakarba, és ott annyira otthon lett a negyven-valahány év alatt, hogy a piacon úgy szólítják: Madame Dakar. Alkudozni is jobban tud, mint más, a fiát nem is hagyta vásárolni, te már európai vagy, mondta, és nekiállt rendes afrikai módra tárgyalni az árról.
De a magyar nők többnyire itthon maradtak, és szembesültek a magyar valósággal: durva beszólások az anyának, aki színes bőrű gyerekével megy az utcán. Lamboni Anna édesanyját is inzultálták, minek kellett neked egy ilyen gyerek, de az öntudatos asszony nem hagyta magát, nekik akart rontani, Anna emlékszik, hogy fogta háromévesen az anyja kezét és húzta el, ne, ezekkel ne verekedjünk. Ma is előfordul, hogy villamoson hallja, vagy taxiból kiabálják ki neki: „Mit keresel itt, menj vissza Afrikába!” De én is ugyanúgy Magyarországot képviselem, mondja Anna, ha valaki eldobja az utcán a szemetet, fölveszem, és a szemétkosárba hajítom, hát én menjek el innen?
Budapest nagyon szép, mondja Anna, és itt sok a víz, ezt az emberek nem értékelik, nem tudják, milyen nagy kincsük van. Itt más az emberek hozzáállása az élethez, itt hajtás van, törekvés, nem érnek rá, hogy kedvesek legyenek. Afrikában örülnek az életnek, pedig mennyivel nehezebb, mint itt. Miután visszajöttem Togóból, átértékelődött az életem, van villany, gombnyomásra, mit akarunk még?
Kembe Sorel mosolyog: igen, régebben neki is voltak nehézségei, még a 90-es évek elején, a szkinhedekkel. Akkoriban sok baj volt, azóta nincs. Amikor érettségi után hazalátogatott az apai családhoz – apjának tizenhárom testvére van, és mindenütt sok a gyerek –, nem értették a történetét, hogyhogy megverték az utcán? Miért? Magyarországon az édesanyja szülei sem fogadták el a kongói férjet, csak akkor békéltek meg, amikor megszületett ő, az unoka. Most már béke van a családban és szeretet.
Kembe Sorelnek van egy furcsa budapesti története, amely meglepően hasonlít ahhoz, ami egy etióp fiúval esett meg Debrecenben, mindkettő a 90-es évek első felében. Itt is, ott is azzal kezdődött, hogy szkinhedek támadtak az utcán, csúnyán verekedve. Sorel ment haza a Béke téren a gimnáziumból, tízfős szkinhed-banda támadt rá, te mit keresel itt, elveszed a helyet tőlünk, az apád is minek jött ide, ő meg egyáltalán nem értette, mit akarnak tőle, és miért csinálják ezt. De ha ütik, visszaüt, méghozzá nagyokat, apja mindig azt mondta: inkább börtönbe megyek hozzád látogatni, mint kórházba. Minthogy ismétlődtek a támadások és a verekedések, nyolc-tíz egy ellen, az anyja minden nap úgy engedte el otthonról, mintha háborúba menne. Aztán a fiú megelégelte, behúzta a kabátujjába a vívópengét (junior magyar bajnokságot nyert vívásban), védekezett a támadókkal szemben, ebből rendőrségi ügy lett, aztán bírósági, a támadókat el is ítélték. Egyszer az Opera mellett egy szórakozóhelyen összetalálkozott az egyik volt támadójával. Már nem látszott szkinhednek, beszélgetni kezdtek, azután többször is találkoztak. Egy nap ez a fiú adott neki egy könyvet: Malcolm X önéletrajzát. Te, ezt, nekem? Igen, mondta a volt szkinhed. Barátkoztak.
Az Etiópiából tanulmányi ösztöndíjjal 1990-ben érkezett Teddy Eyassu a debreceni egyetemre került, kifejezett kérésére egy magyar fiúval lakott egy szobában a kollégiumban, mert meg akart jól tanulni magyarul. Akkoriban még nem is tudta, mi az a szkinhed. Aztán megtapasztalta, amikor egy másik etióp fiúval ment este a villamoson, hat kopasz felszállt, hárman a barátomat verték, hárman nekemjöttek, az egyik fogta a nyakamat, én meg fogtam az ő nyakát, akkor elővett a zsebéből egy sprayt, fele a fölemelt kezemre, fele az egyik szemembe ment, azóta is piros. Látom én is, piros a bal szeme fehérje. De amikor az egyetemi diszkóba eljutott a támadás híre, leállították a zenét, bemondták, mi történt (korábban már voltak hasonló esetek, szudániakat, arabokat vertek), erre most mindenki kijött a diszkóból, szétverték a szkinhedeket. Azok meg visszajöttek bosszút állni, országos ügy lett, végül a rendőrség választotta szét a verekedőket. Bíróság: én voltam a sértett, bilincs a szkinheden. A bíró azt mondta, ha követelem, hogy megbüntessék, akkor megbüntetik, ha megbocsátok, szabadon engedik. Megbocsátottam. Egyszer, később, találkoztunk az utcán, könyveket árult egy pulton, drága, szép könyveket, akart egyet nekem ajándékozni, nem, ne, ugyan; de igen, fogadd el! Nagyon szép könyv volt. Jó barátok lettünk.
Meglepő a két egymástól független történet hasonlósága: a megtért bűnös könyvajándékkal fejezte ki, hogy elmúlt belőle az agresszivitás. Hát ilyen is tud lenni az a Magyarország, amelyik a jobbik arcát mutatja. A szó eredeti, bepiszkítatlan jelentésében értve a jobbikot, természetesen.
Lamboni Anna is úgy tapasztalja, hogy ma kevesebb a kínos utcai jelenet, de azért előfordulhat. Ő, ha szkinhed-szerű társaságot lát, vagy csoportosan lófráló kamaszokat, inkább átmegy a túloldalra, ezek a fiúk nincsenek tudatában, mit beszélnek. Iskolai vizsgáin gyakran hátrányban volt: egyértelműen érezte a hátrányos megkülönböztetést. Egyik vizsgája közben a tanár kiment kávézni, rászólt, hogy ő csak mondja tovább, egy idő múlva visszajött, hármast adott: pedig mindent tudtam, és nem is hallotta, miket mondok. Aki ilyen ember, meg is érdemli a saját nyomorát, mondja Anna.
Töprengtem azon, miért állították jó néhányan, legalábbis az ismerkedésünk kezdetén, hogy nem, nem, bántalom a bőrszínük miatt soha nem érte őket. Talán érthető bizalmatlanságból. Volt, akinél egy idő múlva mégis előjöttek a kínosabb emlékek. Aztán eszembe jutott az Afrikában minden találkozásnál szokásos hosszú, rituális köszönés-váltás. Hogy vagy? És a család hogy van? És az egészség hogy van? És a munka hogy van? Lehet tovább is cifrázni, és minden kérdésre „jól” a válasz. Még ha előző nap valami szörnyű dráma történt, akkor is azt mondják: jól. Később, néhány órás beszélgetés után – mert ott más az időfogalom –, már előkerülhetnek a súlyosabb témák. De az emberek nem mutatnak egymásnak azonnal morcos képet. Nem úgy van, mint nálunk, ahol szinte illetlenségszámba megy szélesen elvigyorodni: „Kösz, jól vagyok!” Ahogy a csillogó szudáni nő mondta: mintha nem tudnánk mosolyogni és nevetni. Van mit tanulnunk tőlük.
Pierre, amikor arról volt szó, mi hiányzik neki az afrikai életből, a hosszú köszönéseket idézte föl. A reggeli órákban azt is megkérdezzük, hogy békés volt-e az éjszaka? A békét mindig belevesszük a köszöntés-sorba, a béke fontos fogalom. És hiányzik még az afrikai idő, mondta Pierre is, ahogy többen emlegették: itt más az idő múlása. Afrikában mindenre van idő, itt semmire sincs. (Szenegáli közmondás: Minden fehérnek van órája, de idejük sosincs.) Lamboni Anna azt mesélte, apja azt szokta mondani, ha feljön a nap, reggel van, ha lemegy a nap, este van. Ez az idő. Pierre Dakarban, ha elindult otthonról valahová, útközben mindig meg-megállt beszélgetni, esetleg leült teázni valakivel... Ott ezt lehet, ott mindig mindenre van idő, hosszabb a nap. És mi hiányzik még? A kiáltások, zajok, szagok, színek. És a tenger. Dakarban Pierre néhány percnyire lakott a tengertől. Ha a klímaváltozás ilyen iramban folytatódik, ha a világ nem tér észhez, hogy valamit nagyon másféleképpen kellene csinálni, akkor hajdani otthonát néhány évtized múlva a megemelkedett tenger elönti.
Nemcsak a múló idő más itt mifelénk, a meteorológiai idő is, ahhoz is meg kell tanulni alkalmazkodni. Aki Afrikából érkezett, nagyon tud fázni a téli hidegben. Teddy Eyassu meséli, hogy a nemzetközi előkészítő intézetben, ahol magyarul tanultak, egyszercsak a tanár azt mondta, nézzétek, ez a hó! Mire ők megdöbbenve bámultak ki az ablakon. Aztán elvitték őket az áruházba, kesztyűt venni. Nem akartunk, mondja nevetve, nem is ismertük, mi az a kesztyű. De aztán nagyon kellett. Mindig fáztam. Mindig a radiátor mellett aludtam.
Mi az még, ami nehezítette a beilleszkedést? A nyelv. Nehéz a magyar nyelv, ezt mindenki mondja. Teddy el se akarta hinni, hogy valaha ezen a nyelven fog egyetemi vizsgákat letenni. Pszichológiát tanult, most már a második doktoriját védi meg nemsokára, a válságkezelés témájában. A fiúk is a mecset előtt, akikkel francia-magyar keveréknyelven diskuráltunk, ugyancsak küszködnek a nyelvtanulással. De majd menni fog, ígérik, és nevetnek.
Teddy nagyon jól beszél magyarul. Azt mondja, ha szeretet van, és jól érzi magát az ember, akkor megtanulja a nyelvet. Miért éppen ide jött? Amikor Etiópiából európai ösztöndíjra pályázott, Magyarországról azt hallotta, hogy vendégszerető hely, az emberek segítőkészek, és kiváló az oktatás. A debreceni egyetemen remekül érezte magát, mindenki segített neki, a tanárok is kedvesek voltak és a csoporttársak is. Meséltek a szüleiknek rólam, és meghívtak disznóvágásra, itt a pálinka, igyál, koma! A kollégiumba küldött csomagokba a szülők mindig külön beraktak valamit számomra. A tanszékvezető, az volt a pótapukám nekem, úgy kezelt, mint a saját fiát. Túlzás nélkül mondom, őszintén. Csak a kollégiumi nevelőtanár csinált igazságtalan dolgokat. Nacionalista érzelmű volt, ő volt az egyetlen, aki nem szeretett. Hivatalokban is előfordul, ritkán, de lehet olyannal találkozni, aki kimutatja, hogy nem szívesen lát.
Raymond Irambo már hét éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik, de nincs biztonságérzete. Tart attól, hogy elveszítheti az állását: ha leépítés van, először mindig az idegenek jönnek, aztán a nők, csak aztán a többiek, akik kevésbé hátrányos helyzetűek. Az idegeneknek mindig kisebb a fizetésük, mint az azonos végzettségű, azonos beosztású munkatársaknak. Felvételeknél eleve kevesebbet ajánlanak, ha nem tetszik, majd keresünk mást a posztra!
Felesége óvónő, tehát mindketten dolgoznak, ő igyekszik segíteni a háztartásban, „ebben nem vagyok tipikusan afrikai” (mosoly), megszervezik az otthoni munkamegosztást. Mindenkinek megvan a maga helye, a családban egyenlőség van, ezt a vallásosságának tulajdonítja. Van honvágya, de az istenhit sokat segít, az ember mindenütt otthon van a Földön. Ő itt is itthon van, otthon is otthon van, bár huszonhét év alatt csak háromszor tudott hazamenni. Már csak az édesanyja él, és öt testvére. Tizen voltak, abból hat maradt életben, a többi vagy kicsi korban halt meg, vagy elesett a polgárháborúban.
Nem lehet nem gondolni arra, hogy milyen jó dolgunk van ebben az országban, ezen a földrészen; miért nem tudunk örülni annak, ami van?
Az ember nem tudja megtagadni a gyökereit, mondja Raymond, de természetesen sok mindenben alkalmazkodik. Például az étkezési szokásokban. Budapesten nincs afrikai piac, alig kaphatók az afrikai ételek alapanyagai, csak akkor jutnak hozzá, ha idelátogató barátok hoznak, akár Afrikából, akár a nyugat-európai országokból.
Kembe Sorelék, ha afrikaiul akarnak enni, Párizsban vásárolják be az alapanyagokat. A kongói diaszpóra összejár, vannak mintegy húszan. Néha, ünnepélyes alkalmakkor, fölveszik a bubut, az afrikai ruhájukat, van mindenkinek.
Pierre ma is ragaszkodik, ahogy Dakarban megszokta, a mindennapi, hagyományos rizshez. A szószhoz a hozzávalókat a Népszínház utcai afrikai boltban veszi. Gyakran ő főz, de szokott a barátnője is, aki dél-afrikai, és Pierre számára ismeretlen fűszereket használ. Magyarul is szoktak főzni, sok barát jár hozzájuk, magyarok is, afrikaiak is, mindig vegyesen.
Ballagok a Blaha felől a Népszínház utcán, Pierre nem mondott házszámot, megnéztem az interneten, de azon a számon, amit a kereső kiadott, nincs semmiféle afrikai bolt. Ez nem az első ilyen élményem, négy-öt olyan helyen is jártam, amit az interneten láttam hirdetni, afrikai bolt vagy tanfolyam, de nem találtam ott semmit, amiből csak annyi a tanulság, hogy ne bízza magát az ember vakon az internetre.
Tehát jobbra-balra nézegetve keresem az utcában az afrikai élelmiszerboltot, fejemben – utóbb kiderült, eléggé helytelenül – a Párizsban oly gyakori afrikai boltok képével: árubőség, illatbódulat, európai szemmel alig azonosítható élelmiszerek tarkasága, friss áru, szószokhoz való sötétzöld levelek, gombó, szárított hal, manióka, yamgyökér, édeskrumpli, nagy halomban fehér és piros kóladió.
A kis boltban üldögélő asszony éppen telefonált. Talán yoruba nyelven beszélhetett, nem tudom, de azt igen, hogy a bolt nigériai. Az előbb nem csak azt felejtettem el, hogy földrajzilag is, kulturálisan is jóval messzebb vagyunk Afrikától, jogtalan az összehasonlítás a párizsi boltokkal, de az sem jutott eszembe, hogy a nigériai szokások, nyilván az étkezésiek is, mások lehetnek, mint a francia-afrikaiak. Tehát nem sok ismerős dolgot találhatok.
Találtam viszont sütnivaló banánt, felismerhető arról, hogy hosszabb és vastagabb, és zöld a színe. A frankofon afrikaiak plantainnek hívják. Csak sütve vagy főzve ehető. Néha nagyobb piacokon is kapható, ajánlom vékony karikákra vágva forró olajban kisütni, magában és körítésnek egyaránt remek. Konzerveket, üdítőket látok még a boltban, és nájlonzacskókban különféle szárított leveleket, Pierre biztos ezekből főzi a rizs mellé a szószt.
Az asszony letette a kagylót. Nagyon megnyerő, komoly, fegyelmezett arca volt. Magyar-angol keveréknyelven beszéltünk, nem nagyon tudtuk árnyalni. Lehettek rossz tapasztalatai az életben, mert szemmel láthatóan bizalmatlan volt, noha nagyon udvarias. Honnan tudhatnám, mit jelentenek számára ártatlan kérdéseim, milyen emlékeket és asszociációkat keltenek benne?
Gyorsan leadtam, hogy Nigerben óvónő, Csádban rádiós oktató voltam, de nem nagyon hatottam meg. Hangsúlyozta, hogy ők nem menekültek, a férjével Nigériából turistaként érkeztek, megtetszett itt nekik (nem tudom kideríteni, mi tetszett), úgyhogy visszajöttek, és itt maradtak, ennek tizenegy éve. A bolt egy éve van. Hogy a köztes időben mi történt, arra válasz helyett csak mosolygott. A férje mit csinál? Dolgozik. Mit? Mi a foglalkozása? Dolgozik. Hol? Vállalatnál. Nem kérdeztem tovább, nem akartam gyötörni, és különben sem olyan fontos. Viszont azt megkérdeztem, hogy jó férj-e? Nem érette a kérdést, vagy nem akarta érteni. Tapintatlan voltam. Gyerekek? Kettő, és szeretnek itt élni. Nem, soha semmi bajuk nem volt, nem, még soha nem érte őket semmi rossz a bőrszínük miatt.
Ezt nehéz volt elhinni, de nem erőltettem, a testbeszéde azt mondta, hogy hagyjál. Éppen ott tartottunk, hogy reggel teát, délben rizst, este salátát fogyasztanak, amikor kinyílt az ajtó, és bependeredett rajta egy csodás fenomén, azonnal hanggal, nevetéssel, energiával telt meg a levegő. Tarkabarka öltözet, ezer fonatban kétszínű haj, erős smink: ez volt a már idézett szudáni asszony, azonnal ömlött belőle a szó. A komoly boltosasszony is el-elmosolyodott ellenállhatatlan barátnőjén, és amikor az azt mondta, hogy persze, mindig lehet rasszizmust tapasztalni az utcán, a nigériai nő arca mintha megenyhült volna, mint aki egyetért, ámbár maga nem mondaná.
Teddy ezt úgy fogalmazza, hogy vannak itt rossz dolgok is, de azt hallottam, hogy itt keresztények az emberek, akkor hát hol a szeretet? Magyarországon olyan sok okos ember van, sok nagy ember innen származik, akkor miért kell elrontani ezt, hová fog ez vezetni, én magyar vagyok, te nem vagy magyar... Ezt meg kellene gondolni, csak békességgel, megértéssel lehet az embereket meggyőzni. Egyszer egy sörözőben azt mondták egy feketére, aki turista volt itt, hogy „majom”, nem is értette, mit jelent a szó, és égő cigarettát dugtak az ingébe. Amikor ezt elmondta nekem, kérdezte: miért tették? Magyaráztam, folytatja Teddy, hogy az európai országokban ilyesmi mindenütt megtörténhet, ez olyan, mint a tiszta fehér ruhán egy csúnya folt. A magyar emberek nem ilyenek, segítőkészek, csak vannak, akik elrontják ezt a képet. Raymond ezt úgy mondja, hogy Magyarországon sok jóakarat lenne, de az elit nem foglalkozik a néppel.
Egy kenyai férfiról meséli magyar felesége – a férj többet van Kenyában, mint Budapesten, mert itt nem sikerült munkát kapnia –, hogy ő a magyarokat alapvetően jószándékúnak és segítőkésznek látja, csak ezt nem igazán tudják kimutatni, mivel eléggé beszűkülten gondolkoznak. Félnek az ismeretlentől, begubództak, ok nélkül tartanak minden újtól, ragaszkodnak a leírt dolgokhoz, mindent el lehet velük hitetni, félnek eltérni másoktól. Azt mondja, ránézésre boldogtalanok, mindenki önmagába fordulva él. De a körülmények tették őket ilyenné, mert itt hosszú ideig nem tanítottak idegen nyelveket, az emberek nem utazhattak, ami különben ma sem sokkal könnyebb, a pénzhiány miatt. A magyarok a kenyai férfi szerint csak napról napra élnek, és gyöngék lélekben, ellenben testi erejük és kitartásuk meglepő. Ő bejárta fél Európát, de szebb országot a miénknél nem látott. Budapest elbűvölte, csak kár, hogy olyan piszkos, és hogy ennyire körülményes benne az élet. Nem szeret itt élni, mert sajnos a táj szépsége nem segít a mindennapi élethez. Moszlim hitét gyakorolni itt komoly próbatétel, főleg, mert az emberek szinte semmit sem tudnak róla, csak a negatív általánosításokat.
Teddy szerint az egyházak dolga lenne fellépni a rasszizmus ellen. Hiszen hogy fér össze a keresztény és a gyűlölet? Ezt hangosan ki kellene fejezni, nem csendben maradni. Ő egy szabadkeresztény egyházi gyülekezetbe jár, havonta egyszer találkoznak, bibliakör is van azoknak, akik még nem tudnak magyarul. Az fontos, hogy Istennel tudjunk beszélni.
Raymond is hívő keresztény. Katolikusnak született, eleinte abban nevelkedett, de aztán gondolkodni kezdett, olvasta az Írást, hisz Istenben és Krisztusban, és időnként eljár egy közösségbe, beszélgetnek, itt feketék és fehérek egyaránt vannak, a közösség nyitott mindenkinek. Neki a vallás adja az erőt az optimizmushoz. Igen, optimista, „ezért maradtam itt”.
Lamboni Annát az afrikai, természetközelibb felfogás vonzza. Ott hisznek az ősökben, szentélyt állítanak nekik, áldozatot hoznak. Segítségért a nagymamámhoz fordulok, mondja, mind a kettőhöz, a togóihoz és a magyarhoz is; már nem élnek. Hiszem, hogy valahol ott vannak, szeretteink segítenek nekünk. A földi élet a mi önzésünk, hogy maradjon köztünk, akit szeretünk, de ő a halála után egy más síkon jelen van, él és segít nekünk. Nem kellenek ehhez papok, ez közös a szüleimben, elfogadjuk a másik vallásokat, de nekünk különálló, szabad felfogásunk van erről.
Anna élete sikertörténetének togói útját nevezi, találkozását az apai családdal. Lamboni Anna versenytáncos volt tíz évig, huszonhétszeres bajnok, chilei partnerével bejárták a fél világot, Kínától Görögországig, de a sikertörténet számára nem ez, hanem Togó. Kétéves volt, amikor apjának budapesti tanulmányai befejezése után vissza kellett mennie. Anyja mindig csak szépet-jót mondott az apjáról, ő nem is akarta elhinni, azt hitte, túloz. Aztán 2007 nyarán, 21 éves korában végre el tudtak menni anyjával Togóba. Nagy a rokonság, van egy togói feleség is, és ott négy gyerek, de semmi féltékenység nem volt, nagy szeretettel fogadták őket. Elmentek az ősfaluba, ahonnan az apa származik, az összes Lamboni együtt volt, nagy ünnepséget tartottak, táncoltak, kakast áldoztak a nagyszülők emlékének, fantasztikus volt. Apja még mindig jól beszél magyarul, de valójában nem volt szükség nyelvre, nagyon jól megértették egymást anélkül is a széles rokonsággal.
Nagyon kellett nekem az az út, meséli, ha nem lettem volna ott, nem találtam volna meg magam. Azóta nem vagyok itt idegen. Életem sikertörténete ez a happy end Togóban apámmal és a nagy családdal. Addig fekete báránynak éreztem magam, nem illek bele a környezetbe, vajon biztos ugyanúgy szeretnek-e. Togóban inkább elfogadtak, anyámat is, milyen szép fehér nő, mondták, olyan, mint a filmekben. Ott örömmel fogadják az új dolgokat.
Anna ma már kettős állampolgár, magyar és togói, és lélekben is egyszerre magyar és togói. Ez szemmel láthatóan teljes harmóniában él együtt benne. Nyugodt és gyönyörű.
Pierre-rel folyton jelen van az Isten. A napi öt imát ugyan nem tartja be, de Ramadankor mindig böjtöl. Az egészségnek is jót tesz a böjt. Reggel, ébredéskor rögtön az imára gondol, megköszöni az Égnek az új napot, később, ha elindul otthonról, a kapun kilépve is Istenre gondol. Ez sokat segít. Látja másokon is, hogy amikor bajok vannak, segít a gondolat: nagy az Isten. Mindig azt mondjuk, Inch’Allah, ha Isten akarja. Mert mindig minden megtörténhet. Ha Isten is úgy akarja. Ez a gondolat megerősít és támogat minket.
Az animizmusból sok minden megmaradt, náluk például mindenki hord magán valami ezüstöt. Az ő karján is van egy szép ezüst karkötő. Ez kell, hogy sikerüljenek a dolgaink. Casablancában fekete vaskarkötőt hordanak, mindenki, a kisgyerekek is. Vagy a szererek – meséli tovább Pierre, miközben a Centrál kávéházban ülünk –, az az etnikum, ahová Senghor tartozott, még ma sem ritka, hogy mielőtt fontos útra indulnak, beleharapnak az ajtóba, és kilépés előtt vizet öntenek a küszöbre. A vizet átlépve kell elindulni, hogy szerencse kísérje lépteiket.
Pierre időnként bort is fogyaszt (valóban nem mondható, hogy szigorúan tartaná a vallás szabályait, egyik barátja meg is szokta róni), és bizony ő is kilöttyent egy kicsit a földre, az ősöknek. Az ősöknek Afrika-szerte meg kell adni a tiszteletet, ennek számos formája van, az egyik az első korty földre löttyintése. Lamboni Anna is szívesen követi ezt a szokást, amikor lehet, persze nem parkettás szobában...
Vannak szokások, amelyeket megőriz az ember, összhangba lehet hozni a különbségeket. Pierre úgy mondja, hogy a keveredés jó, ma már minden kozmopolita, nemzetközi, a kultúrák ismerkednek, keverednek egymással. Raymond arról beszél, hogy a globalizációnak nemcsak hátrányai vannak, hanem előnyei is: valamilyen nyitás nagyobbra, nyitás az egész világra. Ki gondolta volna még nemrég is, hogy az Egyesült Államoknak színes elnöke lesz, aki félig afrikai eredetű? Pierre is említi az „Obama-jelenséget”, mint nyitást a világ tarkaságára.
A köztünk élő afrikaiakat érdekli, hogy milyen képet alkot fogadott hazájuk az ő fekete földrészükről. Szeretnének hozzájárulni, hogy a magyarok egy kicsit jobban megismerjék Afrikát. A sportnál, zenénél, általában a kultúránál nincs jobb közvetítő. Afrikai együttesek, egyesületek, alapítványok sokaságára lelhetünk, pompás koncertek vannak, tánctanfolyamok – az afrikai táncnak gyógyító ereje van, állítják sokan –, dobtanfolyam – az is segíti a belső energiákat és az egészséget –; van egy sikeres afrikai futballcsapatunk, a magyar közönség rendszeresen élvezheti az Afrikai Fesztivált, az Afrimázs filmklubot, Kembe Sorel Africafé című rádióműsorát, van rendkívül aktív Afrikai-Magyar Egyesület és Magyar-Etióp Társaság, és ne feledkezzünk meg a Savannah étteremről, amely autentikus afrikai ételeivel barátságosan járul hozzá ahhoz, hogy Afrikáról ne csak pusztító szárazság, éhínség, törzsi háborúk jussanak a közép-európai polgár eszébe, hanem, történetesen az ételek ízén át, a béke és az életöröm.
Pierre azt mondja: ahogy fokozatosan hozzászoktam Magyarországhoz, érzem, hogy megszerettem. Sok év kellett, de én tudatosan választottam ezt az országot. Afrikai barátaimnak mindig mondom, hogy integrálódni kell, nem azt várni, hogy mit tesz értem az ország, hanem igyekezni beilleszkedni. Kívánom Magyarországnak, hogy boldog legyen és optimista! Idő kell hozzá, de jó lesz itt.
Lángh Júlia
Lángh Júlia legutóbbi könyvéről
Videoajánló a kötetről szóló estről
