„A kettős csavar, egy nyelvi-gondolati lelemény továbbsrófolása Birtalan Balázs költészetének egyik legjellemzőbb sajátossága.” Birtalan Balázs második verseskötete Művirágok a szimbolizmus oltárára címmel 2009-ben jelent meg a Katalizátor könyvkiadónál. Nyilas Attilának a verseskötetről írott bemutatója és Birtalan Balázs három verse mellett előző, Aszalt szilva naplementekor című kötetének egy részletét is közöljük.
Számadás vagy újrakezdés?
Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára
Megjelent Birtalan Balázs második verskötete. Ez némi magyarázatra szorul. Ki az a Birtalan Balázs mint költő? Valaki, aki Rimbaud-hoz hasonlatosan korán, szikrázó tehetséggel kezdett verseket írni, már általános iskolás korában publikált, még akkoriban sokszorosítottak tőle egy füzetnyi verset, novellát, a legendás sárvári tehetséggondozó diáktalálkozón 1987-ben harmadik, 1988-ban első helyen végzett, s mire leérettségizett, igen jó kötettel jelentkezhetett volna. De nem így lett. Aztán élni ment (vagy az élet ment birtalanbalázsolni), a költői tevékenység mint mesterség háttérbe szorult. Kevesebbet írt, vagy mást, más izgatta vagy nyomasztotta — úgy képzelem és részben tudom, bármi foglalkoztatta, mindig szenvedélyes odaadással fordult felé. Már első verskötete, a B-változat is megkésetten, nem a maga idejében, mintegy mellékesen jelent meg 1995-ben. A következő két könyvéről ugyanez nem mondható el, azok viszont nem verskötetek, hanem teológiai-közéleti értekezések. Tavalyelőtti könyve pedig, az Aszalt szilva naplementekor, mely műfaji megjelölésszerű alcíme szerint mémtörténeteket tartalmaz, vegyes műfajú, vannak benne elszórva versek is, de leginkább esszékötetnek tűnik föl, magán viselve az internetes naplóírói gyakorlatban való fogantatásának nyomait. Mert Birtalan Balázs blogerként is működik, öt év alatt közel 150 000 fölkereséssel.
Mikor az említett, Aszalt szilva naplementekor című könyvét olvastam, fölmerült bennem, milyen jó lenne annak új versanyagát önálló kiadványban látni, Birtalan Balázs más, kötetben kiadatlan verseivel együtt. Pontosan ez történt. Mostani, Művirágok a szimbolizmus oltárára című könyvébe átvette az esszékötetszerű Aszalt szilva verseit, kivéve azokat, amelyek szerepeltek már a B-változatban, vagy amelyeket valamiért nem akarta beilleszteni saját versköteteinek kánonjába. Az Aszalt szilvában már megjelent versek a Művirágok anyagának úgy egynegyedét adják. A többi háromnegyed pedig — összegyűlt az évek alatt. Van köztük olyan, amelyik már megvolt a B-változat összeállításakor, de abba nem került bele. Vannak aztán a ’90-es évek második feléből s a 2000-es évekből valók — a kötet nagy időtávot fog át.
A Művirágok szerkezete részben tematikus, részben kronologikus alapokon nyugszik. Öt miniciklusába elsősorban témájuk alapján soroltattak a versek, az időrend mint szervező szempont — több-kevesebb érvénnyel — a csoportokon belül mutatkozik, illetőleg mintha a kisciklusok sorrendjében is szerepet játszana. E csoportosítás nem jár együtt látványos poétikai elkülönüléssel, a szikár, néhol darabos, gyakran szarkasztikus, a nyelv alulstilizált kifejezéseitől sem idegenkedő versbeszéd elég egységes a kötetben, ám van annyi szellemesség, kisebb-nagyobb poétikai elmozdulás benne, hogy unalmassá ne váljon.
Az első, Míg poéta él e földön ironikus című csoport versei vagy kifejezetten ars poeticák, vagy legalábbis tekinthetőek annak, mivel irodalmi-nyelvi jelenségekhez való viszonyulásokat rögzítenek (eltekintve attól, hogy radikális értelemben véve minden vers ars poetica). Megfigyelhető — főleg ebben a csoportban, de néhány más versben is — a számítógépes nyelv, tágabb értelemben a digitális kultúra kifejezéseinek ügyes használata (Gépidő, Zöld arany). Emlékezetes az a szöveg, amely a Furcsán szökken a pentameter-sor elő címből s a Tóth Gyula vízvezeték-szerelő és bádogos. sorból áll. Mindkettő Weöres Sándortól való: Az éjszaka csodái című vers két egymást követő sora, az elsőt szó szerint, a másodikat szórendcserével idézi, így a Weöres Sándor-i pentameter-sor („Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”) Birtalan Balázsnál átritmizálódik, második fele lejtőből emelkedővé válik, és ter¬mészetesen nem pentameter már — ezért és így szökken „furcsán” a pentameter-sor elő, állítja Birtalan Balázs verse, és nem azért, amiért Weörösnél: semmi furcsa nincs abban, hogy az időmértékes verselésre alkalmas magyar nyelv természetes alakulatai prozódiailag gyakran klasszikus metrumot valósítanak meg. A kettős csavar, egy nyelvi-gondolati lelemény továbbsrófolása Birtalan Balázs költészetének egyik legjellemzőbb sajátossága. Hasonló a logikája A költő című, különben egészen más alkatú költeménynek, az első csoport kiemelkedő darabjának. Ez Edgar Allan Poe holló-versének igényes parafrázisa, a holló szemszögéből láttatja az értetlen költőt, mintha Poe versének keletkezéstörténetét mesélné, megspékelve a róka és a holló ezópusi fabulájával. Teszi mindezt kétértelmű kiszólásokkal és önéletrajzi elemekkel, motiváltsággal.
A kötet második csoportja, A másik margóra — jellegzetes szerelmi ciklus. Bár nem kizárt, hogy több személy ihlette, mégis egy személyhez kapcsolódó érzések történeteként olvastatja magát. Visszatekintve, az elhagyott szemszögéből szól. A másiktól való távollét idejének múlását érzékelteti. A csoport gerincét egy elég hagyományos, József Attila-utalásokkal átszőtt, komplett szonettkoszorú képezi. Pikantériáját az adja, hogy a mesterszonett (s így voltaképpen az egész szonettkoszorú) akrosztichonja egyértelműsíti, hogy a címzettje férfi. Ez egybevág azzal az életrajzi háttérinformációval, hogy Birtalan Balázs a hazai melegmozgalom egyik kiemelkedő alakja. Ezután újraolvasva az Emlékkoszorút, már egészen más színben tűnhet föl. A második szonettben mintha Shakespeare-allúziót hallanék. A 10. szonett József Attilás képe: „ahogy csóró kölykök lenn a téren / kutatják az elveszett golyókat”, homoerotikus jelentést nyer. Pláne ha utána a záró tercettben a reggel szóra a geggel rímel (és hiányával tüntet a seggel). A 4. szonett bensőséges sorait követően: „Emlékszel még? Velem voltál egyszer, / elrejtőztünk hármasban a csenddel, / hűsítetted összevérzett markom”, Isten bocsássa meg nekem, még abban is szexjelenetet látok fölvillanni, hogy „Simon voltál. Átvetted a terhet.” Az iménti Emlékszel még? Pilinszky-versből ismerős, csakúgy, mint A másik margóra csoportcím. Az a gyanú ébredhet bennünk, hogy ezeket az allúziókat Pilinszky fölfedett homoerotikus vonzalma is motiválta. A csoportcím szavai is más megvilágításba kerülhetnek: másik, más, margó… Nem folytatom. Hasonló élmény, mint amikor valaki először olvassa Shakespeare szonettjeit a szókratészi szerelem megnyilatkozásaiként.
Mintha csak a kötet egyes csoportjai Birtalan Balázs fő érdeklődési köreinek, gondolkodása fő irányainak felelnének meg, a harmadik, Exegézis, repedt poharakra című ciklus a vallási vonatkozású verseké. Közülük a Jönnek című áll hozzám legközelebb a maga talányos szűkszavúságával. Az egyik leghétköznapibb képpel indul, amely köré néhány szó feszít poétikai teret, s az értelmezés horizontján megjelenhet az utolsó ítélet: „a szél / a gyűrött zacskó a szélben // csönd / a trappokat is csak sejteni // zárva / vagy ha nyitva is: hová”.
A negyedik csoport címe, a Kókler évszakok, idézet a kötet Egy karrier meg nem születése című nyitóverséből. Abban ez áll: „túl kókler évszakok olcsó ámításán”. Ebben a csoportban tényleg minden vers összefügg valamelyik évszakkal, elhelyezhető az évkörben, évszakokhoz vagy azok valamely részéhez, tulajdonságához való viszonyulásként fogalmazódik meg, eljátszva a hagyományos évszak-szimbolikával.
Végül a kötet ötödik, azaz zárócsoportja, a Sík tranzit kifejezetten önéletrajzi blokk, identitásproblémák, szuicid gondolatok, (sejthető vagy a szerző más írásaiból tudható) öngyilkossági kísérletek utáni pszichiátria, öngúny, csalódottság, veszteségek, öregedés a témái, s Birtalan Balázs érdeklődési körei közül leginkább talán a pszichológiának feleltethető meg. Véleményem szerint ez a legerősebb ciklus a kötet-összeállításban. A Képeslap enmagamnak az önmegszólító verstípus eredeti alkalmazása: a beszélő mintegy megkettőződik benne, Bence néven szólítva magát egyes szám második személyhez, Balázsként viszont egyes szám első személyben szól. Szeretném kiemelni az Igazítok című verset. A másutt is működő motívumépítő és -kapcsoló technika ebben a költeményben a szerzőtől megszokottnál szelídebb hangvétellel, visszaemlékező, elbeszélő jelleggel, csendes líraisággal társul. Talán ez lehetne az az irány, amerre mozdulva megújulhatna Birtalan Balázs költészete.
Azt jelzi-e a Művirágok a szimbolizmus oltárára kötet, hogy a szerző gondoskodni akar a verseiről, hogy aztán ne kelljen foglalkoznia velük, vagy éppen ellenkezőleg, újabb termékeny időszakának látványos nyitánya? Ezt majd az idő fogja megválaszolni.
[Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára Katalizátor Könyvkiadó, Budapest, 2009. 88 oldal, 1500 Ft.
Elhangzott 2010. január 20-án Budapesten, az Írók Boltjában, a kötet bemutatóján.]
Nyilas Attila
Birtalan Balázs versei
Szezonvégi leltár
Nincsen zárókő.
Nincs boltív, sem oszlopok.
Bodzaillat van.
A másik margóra
Mobilomból bár nem töröltelek,
visszaírtam a vezetékneved.
Nem várok már sms-ekre,
nem őriz az RSS-em se,
nem nyomkodom folyton az F5-öt –
az új helyzet, mint a gipsz, megkötött,
s mert megszűntek a hajnalig írt mailek,
a napi egy kávé ismét elég lett.
Pár hétig várt rád egy hűtött szamorodni,
ám azt nem akartam, hogy ki kelljen dobni:
eltűnt; oly gyorsan, mint ez a három hónap,
mit mért ne tartanék – miként te – kálónak?
Nem produkálok nagy félrecsúszásokat
(hisz nyakkendőm nincsen: pólón hülyén mutat).
Túl vagyok. Ennyi volt. Epizód. Egy gikszer.
Ezt magyarázom a wiwes profilodnak.
Napjában X-szer.
Sík tranzit
ha azt hitted mi szép örök
hát jól beszoptad vén köcsög
ex-apollói testedet
sok éve már hogy lesheted
tükörbe nézel s sírv’ fakadsz
mert visszaröff egy zsírmalac
fehér fülszőrrel néz bután
a kávé necces hét után
s bár elalváskor még segít
ha installálsz egy féldecit
s tán lesz belőle költemény
de ettől még a bőrkemény
edésed semmivel se jobb
fogágyadon virít a lob
és nem hatja meg orvosod
hogy rímelsz míg a szót fosod
hát ne lamentálj túl sokat
rakd fel az esti kúpodat
abszolválván a negyvenet
lassan lecseng a hegymenet
Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek) – részlet –:Empatikusan megérteni a tömeggyilkost?
Ha az Olvasónak van kedve játszani, akkor olvassa el az alábbi tételt, és mielőtt továbbmenne a szövegben, szánjon némi időt annak eldöntésére, egyetért-e vele:
Amikor súlyos törvényi hátrányok okozása ellen tiltakozunk, akkor nem lehet elvárás az empátia, megértés és méltányosság az intoleranciával szemben.
Ez a mondat egy vitában került elő érvként, s a magam részéről jó sok időmbe telt, amíg rájöttem: nem tudok egyszavas választ adni arra, hogy egyetértek-e vele. Mégpedig azért nem, mert a fenti mondat (pontosabban a második tagmondat) nem egyetlen állítást tartalmaz, hanem – nyíltan vagy bennfoglaltan – többet is. És ezek közül van, amivel egyetértek, van, amivel nem.
1. Írtam már, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben”. Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.
2. Azzal a mondatkezdettel, hogy „nem lehet elvárás az empátia…”, ugyancsak egyetértek, méghozzá fenntartás nélkül: az empátia senkivel szemben nem lehet elvárás. Az empátia egy képesség, amely hitem szerint mindenkiben ott lakozik, kiben ragyogó elevenséggel, kiben mély téli álomba süppedve. Kinek-kinek a saját sorsa és élete kontextusa teszi érthetővé azt, hogy a (bármilyen jellegű) emberi kapcsolataiban mennyire képes (és mennyire motivált) kiaknázni e képességét. Tehát megismétlem: az empátia elvárása bárkitől is, bármilyen helyzetben: képtelenség. Ez olyan, mint annak az elvárása, hogy valaki képes legyen tiszta hangon énekelni. Van, aki tud, van, aki nem tud (bár akinek egyébként egészségesek a hangképző szervei, abban jelen van a képesség, ha nincs is kibontva).
3. Abból a megfogalmazásból, hogy „nem lehet elvárás az empátia, megértés (…) az intoleranciával szemben”, függetlenül a fent írtaktól, azt a ki nem mondott véleményt is kihallom, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben”. Ezzel kapcsolatban viszont kifejezetten más a véleményem, mégpedig a következők miatt:
4. A fenti 3. pontban írt, bennfoglalt állítás egy további állítást foglal magában, mégpedig: „valakit empatikusan megérteni (‘A’) egyúttal azt is jelenti, hogy egyetérteni az illetővel és helyeselni a cselekedeteit (‘B’)”. Ez az állítás viszont, hogy „A = B”, logikailag egyszerűen hamis.
Ha valakit empatikusan megértek, az nem jelenti azt, hogy egyet is értek az illetővel, és hogy helyeslem a cselekedeteit. Az ellenkezőjét sem jelenti. Elvevő világunk úgy van felépítve, és valamennyien úgy lettünk kondicionálva, hogy stabil értékrendet alakítottunk ki jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. És elvárásnak tekintjük mind önmagunkkal, mind mással szemben, hogy a helyes cselekedeteket meg kell jutalmazni (legalábbis egyetértéssel), a helytelen cselekedeteket meg kell büntetni (legalábbis bírálattal). Ezzel a kategorikus állítással eleve nem értek egyet (mert szerintem senki nincs birtokában az ehhez szükséges abszolút tudásnak), de ez csupán egy személyes vélemény, nem kell, hogy bárki is igazat adjon nekem.
Azonban: az nem személyes vélemény, hanem fogalomtisztázás, hogy az empátia nem értékítélet. Se pró, se kontra. Nem az. És ezt talán könnyebb megérteni, ha más példát is hozunk erre, pl. egy fogászati kezelést. A fogorvos teljes szakmai tudásával és elkötelezettségével turkál a páciens szájában, és semmi más nem létezik számára, csak a száj, az íny, a fogak. Ettől függetlenül meglehet a meggyőződése arra nézve, hogy „aki állandóan cukorkát szopogat, az megérdemli, hogy szétrohadjanak a fogai” – de a kezelés szempontjából ez a meggyőződése irreleváns. Lehet, hogy a páciens rokonszenves neki, lehet, hogy ellenszenves. Lehet, hogy régi haragosa. A kezelés szempontjából ez is irreleváns. Ahogy írtam, egyedül a száj, az íny és a fog létezik számára. Abból, hogy mennyire körültekintő, hogy mennyi fájdalomcsillapítót ad be (vagy épp nem ad be), nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy milyen személyes viszonyban van a pácienssel.
Ilyen az empátia is. Nem állásfoglalás, nem egyetértés (nem is cáfolat), nem helyeslés – hanem jelenlét. Csak éppen itt nem a száj, az íny és fogak léteznek, kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet, hanem egyetemes emberi szükségletek és autonóm érzések – ugyancsak kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet.
Ha empatikusan megértem a tömeggyilkost, akkor ugyanúgy nem foglalok állást azzal kapcsolatban, hogy mi az értékítéletem a tömeggyilkossággal kapcsolatban, mint ha betömöm a lyukas fogát. Ismétlem: ez nem az én személyes véleményem, hanem fogalomtisztázás. Az empátia szót a pszichológiában ebben az értelemben alkalmazzák, nem pedig a „helyeslés” szinonimájaként.
Így, remélem, érthető, miért nem értek egyet azzal a bennfoglalt állítással, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben”. Számomra ez ugyanolyan értelmezhetetlen, mint az a fiktív állítás, hogy „nem megengedhető, kártékony dolog az intoleráns (vagy akármilyen) ember fogát betömni”.
Miután leírtam, hogy nem tartom károsnak, ha egy intoleráns embert empatikusan megértünk, csak az a kérdés maradt hátra: vajon semlegesnek vagy épp hasznosnak tartom?
A válaszom erre nézve egyértelmű: hasznosnak tartom. Rengeteg okból, és e rengeteg között van egy jó pár csöppet sem altruista, hanem nagyon is önző, pragmatikus ok. Ezeket nem sorolom fel tételesen, csak egy-két példát említek.
a) Ha empatikusan megértek egy embert, aki ártott nekem, abból az következik, hogy képet alkotok arra nézve is, hogyan jutott ő abba az élethelyzetbe, amikor az ártás és nem ártás közül az előbbit választotta. Ezt a tudásomat aztán adaptálhatom más emberekre, más helyzetekre is.
Az adaptáció egyik előnye, hogy (ha olyan munkakörben dolgozom, pl. szülőként, nevelőként, tanárként, ügyfélszolgálatosként stb.) az ok-okozati összefüggéseket felismerve hatékonyan vehetek részt abban a tevékenységben, amelynek eredményeképpen a következő generáció emberei – remélhetőleg – kevésbé lesznek intoleránsak.
Egy másik, lényegesen kézzelfoghatóbb, jelen idejű előny: az intoleráns ember empatikus megértése révén szerzett tudásom alkalmassá tehet arra, hogy időben felismerjem az intoleráns viselkedés veszélyére utaló jeleket embertársaimnál. Időben: azaz azt megelőzően, hogy e viselkedés teljes pompájában megnyilvánulna az illetőnél. Mondjuk, mielőtt a kést a hátamba döfné.
b) Az intolerancia nem genetikusan, hanem memetikusan kódolt. Amíg egy A vércsoportú emberből (amennyire én tudom) biztos, hogy semmilyen beavatkozás hatására nem lesz B vércsoportú, addig abszolút nem biztos, hogy az a valaki, aki ma egyértelműen intoleráns és fasiszta eszméket vall, holnaputánra nem változtatja meg világ- és emberképét. És ha történik ilyen változás, akkor abból én (mint buzi, zsidó, cigány és nyomorék) csakis profitálhatok: az ő megváltozásával az én életem lesz napfényesebb.
Na most: olyanról még nem hallottam és olvastam soha, hogy miután egy mocskos fasisztának a pofájába vágták (durván vagy szofisztikáltan), hogy „te egy mocskos fasiszta vagy!”, az illető megrökönyödve csapott volna a homlokára: „Ejnye, a nemjóját, tényleg! Hogy erre hogy nem jöttem rá?! Akkor holnaptól toleráns ember leszek!” Ezzel szemben olyanról már hallottam nemegyszer, hogy miután valaki (adott esetben olyan, aki már maga mögött tudott jó pár évtizedet) megélte azt, hogy egy másik ember, esetleg életében először, empatikusan megérti őt, ez a tapasztalat olyan megrendítő – és vonzó – erővel bírt rá nézve, hogy egész személyisége elkezdett átstrukturálódni. A „gengszterből derék ember” című megtéréstörténetek sokaságának jelentős része értelmezhető úgy is, hogy kikapcsoljuk belőle a vallási faktort. Az ilyen történeteket újraolvasva kiderül: csaknem mindig megjelent az illető bűnöző életében valaki (egy hús-vér ember), aki amikor kommunikált az illetővel, valóban vele kommunikált, nem a „bűnöző” címkéjű szerepszemélyiségével. A legelemibb példa erre talán Jean Valjean története. Amelyben, mondanom se kell, a püspök nem helyeselte a lopást mint olyat.
Nagyjából ennyi.
Mivel azonban ismerem azt a szociálpszichológiai jelenséget, hogy a benyomás kialakulása során a később mondottak teljesen felülírhatják a korábbiakat, úgy gondolom, sok félreértést megtakaríthatok, ha emlékeztetőül idemásolom a fenti 1. pontot, amelynek tartalmát nem kívántam relativizálni a később írtakkal. Tehát:
Írtam már, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben”. Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.
