"Hiába várták, hogy a király most végre átveszi az ország ügyei fölött a kizárólagos döntést, hogy a királynő mostantól a gyerekneveléssel foglalkozik majd, és a házvezetésnél marad. Jaj, – legyetek szerencsések, így ne járjatok soha –, ezek súlyosan tévedtek."

ICA interkulturális mesesorozatában Bódis Kriszta meséjét olvashatják.

Bódis Kriszta: Csipke Józsika

Volt egyszer egy királynő és egy király. Mindegyik uralkodott a maga országában, de egyszer a báli szezonban megpillantották egymást, mondom, legyetek ti is ilyen szerencsések, mert akkor úgy érezték így is jó –, de együtt még jobb volna nekik élni. A királynő és a király is okos, gazdag és erős személyek voltak, különbség is csak annyi volt közöttük, amit a ruha eltakart. Nem is volt olyan könnyű az a szerelem, mint ahogy mi gondolnánk, főleg amikor összeházasodtak és együtt kellett uralkodniuk a hatalmassá vált birodalomban. Előfordult, hogy a király nem ismerte fel a feleségét, amikor az a csapatai élén kivont karddal vágtatott, de bizony az sem volt ritka, hogy a királynő nem ismerte fel a királyt, amikor az a dadák kezéből kivette az udvarhölgyek síró gyermekeit, hogy palástjába burkolva elringassa őket. Kezdetben bizony viharok tépázták aranyerdőiket, a földjeiken is csak úgy potyogott az aranytökmag, mint az aranyjégeső, amikor valamiben nem értettek egyet, mert bizony úgy vitatkoztak. S nem egyszer rontottak egymásnak seregeik, hogy a vezérek, akik valójában alig várták, hogy ez a furcsa frigy fölbomoljon, meg kellett torpanjanak, amint az éjszakai tanácskozás összecsapásai után megpillantották a királyt és a királynőt egymást átölelve a balkonra lépni.
Milyen férfi vagy Te! – merészelték a vének tanácsából a bátrabb öregek a király szemébe vágni – Aki az asszonyon nem tud uralkodni, nem tud az a hazán sem!
De a király nagyot nevetett, mintha bizony valami jó viccet hallana.
– Nem szégyelled magad! – mondták a királynő szemébe is. – Egy asszonynak engedelmeskedni és tűrni kell! El fog hagyni az urad meglátod, egy kezesebbért.
Aztán a csúfondáros hangok lassan elhallgattak, mert az ország fölvirágzott, az emberek meggazdagodtak, igaz, ritka kevesek követték a királyi pár példáját az egyenrangúságban. Azért a nép se bolond, ha látják, hogy valami jól működik, és javat terem, meg van az áldva, még ha bizony furcsa is, hát hagyják, látva, hogy nem árt az senkinek. Na, nem is volt mindaddig semmi baj, míg a királynénak gyermeke nem született.
S még ez is rendben lett volna, csak hát az irigység, a hatalmaskodás vágya, vagy tudja fene mik még olykor a sok jóakarat meg béke alól is kitörnek, mint a tüzes menyköves ragyavulkán. A vezérek és a vének alig várták, hogy a királynő esze végre megjöjjön, hogy anyává lett, és remélték, végre valahára megérti majd mi a különbség asszony és ember között.
Igen ám, de nagyot kellett csalódniuk! Hiába várták, hogy a király most végre átveszi az ország ügyei fölött a kizárólagos döntést, hogy a királynő mostantól a gyerekneveléssel foglalkozik majd, és a házvezetésnél marad. Jaj, – legyetek szerencsések, így ne járjatok soha –, ezek súlyosan tévedtek. A király ugyanis áthelyezte a tanácskozások színhelyét, hogy a szoptató királynő is részt vehessen a döntésekben, sőt olykor a király maga kérte a királynőt, hogy önmaga és az ország örömére festegessen a kis műtermében, mert a királynő tudvalevőleg gyönyörűen festett, vagy, hogy lovagoljon ki felderíteni az ellenség szándékait, mert – éljetek száz évig, őszüljetek meg tisztességben – a királynő kitűnő kém is volt. A király viszont kifejezetten szeretett rántást kavarni és rendben látni a konyhát, ellátni kisfiát, etetni, sétáltatni, pelenkázni, miközben a vének tanácsát fogadta. Mert tudtak ők mindent, azt is, amit egy férfinak, azt is, amit egy nőnek illik tudni, nem tettek ők különbséget értékes munka és értékes munka között, nem is értették, hogy a többiek miért tesznek. Boldogságuk így volt teljes és – hát mondom, hogy ne mondjak kisebbet – gyermekük is született. Na de akkor kezdődtek ám csak a bajok.
Nem, nem a király és a királynő között, hanem bizony az országban, –haljak meg előttetek, ha nem így volt.  Hogy miért? Ha hiszitek, ha nem, – ugorjon a mellemre és járjon csűrdöngölőst az összes ördöggé vált öregapja a családomnak, ha nem mondok igazat – hát a kis királyfit – aki a József nevet kapta a keresztségben – mind az apja mind az anyja Csipkének becézte. A vének tanácsa és a vezérek a nép megtévesztésére, jól megfontolt szándékkal keresztül kasul szétterjesztette – a zakkantó zörgekórral együtt – a jóslatot, hogy Csipke Józsika nagy rontást, bontást, omlást, vírust, vért és influenzát hoz még az országra, a bajról nem is beszélve. Hiába volt Csipke Józsika ártatlan és tiszta gyermek, mint a Jóisten sarkából fakadó kristályforrás, hibába varázsolták fejére saját kezűleg a legszebb angyalok a fürtös hajkoronát, hiába volt termete egyszerre sudár és erős, és hiába kapta a világ legszebb becenevét, hiszen szülei nevezték így a legbiztonságosabb, legörömtelibb pillanatokban: Csipke. Hiába. Ahogy cseperedett úgy csúfolták, kinevették, ütötték és üldözték érte.
Egyszer a vezérek és a vének tanácsa felbíztatta a gyerekeket, hívják ki Csipkét a tó jegére és veszejtsék el. A gyerekek tudták, hogy Csipke milyen jószívű, és segítőkész. Azzal csalták a tóhoz, hogy egy kisebb gyerek beleesett, és Csipke azonnal szaladt is, hogy kimentse. A tó jege azonban vékony volt, és beljebb, ahonnan a gyermek kiáltását Csipke hallani vélte hirtelen robajjal beszakadt alatta. 
Na de nem mese volna az enyém, színt tiszta igazság, ha nem úgy lenne, ahogy most mondom, Csipke fölött a jég összecsukódott s a víz alatt csodálatos termek nyíltak, süllyedtek és lebegtek, gyémánt halrajok szőtte selyemben és a zöld meg a kék minden árnyalatában úsztak köré. Csipke halkan áramló suttogást hallott, mintha a lélek szakadna, és a különös termekben emelkedő-merülő növények még különösebb lényekké változtak, tündérekké, halfarkú, pikkelyszárnyú, hínárhajú tüneményekké, akik már testükből bölcsőt formálva úsztatták is Csipkét egy sistergő jégtömb felé. A jégtömbbe egy a többinél is csodálatosabb tündér volt befagyva, és Csipke a suttogó áramlásból megértette, hogy a tündért valami nagy átok fogja, és neki meg kellene mentenie.
– Tudsz e sírni daliás ifjú, tiszta szívedből? – kérdezgették aggódva a tündérkék.
Csipke valami igen szomorú dologra gondolt. Arra, hogy soha nem látja már a szüleit, a fönti világot, és azonnal sírni kezdett. Soha nem szégyellte a könnyeit, még ha társai ki is nevették érte.
– A ki nem sírt könnyek belülről égetik a lelket – tanították neki a szülei, és Csipke sírt, sírt, míg a könnyei gyöngyöző légbuborékká váltak, átolvadtak a tündért záró jégfalakon, és odabent – láthatta mind, ki akarta, ki nem – a befagyott tündér föllélegzett.
– Van a tündérkirálynőnknek egy húga és egy öccse, vágtak most egymás suttogó morajába a tündérkék. Mindkettőjük választott szerelmet magának, de jaj, micsoda szégyen! A fiú fiút választott a lány lányt, és mi nem tudjuk, mitévők legyünk, engedjük, ne engedjük, kérünk, dönts igazságosan! De Csipke egyáltalán nem vágott olyan aggodalmas képet, mint a tündérkék körülötte.
– Hát volt-e kényszer, vagy bántanak e valakit, hát felnőttek-e, és kölcsönös-e a szerelmük? – kérdezte.
– Kényszer se volt, nem is bántanak senkit, fel is nőttek, és kölcsönös a szerelmük.
– Akkor meg mi a baj? Ha szeretik egymást? Meg ne vessétek őket!
Alig mondta ki Csipke ezeket a szavakat a jégtömb elviselhetetlen fényességgel robbant millió szilánkra a vízben, és a tündöklő tündér körül harangok csendültek, ez volt a tündér kacagása.
Nem tudom, hogy történt, de akkor már a jeges víz fölött repültek kézen fogva Csipke és Tünemény. Mert így hívták a tündért, legyetek boldogok és szerencsések ti is.
– Köszönöm, hogy kiszabadítottál! – kiáltotta Tünemény, mert a nagy suhogásban és harangzúgásban nem hallották volna másképp egymást, így is meresztgetni kellett a szemüket, mert a körülöttük sziporkázó tűzijáték ezüst – és bíboresője egészen elvakította őket.
– Én köszönöm, Tünemény, neked, hogy kiszabadítottál!
Kiáltotta Csipke. És ha mást válaszolt volna, bizony ismét visszazuhannak oda, ahonnan most végre egymásra találva kiszabadultak.
Na, volt nagy oldás és kötés, gyanták keveredése, falkivirágzás és hajszálcsikorgatás a vezérek és a vének tanácsában, amikor a tó jege fölött szikrázó-dübörgő fény- és hangjelenségről bebizonyosodott, hogy nem a titkos fegyverraktár robbant fel, hanem Csipke Józsika és Tünemény tértek vissza. De örült ám a király és a királynő, úgyhogy itten volt – Hencidától Boncidáig, ameddig a szem ellát és tovább – a hol nem volt, hogy fuss el véle!

Bódis Kriszta