"klórszagú fehér köpenyében,
hideg kezével, mosolyával,
a falakon át, ahogy szokta,
Doktor D. ide is bejár."
Beszélői lét-határhelyzetekben, jó döntések előtt vagy rossz döntések után állnak. Hogyan racionalizál az elme valósággá képzeletet? Hányféle tűz ég a beszélők képzelet-valóságában? - Szabó T. Anna Gyehenna-ciklusa készülő verseskötetének része lesz. Most ICA-n olvashatják a ciklus hét versét.
Szabó T. Anna: GYEHENNA
Öt gyermekét
Öt gyermekét, egy konyhakéssel.
Később azt mondta, hogy a férje.
A férje, ő nem volt megértő.
Hogy mindent egyedül csinált.
Egymaga kelt fel minden éjjel,
egyedül mosta a pelenkát,
ő cipelt, nevelt és mosolygott,
körömmel kaparta a kőről
a rákeményedett tojást.
És hogy Doktor D. Mindig ott volt.
A házasságuk ellenezte,
aztán nászajándékul mégis
házat, autót és pénzt adott.
És kezdettől velük lakott.
Nevet adott a gyerekeknek.
Beleszuszogott a nyakukba
ha feküdtek a dupla ágyban,
és amikor már elaludtak,
becsusszant kettejük közé.
Azt mondta, úgyis az övé.
És tényleg – senki más nem érti,
azt mondják, teljesen megőrült,
azt mondják, ordít egymagában,
pedig ugyanúgy egyedül van,
ugyanúgy nincsen egyedül:
klórszagú fehér köpenyében,
hideg kezével, mosolyával,
a falakon át, ahogy szokta,
Doktor D. ide is bejár.
Kés
Fehér minden. Fehér minden.
Most küldött el értem Isten.
Fel akarok kelni innen.
Jeges kezét érzem kezemben,
szentjei közé emel engem,
megyek, hogy jöttét megjelentsem.
Fiam kérte, odaadtam,
hűségem bár fogyhatatlan:
férfivérem folytatatlan.
Kezemben Ábrahám kése,
Ő nem küldött angyalt mégse,
ez az Atya ölelése.
Megálltam a síkos vérben,
akkor jött az Isten értem,
ez volt újjászületésem.
Égre üvölt a világ piszka,
de áldozatom tiszta, tiszta,
él a megváltás igaz titka.
Szíjazhatnak fehér ágyra,
várok egyetlen szavára,
itt van végre valahára.
Nyelvem helyére tüzes nyelvet,
rohadt szívembe friss kegyelmet,
ő adott örök engedelmet.
Szurkálnak, kifeszítve fekszem,
mint Krisztus teste a kereszten,
így tesz új próbára engem.
Hallom, gyilkosnak neveznek,
innen többé nem eresztnek,
szálkáit érzem a keresztnek.
Ordítok, hörgök, harapok,
torkomon forró vér csorog,
Istenem, nézz rám! Itt vagyok!
Jég alá nyomnak. Fehér minden.
Ide is eljön értem az Isten.
Fel akarok kelni innen.
Hogy ne legyen,
érted, hogy ne legyen.
Csináltam, kicsinálom.
Szeretem, nem érted, szeretem.
Kicsi lányom.
Ne tudja meg, hogy kurva volt az anyja.
Ne tudja meg, hogy mit csinált veled,
hogy elfordított tőlem az az állat.
Ő még szeret.
Megérdemled. Mert most is ott vagy nála,
és akarod.
Leégetem a bőrödet, a nyálad.
Meg a szagod.
Ez nem levél, ezt nem kapod meg, tudd meg:
elégetem.
Várom, hogy gyere. Nézzed, míg a házunk
elég velem.
Sztázis
Mindenhol minden villanykörte égjen.
A férje már kilenc órája alszik.
A kapcsolókon megkoccan a körme,
felszikrázik a gyémántgyűrűje.
Meztelenül jár körbe a lakásban,
mögötte kutya. Sivatagi szél
rázza az ablakot. A tükör előtt
elhalad, nem látja, bele se néz.
Háromnegyed hat. Elkésnek megint.
Már el is késtek. Kész. Hol a mobil.
A tenyere ráizzad. Várni kell.
Már úgyis késő. Lehúzza a vécén.
A bárpulthoz megy. Képlékeny és forró,
mint a higany. Ez már a tizedik.
Ketyeg az óra. Kihangosítva hallja.
A kőre dől le. Hullámzik a kő.
Nem fog benyitni. Ez megy annyi éve,
ez a csend. Arany, obszidián, arzén.
Ki bírja tovább. Csorog a kutya nyála.
Ez a csend. Az ablakot rázza a szél.
Tűz
Mit akartok tőlem? Hagyjatok békén.
Mit tudjátok ti! Úgyse értitek.
A szeretet nem forró. Jéghideg.
Nem anya vagyok. Szültem négyet,
használtak, leették a húsom,
háromszorosát ettem vissza,
hogy valahogy legyek, hogy vegyenek észre -
de hol voltam én? Hol voltam? Ki látott?
Én minden este imádkoztam. Most is.
Az Úr vezette mindig a kezem.
Gyehenna, mondta ő. Gyehenna, mondtam.
Tűz, mondta ő. És én mondtam: legyen.
---
És igen, volt egy pillanat! Mikor
égő hajjal és égő pongyolában
a házból kirohantam, értem állt meg
a fényes autó, énfelém rohantak,
egy férfi engem lökött le a hóra,
engem görgetett, már meztelenül,
amíg eloltott, s míg a többiek
mind elrohantak, a mellére vont,
engem vigasztalt, közben a keze
az egész testem végigsimogatta -
jég volt a szeme, túlvilági kék.
Hagyjatok békén. Menjetek a francba.
Aki hozzám mer nyúlni, megölöm.
Ez, börtön? Nem! Én tudom, mi a börtön.
Tudom tíz éve. Tudom negyvenhat éve.
És azt is tudom, biztosan tudom:
ledönti majd az Úr a falakat.
tűz lesz itt, tűz lesz, ti mind benne égtek,
de engem, csak engem, megint kiment az angyal.
A két kezemmel
Anyám azt mondta, dögöljek meg.
Minek kellett, hogy megszülessek.
Igen, a papunk mondja mindig:
az emberek nem jól szeretnek.
Végigcsináltam a gyerekkel,
pontosan tudom, hogy mit érez.
Tíz évig pisis ágy, ökölharc,
tizenöt évesen lelépett.
Most anyám. Nemhogy hálás lenne,
kap mindennap húst, főzeléket,
a két kezemmel pelenkázom,
de ő üvölt, hogy szar az élet.
Hiába mondják, hogy leépült,
én tudom, csak nekem csinálja.
Rosszul szeret? Frászt. Nem szeret.
Bármit mondjon a Bibliája.
Éjjel hallom a falon át:
csak átkoz. Hogy kéne jól szeretni?
Úgy, ahogy én a gyereket?
Nekem ne magyarázzon senki.
Istenem, nem bírom tovább.
Hogy hörgött ma is: Üss meg! Ölj meg!
Két éve némán ápolom,
hogy ki ne mondjam: Te dögölj meg.
Hurok
A szíjat a bal kezére köti, épp ahogy
a nagyapjától látta gyerekkorában, aztán
helyreteszi a lesodort lámpát,
betakargatja halott feleségét,
felhúzza a konyhában a redőnyt.
A gyerekszoba ajtaját kinyitja,
csendben elhúzza a virágos függönyt,
dől be a nap. Megfordul, lehajol.
Hiszen lélegzik, azt gondolja. Fogja
a halott kislányt, felöltözteti szépen,
gyerekülésbe teszi, gondosan becsatolja,
iskolába viszi. Hét óra van.