"Felismertem, hogy ezt mi ketten csináljuk, mi együtt vagyunk csak érvényesek, mi ketten hoztuk világra ezt a művet, kettőnk közös alkotását láthattad itt. Azon is töprengtem, a kisbabáim elvesztésének van-e szerepe abban, hogy az életem ebbe az irányba ment, hogy egy ekkora feladatra vállalkoztam. Nem tudom, csak azt sejtem, így kellett lennie, hogy ketten legyek Marcival."
Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák című kötete a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban. A kötetben szerepelt Szekres Erzsébet története is - e cikkben az ő történetét és felhívásunkat olvashatják. Várjuk saját történeteiket!
Fiammal közös életművünk
Én mindig az anyaságra készültem. Azt mondtam, nem is akarok semmilyen foglalkozást választani, mert az én hivatásom az anyaság lesz, sok gyerekem lesz, akár tíz is.
Első férjemmel a HÉV-en ismerkedtünk meg. Tizenöt éves voltam, amikor felfedeztük egymást, és vagy két éven keresztül csak tekintgettünk egymás felé, ha sikerült egyszerre utaznunk. Ő mindig igyekezett a közelembe ülni, hogy láthassuk egymást, majd követett hazáig. Hát így kezdődött a szerelmünk.
Mindketten fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, és még akkor is, amikor várandós lettem. Valójában nem akartunk még gyereket, különösen Nándi nem, csak elfogadtuk, ha már így alakult.
Hat hónapos volt a baba a pocakomban, amikor egy este türelmetlenül vártam haza a férjemet. Aggódtam a fűtésünk miatt, mert a kályhánkhoz csak este kilencig lehetett olajat vásárolni, akkoriban addig volt nyitva a közeli benzinkút, és ez Nándi dolga lett volna. Miután hiába vártam, felkerekedtem, hogy nehogy fűtés nélkül maradjunk éjszakára. Nem vettem tele a kannát, hogy haza tudjam vinni, de így is nehéz volt a hosszú úton cipelni. Mire hazaértem, éreztem, nem tett jót nekem és a babámnak ez a cipekedés. Éjszaka valóban megindult a szülés.
Kisbabánk másfél kilós volt, amikor megszületett. Egy hétig élt, lejártam hozzá az intenzív osztályra, mígnem agyvérzés következtében meghalt.
Ez egy igazi, hosszú gyász volt, olyan klasszikus, tudod, végigmentem mindenem, amin csak lehetséges, ahogyan az le van írva.
Aztán egyik gyászból estem a másikba, mert a férjem elhagyott. Azt mondta, ő még fiatal, alig élt, és szabadon szeretné élvezni az életet. A tárgyaláson azt hozta fel ellenem, hogy nem vigyáztam magamra, azaz a babánkra. Amúgy nem vagdalkoztunk egymásra, neki is csak ez az egy megjegyzése volt, ez azonban mélyen megsebzett.
Három évig tartott, amíg sebeim úgy-ahogy begyógyultak. Ekkor kezdtem ismét kinyílni a világ felé, és ekkor találkoztam leendő második férjemmel. Egy táncos rendezvényen ismertem meg Mártont, a több nyelven beszélő, művelt férfit, akinek azonban az érzelmi élete igen szegényes volt, de ezt csak jóval később ismertem fel.
Házasságkötésünk után egy évvel kisfiunk született. Én nagyon hamar rádöbbentem, hogy valami nincs rendben a kisbabánkkal, de az orvosok egyértelműen cáfolták az aggodalmamat. Csak két éves korában tudtuk meg, hogy halmozottan sérült a gyermekünk. Addig folyamatosan azzal áltattak a gyermekorvosok, hogy minden rendben, felesleges a nyugtalankodás, majd minden átmenet nélkül a másik véglettel kellett szembesülnöm: Marci soha nem lesz szobatiszta, soha nem fog járni és beszélni.
Férjem nehezen fogadta el ezt a helyzetet. Azt mondhatom, az évekkel később bekövetkezett válásunknak is ez a számára feldolgozhatatlan családi csapás volt az elindítója. Én magam, miután magamhoz tértem az első sokkból, teljes szívvel Marci tanítása, fejlesztése felé fordultam, és nem adtam fel a reményt, hogy az adott lehetőségeken belül maximális eredményt érjünk el. És valóban, szemben a súlyos orvosi jóslattal Marci tud járni, és egyedül végzi a dolgát. Tény azonban, hogy nem tanult meg beszélni, és nem képes az önálló életre.
Bár igen lekötött a Marcival való foglalkozás, kistestvér születéséről nem mondtunk le. Nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak ránk! Amikor megtudtuk, hogy Marci halmozottan sérült, akkor én éppen várandós voltam, utolsó hónapban már, és az adott némi reményt, hogy testvére lesz, aki majd bizonyára nem hagyja magára, ha mi már nem leszünk.
Sajnos nem így lett. Az elkövetkező években négy gyermekünk született, és mind a négy meghalt a születését követő egy héten belül! Pontosabban, egyikük már három napja halott volt, amikor szörnyű fájdalmak közepette megszültem. Terhességeimet gond nélkül kihordtam, a babák egészségeseknek tűntek, virgoncan rugdostak a hasamban, mindig úgy tűnt, nincs semmi gond, majd sorban meghalt valamennyi.
Mind kisfiú volt, ezért felmerült a gyanú, hogy valamiféle olyan betegségről lehet szó, amelyet a fiúk hordoznak, de később fény derült a magyarázatra. A gyermekek halála egy egészen banális okra vezethető vissza: mivel minden esetben nyitva volt a méhszáj, ezért mindannyiszor vírusfertőzés betegítette meg a magzatokat.
A szülések után senki nem mondta, hogy a kisbabáimmal valami nincs rendben, az orvos, vagy szülésznő nem tájékoztatott a betegségükről, de én minden esetben éreztem, hogy baj van, folyton sírtam a kórházban, és aggódtam és gyötrődtem, míg aztán véget nem ért a bizonytalanság őrjítő érzése, hogy helyet adjon a még elviselhetetlenebb bizonyosságnak: meghalt a gyermekem!
A negyedik kisbabám elvesztésénél például az orvos még akkor is biztatni próbált, amikor én már tudtam, hogy meghalt. Ez a kisfiú másfél kilogrammal született, ennyivel már maradnak életben babák, hát nagyon reménykedtem. Átszállították egy másik kórházba, egy koraszülött osztályra. A férjem megnézte őt, majd elmondta nekem, hogy bár nem kellene megmondania, de azt állítják az orvosok, hogy a babánknak nem sok esélye van az életben maradásra. Amikor meghalt akkor is azt mondta, nem szabadna elmondani, de elmondja. Sírtam, és sírtam, és akkor is sírtam, amikor a szülész másnap mellém ült, és vigasztalt, hogy a kisbaba meg fog erősödni, minden rendben lesz. Én pedig már tudtam, hogy meghalt, és úgy hallgattam az orvos szavait.
Újra, és újra átélni azt, ami egyszer is alig elviselhető: rettegés, bizonytalanság, és a szörnyű hír: meghalt!
Otthon már nem tartott olyan sokáig a szenvedésem, az első kisbabám elvesztése utáni mély gyászt már soha többé nem éltem át. Férjemmel nem tudtam megbeszélni a minket ért tragédiákat, ő elzárkózott a beszélgetések elől, ugyanakkor szertettel felém forduló barátok vettek körül, így nekem mindig volt valaki, akinek kifejezhettem az érzéseimet. Ez sokat segített, mégis azt gondolom, van itt nekem még feldolgoznivalóm, ezek a könnyű gyógyulások mégiscsak azt üzenik nekem, nem mertem igazán átélni a gyászom fájdalmát, nem akartam, hogy valaha is még egyszer át kelljen élnem azt a rettenetet, amit első gyermekem elvesztése okozott. Sok év után nemrégen – szintén barátaim támogatásával –, elvégeztem egy rítust elveszített gyermekeim emlékére. Öt szál rózsát dobtam a Dunába egy hídról – mindegyik elveszített kisbabámnak egyet –, így próbálva elbúcsúzni tőlük. Tudod, ők mind a kórházban maradtak, nincs sírjuk, soha nem történt meg egy méltó búcsúzás, és nincs helye az emlékezésnek. Megpróbáltam pótolni ezt, de még mindig úgy érzem, van mit kezdenem a bennem rekedt fájdalommal.
Marci fiunkkal kapcsolatos gondjaimat is mindig a barátaimmal beszéltem meg, mert férjem valahogyan szégyellte, vagy hogy is mondjam, személyes kudarcként élte meg, hogy sérült gyermekünk van. Ezen az évek múlása sem segített, képtelen volt valóban elfogadni Marcit, annak ellenére, hogy azért megszerette őt.
A sorozatos gyermekhalál után feladtuk a vágyunkat, hogy szüljek még, ám a kistestvér utáni vágyat nem, ezért örökbefogadási kérelmet nyújtottunk be. Évek múltán lehetőségünk adódott két iker kislány örökbe fogadására, őket azonban férjem elutasította a származásuk miatt.
Később Márton titokban, a kapcsolatai révén kijárta, hogy kapjunk gyermeket. Nekem nem szólt előre, csak amikor értesítettek bennünket az újabb lehetőségről. Egy 2,5 éves kisfiút ajánlottak számunkra, aki mindössze nyolc kg volt, nagyon kicsike, nem beszélt, nem járt. Az ismerkedési időszakban csak én látogattam, fél évig jártam hozzá. Márton egyszer megnézte, többet nem foglalkozott vele.
Közvetlenül azután, hogy megkaptuk a kisfiút, Márton elhagyott, a barátnőjéhez költözött, így egyedül maradtam a két gyerekkel. Gáborka olyan fokon volt kiéhezve a szeretetre, hogy fél éven keresztül nem lehetett letenni, valósággal rám volt tapadva, úgy végeztem minden munkát, úgy aludtam – félig ülve –, hogy egy hordozókendővel magamhoz erősítettem őt. Csak így érezte magát biztonságban, csak ez nyugtatta meg őt, az addig elszenvedett nélkülözések után. Én ezt az igényét maximálisan megértettem, és alkalmazkodtam hozzá, ám igen megviselő időszak volt ez számomra, úgy fizikailag, mint lelkileg. Közben természetesen Marcit is el kellett látnom, akinek szintén nagy megpróbáltatást jelentett a számára betolakodóként megjelenő kistestvér.
Férjemmel hivatalosan is elváltunk, így teljesen magamra maradtam a két problémás gyermek nevelésében. Márton a tárgyaláson azzal képesztett el, hogy azt állította, én tudtam, hogy csak olyan babákat tudok szülni, aki nem maradnak életben, vagy amelyik megmarad, az is sérült lesz, de eltitkoltam előle. Mit is mondhattam volna erre a képtelen vádra?
Marcit tíz éves korában olyan intézetbe adtam, ahol a gondozásán kívül megfelelő fejlesztésben is részesült. Természetesen a hétvégeket itthon töltötte. Gáborka lassan összeszedte magát, megerősödött fizikailag, és behozta a szellemi lemaradását is. Kifejezetten okos srác, az iskolában kiváló eredményeket ért el. Nagyon szoros anya-gyermek kapcsolat volt köztünk, mégis megtörtént, hogy Gáborka tizennégy éves korában elhagyott. Az apja unszolására végül hozzá költözött. Találkozni nem volt módunk, illetőleg én nem is erőltettem, mert bíztam abban, hogy visszafordul még ez a helyzet. Telefonbeszélgetéseink alkalmával azonban szomorúan tapasztaltam, hogy Gáborka egyre ridegebb lesz velem. Ma már nagykorú, és egyedül él, mert megromlott a kapcsolata volt férjemmel és az új társával, és elhagyta őket. Annyit tudok róla, hogy átmeneti kilengések után főiskolára kezdett járni. Ami ebben a történetben vigaszt nyújt számomra, az az, hogy meggyőződéssel hiszem, hogy az a sok törődés, gondoskodás, nagy-nagy szeretet, amivel én nevelgettem Gáborkát, és az a szoros kapcsolat, ami létrejött közöttünk, az a tizenkét év, amit szeretetben, elfogadásban velem töltött, az megadta számára azt az alapot, hogy felnőttként egészséges lélekkel élhesse életét. Azt gondolom, ez a lényeg. És még az sem lehetetlen, hogy egyszer majd megkeres engem.
Válásom után szintén a barátoknak köszönhettem, hogy talpon maradtam, hogy képes voltam akkora energiákkal nevelni fiaimat. A boldogság elkerült egy ideig, de azután megismerkedtem egy nálam pár évvel fiatalabb férfival, akivel nyolc évig tartott a kapcsolatunk. Azért lett vége, mert neki nem volt gyermeke, és érthető módon nagyon szeretett volna, én pedig nem vállalkoztam már újabb szülésre. Sokat kérlelt, próbált rábeszélni a gyermek vállalására, de én hajthatatlan voltam. Egy alkalommal azt mondtam, ha még egyszer szóba hozza ezt a kérdést, el kell válnunk egymástól. Olyan erős volt benne a gyermek utáni vágy, hogy ismét előállt a kérésével, és én jobbnak láttam szakítani vele, hogy ezzel lehetőséget teremtsek neki az újrakezdéshez. Úgy is lett, évek múlva megnősült, teljesült a vágya, két gyermeke van.
Marci problémáján keresztül megtapasztaltam a sérült gyermekek és szüleik gondjait, szembesültem azzal a félelemmel, hogy az ilyen gyermekek csak addig vannak biztonságban, amíg a szüleik élnek, és képesek gondozásukra. Minden szülő aggodalommal gondol arra, vajon mi lesz, ha ő már nem lesz? A társadalmi gondoskodás kevés, illetőleg sokszor nem a megfelelő színvonalú. De felismertem azt a problémát is, hogy a sérült emberek élete egy ilyen intézetben, vagy otthon céltalanul telik, és még azok a képességek, készségek sincsenek használva, amelyeknek a birtokában vannak. Az érzelmi életük is beszűkül, hiányzik a munka öröme, a hasznosság érzése, a sikerélmény, a napi teljesítmény öröme, mindazok, amikben a tevékeny egészséges emberek részesülnek.
Sokat törtem a fejem egy olyan intézmény létrehozásában, amely megoldja ezeket a nehéz kérdéseket. Évtizedes munkával létrehoztam ezt az intézményt, amelyet itt láthatsz. A különböző műhelyekben – kerámia, szövő, gyertyaöntő –, láthattad, milyen intenzív munka folyik, azaz lehetséges bevonni, munkára fogni ezeket a fiatalokat. Képzett gondozók, pszichológusok foglalkoznak velük, szakszerű képzés és termelő munka folyik. Jelenleg a családos házak létrehozásán dolgozunk.
Ez az életfeladat leköti minden energiámat, évek óta napi 12-16 órát dolgozom. Nehéz, de gyönyörű munka, és ahogy látom az eredményt, ami lassan, véres veríték árán mégiscsak megszületik, kárpótol mindenért.
Az egyedüllétnek megvannak az előnyei is, és én élvezem ezt a függetlenséget. Nem mondom, hogy nem vágyom egy társra, de nem szenvedek az egyedülléttől, hiszen tartalmas, kreatív életet élek, barátok vesznek körül, és fontos céljaim vannak, amelyeknek a megvalósításán nap, mint nap nagy erőbedobással munkálkodom. Az egészségi állapotom igen rossz, több súlyos betegséggel is küszködöm, aggódhatnék az életem miatt, de valahogy bízom a saját erőmben ezen a téren is, és nem adom meg egykönnyen magam.
Azt is tudom, mi a motorja ennek az energiának. Marci egyszer súlyosan megbetegedett, élet-halál közt lebegett hetekig. Feltettem a kérdést magamnak, vajon csinálnám-e tovább az intézményt, ha ő nem lenne? Lenne-e erőm, bátorságom, kitartásom ebben a gigantikus munkában? A válasz: Nem! Felismertem, hogy ezt mi ketten csináljuk, mi együtt vagyunk csak érvényesek, mi ketten hoztuk világra ezt a művet, kettőnk közös alkotását láthattad itt. Azon is töprengtem, a kisbabáim elvesztésének van-e szerepe abban, hogy az életem ebbe az irányba ment, hogy egy ekkora feladatra vállalkoztam. Nem tudom, csak azt sejtem, így kellett lennie, hogy ketten legyek Marcival. Ő az egyetlen gyermekem, aki a puszta létezésével táplálja belém azt a hajtóanyagot, amely minden egyes napon újult erővel lát el, így képes vagyok minden elképesztő akadályt legyőzni, és rendületlenül haladni a kijelölt
utamon.
Felhívás
Várjuk azokat az eddig talán elmeséletlen történeteket, melyek egy vesztesnek tűnő helyzetet a felismerés és a belső erő kiterjesztésével jó irányba fordítottak: várjuk azoknak az édesanyáknak a történeteit, akik büszkék azokra az eredményekre, melyeket egy mások számára vesztesnek tűnő helyzetből végül elértek, gyermekükkel közösen.
Kérjük, a történeteket az irodalmicentrifuga@gmail.com címre küldjék el - a szerkesztőség a beérkező műveket elolvassa és közli a blogon. Köszönjük támogatásukat, erre áldozott idejüket, történetüket!
