"Amikor belépett a könyvtárba vagy a kispresszóba, egyenesen a pultosnők szemébe nézett. Nem járt többé hascsikarós-görnyedten a falak mellett az utcán. Ha álmodozott, egyre többször látta a valódi külsejét a kitalált történetekben. A kékszemű királyfit elnyelte a köd. A tükörből egy szép arcú, kreol bőrű, izzó szemű arc tekintett vissza rá."
ICA Interkulturális mesesorozatában Fiáth Titanilla Húsvét hétfő című meséjét olvashatják.
Szeptemberben kezdett elromlani minden. A tisztást, ahol délutánonként lejátszották Janekkal Rocky huszadik, most már tényleg mindent eldöntő meccsét, mocsárrá változtatta a sok eső. Manó új szobája, amit Guszti bácsival építettek nyáron, szintén beázott. A víz elvitte az iskolakezdésre kapott, focisták arcképeivel összematricázott füzeteket és hatszínű tollakat. Végül vissza kellett költöznie a nagymama mellé. Jövőre majd erősebb tetőt húznak.
A suli sem tűnt olyan „zsírkúlnak”, ahogy Janek fényezte a vakáció alatt. Manót az első reggel társai szeme láttára meztelenre vetkőztették, és jeges zuhany alá állították. Pókhasú, pattanásos arcú nők cibálták a haját, a körmük, akár az ügyesebb DJ-ké a bakelitlemezeken, csak úgy karistolta a fejbőrét. Az udvar végén, a lepusztult, málló vakolatú Helle-házban kaptak termet. A csajok sírtak, mert szerintük ez valójában hullaház, és látták a tévében, mi jön a mosdatás után. Gáz.
De csak Szörnyella jött a szőrdzsekire száradt rúzsfoltjaival, és a gyerekfejnek repülő kulcscsomókkal. Hogy ő itten az osztályfőnök, kesztyűbe dudál és imbecillis bagázs. Egy szót sem értettek. Ebédnél Janek szaladt oda hozzá a másodikosok asztalától. Gyorsan a fülébe súgta, hogy itt nem ér ám a nyári vérnyalás meg a titkos szerződésük. „Túl sötét vagy, Manó, rajtad látszik” – mondta. „Itt nem ismerjük egymást, oké? Ne is köszönjél nekem. Na helló!” Manónak elment az étvágya. Láblógázva, csöndben bámulta a piszkosfehér mélytányér törött peremét. A többi asztalnál virágos tányérból ettek.
Nem volt szabad röhögni, énekelni, egyáltalán: megszólalni. Az udvaron elzavarták őket a csocsóasztaltól, a kosárpalánktól, a tesiszertárból pedig pingpongütők helyett két horpadt medicinlabdát adott át nekik a gondnok. Manót Eriknek szólították. Új nevet kaptak. Ők lettek a cigányok.
Az utolsó csengetés után, hazafelé bandukolva Manónak fájdalmasan égni kezdett a szeme. A pulcsiján, amit a nagyanyja kötött, észrevett egy lyukat. A bátyjától elkunyerált futócipők egyszerre nevetséges, kopott, divatjamúlt csukákká változtak, a kitérdelt, „piacos” mackónadrágról már nem is beszélve. Erdei házuk, mely a Janek-testvériség idején még a buckalakókkal folytatott csaták helyszínéül szolgált, esetlenül összetákolt viskó lett. Ráadásul nem is a faluban épült, mint a többi emberé, a Normálisaké, hanem a fák között. Itt nincsenek utcák! A kapun kiszaladó mama arca egyszerre egy öreg banyáé. Kész horror! Az elétett kaja pedig milyen ehetetlenül egyszerű! Vizslatta a kézfején a bőrt: sötétbarna, tényleg. Eddig észre sem vette. A tükörhöz szaladt. Nedves, szénfekete szempár tekintett vissza rá. Elfordította a fejét. Hányinger fogta el magától.
Így múlt az idő. Rosszul telt. Amíg Janek úszóbajnokságot nyert, sulidiszkót szervezett, és már a harmadik barátnőjével tervezgette, hogyan szöknek ki a nyári táborból, addig Manó az erdőt járta. Ismerte az ösvényeket, a százéves, lehetetlenül vastag törzsű fákat, a veszélyes szakadékokat és lápokat. A bokrok között heverve nem volt cigány. Ha becsukta a szemét, egyáltalán nem is voltak cigányok. Csak kék szeműek. Csupa egyformákok! És végre áthívhatta magához azt a hosszú hajú, cés csajt. Nem kellett azzal égetnie magát, hogy „téli szolizós”, a csalitosban lakik, a nagyanyja vigyáz rá, és nincs kiírva a gatyájára, hogy Adidas. Mondjuk, de csak tegyük fel, hogy ez az egész nem úgy van, ahogy. Akkor végre ugyanaz lehetne, aki régen volt. Simán Manó.
A valóság persze egészen másképp nézett ki. A mama kórházba került, Manót pedig bezsuppolták egy kipufogógáz-szagú kocsiba. Az üléshuzat szanaszét karmolva, szivacsbélés-nyomok a földön, a recsegő rádió meg mintha magába szippantotta volna azt a sok gyereksírást és bömbölést, csak hogy most egyszerre ontsa a fülébe. Tudta, hogy intézetbe viszik. Ennyi és ennyi centi, ennyi és ennyi kiló. Cigány, ezt is felírták a köpenyesek, naná!
Az első este, villanyleó után, mialatt a nevelőnők ásítozva tárgyalták meg a múlt heti Dallast, rögtön fel is állították Manót a nagyobbak. „Védd magad, cigó!” – ordítozták, és az arca felé dobtak egy poros pokrócot. Manó érezte, hogy fél percen belül megfullad. Tehetetlenül kapálózott, luftokat rúgott, próbálta védeni a fejét, amikor váratlanul csend lett. „Rohadjatok meg! Mindig a kisebbnek kell nekiesni! Velem álljatok ki!” Manó egy izmos, világosbarna hajú fiút vett észre, amint kigabalyodott a takaró cafatokra tépett romjai alól. Ő volt a Lacás.
A Lacást igazi menőnek tartották: senki sem merte lehúzni, átverni, nem loptak tőle Milkát vagy „szagot”, ahogy a dezodort nevezték. Jó arcnak tűnt. Magával vitte Manót thai boxolni meg a városi, kispályás fociedzésekre. Később úszni is megtanította. Megmutatta, melyik nevelőnél kell befognia a száját, és kinél lehet kilógni moziba. Ha akart, kemény volt, egy minikommandós, máskor meg udvarias, alázatos vagy riadt tekintetű. Hétvégén mindig elvitték.
„Ez a valódi húspiac, tesókám. Kiállítanak ide, tessék bazsalyogni! Jönnek be a mukik, nem lehet gyerekük, kínlódnak. Ha elég szimpi vagy, ha előadod a szerencsétlen kisárvát, kivisznek. És akkor jön a dőzs. Banyek, a múltkor két napig nonstop Vidámpark, multiplex, Meki-kaja, háhhá! Ne szerencsétlenkedj már, csináld utánam!” Csakhogy a Lacásnak könnyű volt. Manó megszokta, hogy cigánygyereket nem szívesen választ senki. Szombat délelőttönként lehajtott fejjel üldögélt, kék szemekről, tejszínfehér bőrről álmodozott, vagy mélán lapozgatta a többieknek ajándékozott, már széttépkedett gyerekújságokat. A húspiac végén, más dolga nem lévén, visszament a szobájába, és várta a vasárnapot. A Lacást a fullos csomagokkal.
„Szomorú vagy?” – ült le Manó asztalához egyik szombat délelőtt egy virágillatú, zöld szemű nő. Semmi „mutasd a fogad!”, „mi a neved?”, „szereted a Jóistent?”! „Szomorú vagy?” Manó a feje búbjáig elvörösödött, a fülei metálritmusban lüktettek, a hangja a torkában halt el. Lesütötte a szemét. Itt nyilván valami félreértés történt. Ez a finom hölgy nem látja, hogy ő cigány?!
Nem látta. Anna néni másra figyelt: tudott könyv nélkül álmot fejteni, tenyérvonalakból jósolni, fejből elmondta a húszas amerikai rap-slágerlistát, és képben volt, ha akciófilmekre meg Bruce Willisre terelődött a szó. Odafigyelt, amikor Manó megmutatta a maigeri rúgást, megértette, hogy képtelen lenyelni még egy kanálnyit is a tökfőzelékből, és két kiló csokit vett, amikor a Lacással és a csapattal másodikak lettek a teremfoci-bajnokságon. Karácsonykor struccokat etettek egy vidéki farmon a hóban, szilveszterkor pedig adott pár kortyot a saját pezsgőjéből is.
Manó évek óta először érezte, hogy múlóban a szemfájás. Végre anélkül is el tudta olvasni a legalsó, parányi számokat az orvosi vizsgálaton, hogy a Lacás súgott volna. Amikor belépett a könyvtárba vagy a kispresszóba, egyenesen a pultosnők szemébe nézett. Nem járt többé hascsikarós-görnyedten a falak mellett az utcán. Ha álmodozott, egyre többször látta a valódi külsejét a kitalált történetekben. A kékszemű királyfit elnyelte a köd. A tükörből egy szép arcú, kreol bőrű, izzó szemű arc tekintett vissza rá.
„Nem tudlak kivinni a hétvégén. Elutazom, csak vasárnap este jövök vissza, de akkor az egész családdal!” – újságolta áprilisban Anna néni. „Átjönnek húsvétra a tesóim, az unokaöccsök, ángyikák, bácsikák, szóval mindenki nálam ünnepel. Be szeretnélek mutatni nekik, úgyhogy ha ráérsz, gyere át hétfőn. Tojást festünk, főzőcskézünk, várjuk ám, hogy meglocsolj!”
Manó elsápadt. Halkan elbúcsúzott, és eltűnt a szobájában. Éjszakákon át álmatlanul forgolódott a pokróc alatt. Mert hát, ugye, előbb-utóbb csak kiderül, hogy ki is ő! Náluk, a nagymamáéknál nem volt szokás a locsolkodás, gőze sincs arról, mi ez az egész, és hogy is kell pontosan. És akkor most az Anna néni, meg az egész családja, az a kismillió úriember mind rá fog mutogatni, ő meg ott áll középen, bénázva, szinte meztelenül. Tessék, íme a cigány! És a cigány, ő, az ostoba! És aki ostoba, azzal minek foglalkozni? Azt minek hurcolni színházba, minek becsempészni koncertekre, minek szeretni egyáltalán? Kár a gőzért, jobb megrohadni az intézetben!
Borzasztó hét volt. Bukásra állt fizikából, de képtelen volt a feleletre koncentrálni. A csapattársak üvöltöztek vele, mert kihagyta a sorsdöntő tizenegyest. A Lacás megfenyegette, hogy ha továbbra is kukakussol, és nem teszi ki, mi a nyavalya gáz van vele, vége a spanságnak! Egy falat sem ment le a torkán lassan már egy hete. Pénteken még megdicsérték a keresztény nevelők, milyen derekasan böjtöl, aztán vasárnap elájult a feltámadást magasztaló nagymisén. Ágyba fektették, borogatták, de végül mindenki lement az ebédlőbe. Hiába, ritkán van jó kaja az intézetben. Manó egyedül maradt.
A sötétben elviselhetetlennek tűnik a szomorúság, a tehetetlenség és a magány. Próbál visszaemlékezni a régi meglógásokra a fájdalom elől, a szőke, kék szemű csávóra, aki ő is lehetne, és akinek mindig, mindenhová zöld az út. Odavetíti a simabőr-csupasárm-srácot Panni néni kapujába, látja a kezét csengőn, meg a kilóduló a pereputtyot. Nénikék és unokahúgok szaladnak felé a kora tavaszi napsütésben, rügyező fák közt, szélesen mosolyogva. Várják a locsolást. Ekkor hirtelen változik a kép: mintha a világvége jött volna el, a nők sikítani kezdenek, menekülnek. Anna néni ráüvölt, a hangja, mint a tűzoltóautóké: mi történik iiitt?! Semmi. Manó csak áll középen, üres kézzel, némán. Bőre koromszínűvé sötétül, szeme ördögfeketén izzik. Lassan elsüllyed a kénköves lángok között.
Elég! Lerúgja a csuromvíz takarót, a lepedővászon felsikít, és háromfelé szakad. Keze az ablakpárkányon. Gyors mozdulattal szaltózik ki a kertbe, át a kerítésvasakon, ki az utcára. Kerülgeti az autókat, átrohan a piroson, szalad odáig, amíg eltűnnek a vizesárkok, és elfogy a járda. Tovább! Egyre sűrűbbek a fák, egyre ismerősebb a táj. A gyerekkori erdőben jár, ahol Janekkal vérszerződtek évekkel ezelőtt, ahol még nem tudta, mi az, hogy cigány, és amikor megtanulta is: a fák elrejtették, maguk közé fogadták. Nincs megállás többé! Tovább! Tovább!
„Manó! Te vagy az! Élsz?” A Lacás megnyugató illatát érzi az arcán. Óriás karok ragadják meg, emelik magasba, állítják talpra. „Normális vagy, öcsém? Itt szunyáltál a dzsuvában? Bele is eshettél volna a szakadékba, te sünarcú! Erre tanítottalak, haver? Így kell frankón szökni? Idióta!” – óbégat a Lacás, de a hangján hallani a meghatottságot. „Hát ti?” – kérdezi Manó bénultan, a tekinteteket kerülve, amikor észreveszi, hogy itt a csapat. A focisták, meg az edző, Ernő bá. Érte jöttek mind a tizenketten!
„Ebből akartál kimaradni, hülyegyerek? Megbeszéltük a múltkor, edzés után, nem emlékszel? Ernő bá visz a busszal. Meglocsoljuk a csajokat, zabáljuk a sütiket, hávájdidzsi meg minden! Na, gyerünk!” És tényleg elindulnak. Manónak a kezébe nyomnak egy kölnisüveget, borzasztóan büdös, de kit érdekel, egy szódásüveget meg egy ceglédi kannát. Bezsuppolják a leghátsó ülésre, gyakoroltatnak vele ilyen-olyan verseket, van köztük szép hosszú, amolyan költői, aztán akad pajzán, meg barom is, mint hogy „Egy tök, két tök, öntök”. De ezt legalább tutira megjegyzi.
Gyorsít a busz, ralliznak a városban. Kivörösödött arccal tárgyalják a csajokat, ki mennyire volt dögös vizes pólóban, ki sivalkodott a legszebben, kinek a legmorcabb a muterja („de sütni, azt tud!”). Manó nevet. A többnapos éhkopp után majd’ elájul a vajas tortáktól, francia krémesektől, édes likőröktől, amiket egyre tukmálnak a nagymamák. Ezen is nevet. Nevet, amikor lefékeznek Anna néni háza előtt. Amikor kicsődül a rokonság. Megáll középen, kezében a Lacástól elcsaklizott, illatos üvegcse. Belekezd a versbe. A hangja remeg, de a szeme, két sötéten csillogó drágakő, még sohasem volt ilyen büszke és vidám!
Fiáth Titanilla
