"Megfullad, ha nem beszélhet valakivel. Ötlete támad. Énekelni fog. Magának. Nincs jó hangja, de azért rázendít,  ők úgysem hallják! A harmadik dalt már torkaszakadtából üvölti. A hatás leírhatatlan. Ezek az emberek tudják, hogy ő  énekel. Átszellemült arccal figyelik, a hangulat egy fokkal emelkedettebb. A zenész énekel, a zenész vidám! Mint az övéi között. A ráncok mosolygó gödröcskékké görbülnek..."

Oberten János írását közöljük.

Oberten János: Missa Solemnis avagy a süketnémák bálja 

A beszélni nem tudóknak és azoknak,
akik tudnak nem beszélni

I. tétel. KYRIE

            Mielőtt a kilincset lenyomná, keze egy pillanatra megáll a levegőben. Ritka élmény: néhány másodperc múlva egy új világban lesz. Amint belép, a terembeli duruzsolás embertől-emberig haladva a legtávolabbi sarokba is eljutó, feszélyező, idegenkivető csenddé halkul. Rengeteg szempár vizsgálja kutatóan. Hátát az ajtónak támasztja - zavarban van, itt ő a más, az idegen. Körülnéz: kivel értethetné meg magát a süketnémák közül? Vesébe látó tekintetek veszik körül. A kis terem végében a színpad. Odamutat és ujjaival a levegőben zongorázva jelzi, hogy ő a zenész. Ezt már megértik. A terembeliek megkönnyebbülten fellégeznek. Kezek nyúlnak ki, vezetni az előtte megnyílt úton. Miközben elhalad közöttük, tekintetét megragadja a sok megviselt arc.  A kifejezés gyötrelme által ásott ráncok lehetetlenné teszik a különbségtételt a húsz és az ötvenévesek között. Illatos mosdószappan és frissen vasalt ruhák szaga terjeng, mint valami régimódi, falusi mulatságon. Síri csendben halad végig a teremben, a színpadig. Fentről a terem díszítése még inkább megerősíti egy szerény iskolai bál benyomását. Papírszalagok, színes villanykörték, ollóval kivágott műanyag virágok. A rozoga zongora kottatartóján fenyőág, díszített kartonlap, rajta  szöveg: „Isten hozta! Érezze jól magát közöttünk, mintha a sajátjai körében lenne. Boldog Újévet!”
„Nem tudják, hogy én itt, ma éjjel, csak mímelem a játékot? Hogy ezt bármelyik csaló meg tudná tenni? Annyi pénzt fizetnek, mint a legelőkelőbb helyeken sem, mégsem vállalta senki, hogy ide jöjjön! Hogy ezeknek muzsikáljanak?! Inkább lemondtak a gázsiról. De nekem kell a pénzetek! Azt hiszitek, ha zenészt béreltek, úgy fogtok szórakozni, mint a halló-beszélő, ép emberek? Ettől ugyan nem!”
Lesegítik a kabátját, megtörölik a székét, valaki felakasztja a kalapját a fogasra. Bólogatva köszöni meg a figyelmességet, majd rámosolyog a hozzá legközelebb állóra. Az hálásan, szinte alázatosan, sűrűn pislogva, izgatottan vigyorog vissza. Egy idős ember titokzatos arccal, a háta mögül kisméretű, hordozható kalitkát dug a zenész szeme elé, megböki a sárga-zöld madarát, az élénk rikácsolásba kezd. A muzsikus nem érti, mit mond a papagáj. A büszke tulajdonost odább lökik. Tizenéves lány jön fel a színpadra. A tálcán, amelyet óvatosan a zongorára helyez, kancsó, két pohár és egy szál vérvörös rózsa. Jézus sebhelyeinek jelképe, a Szűz misztikus rózsája. Lélek és szív, szerelem és szeretet, feltámadás és halhatatlanság. Tüskéje Jézus töviskoronája. A lány hosszú szőke  haja, nyúlánk teste Boticelli Tavaszát idézi. Mozdulata, mozgása egy balett-táncosnőé. Narancsszínű, hajnalt és alkonyt idéző hosszú ruhája kavarog körötte, Paul Klee színeit idéző selyemsál a nyakában. Vajon ő is süketnéma? Különben mit keresne itt?
Egyre inkább zavarja a szolgálatkészség, ahogyan a tekintetét lesik, igyekeznek kitalálni a gondolatát. Hogy jól érezze magát. De hiszen nem azért van ő itt! Leül a zongorához, bal kezével leüt néhány billentyűt, a jobbal felemeli a poharát valaki irányába, mindenki felé. Rekedt örömnyöszörgés és megannyi magasba lendülő kéz válaszol.
Lenyűgöző a sok hadonászó, hörgő, artikulálatlan hangot adó ember. A kifejezést kereső arcok eltorzulnak az igyekezetben, a megsokszorozódott kezek groteszk lengése óriási, lélegző polipot alkot.  A színpad közelében állók azt is észrevették, hogy leütött pár billentyűt. Feszült figyelmük most az egész társaságra kiterjed, mindannyian mozdulatlanul várakoznak. Időközben középkorú, süketnéma férfi négy év körüli gyermekét emelte a színpadra, tenyerét kérdő mozdulattal a maga füléhez emeli, hogy a fia hallja-e a muzsikát ? A beszélő kisfiú bólint, ugyanakkor igent is válaszol. Apja arcán boldog mosoly ömlik szét.
Jeleznie kell, hogy megkezdi a műsort. Feláll, meghajol. A kemény tenyerek fergeteges zajt csapnak. Mit hallanak ők mindebből? Utánozzák ez ép embereket? Vagy gyermekes örömük kifejezése, tapsikolással? 
A muzsikus tekintete a Tökéletességet jelképező rózsára esik, beszívja szinte már elfeledett illatát és szabályos kezdőszámmal nyit. A szilveszter éji buli kezdetét veszi. Néhány óra múlva éjfél. "Halleluja!"

II. tétel GLORIA

Valahol középen egy pár táncol. Szeretne odanézni, megfigyelni, hogyan csinálják, de nem meri. A jelenlevők észrevennék arcán a kaján kíváncsiságot. Csak amikor már többen is követik a példát, tekint végig a táncoló, az ő ritmusára ringatózó süketnéma gyülekezeten. Egymást gyöngéden átkarolva, saját lépéseikre ügyelve, barokkos finomsággal lejtenek. Közben csend van. Csak a cipőtalpak súrlódása a felsikált deszkapadlón, és az utcáról beszűrődő zaj hallatszik. A kéz – a némák nyelve – foglalt.
A tekintetek beszélgetnek.
Tölt magának, felhajt egy pohárral a Krisztus vérét felfogó serleg, jelkép, rózsa és bor jegyében. Hiszen ha le is csúszna az ujja a billentyűről, senki sem venné észre. Vagy mégis? Gyorsítja a ritmust, aztán lassít. A csalás hiábavaló, híven követnek minden tempóváltozást. Amikor az utolsó akkord után valamennyi táncoló egyszerre áll le, belenyugszik, hogy ma éjszaka nem fogja megfejteni a rejtélyt, miként érzékelik a muzsikát.
A színpad oldalán ablak nyílik az utcára. Kitárja, friss levegőt szív. Mélyen az ablak alatt lámpák himbálóznak, hópelyhek szállnak az emberek hajára. Kipirult, vidám arcok... Zsivajtól hangos az utca. Itt benn némaság. Magányosnak érzi magát a sok ember között. Ezért, amikor ismét zongorához ül, lassú, búskomor dallamot játszik. Beleéli magát a játékba. Fél szemmel látja, hogy álmélkodó tekintetek néznek fel rá. Valósággal gyermeki áhítatot fedez fel a színpadhoz közel állók szemében. Mosolyognak. Bocsánatot kérnek, amiért elszomorodott közöttük. Csak ő nem érti meg őket. Hogy tőle, a másik világból jöttől várják, hogy igazolja, nekik is jár abból, ami az Egészeknek, hogy most ők is oda tartoznak, a teljes értékű emberek közé. Ki a teljes értékű?
Megfullad, ha nem beszélhet valakivel. Ötlete támad. Énekelni fog. Magának. Nincs jó hangja, de azért rázendít,  ők úgysem hallják! A harmadik dalt már torkaszakadtából üvölti. A hatás leírhatatlan. Ezek az emberek tudják, hogy ő  énekel. Átszellemült arccal figyelik, a hangulat egy fokkal emelkedettebb. A zenész énekel, a zenész vidám! Mint az övéi között. A ráncok mosolygó gödröcskékké görbülnek...
„Nektek azonban ez sem elég! Ti úgy akarjátok, ahogyan mi csináljuk. Rajtam ne múljon!”
Megperdül a  széken,  a zongora fedelén veri a taktust, majd  cipőit levetve, lábával ötösével-hatosával veri a  billentyűket,  végül eszeveszett tempóban húzogatja ujját a billentyűzeten.... Úgy érzi ez lehet az extáziskeltés módja itt is. Pedig mindez csak szemfényvesztés. Miért ragaszkodnak  ahhoz, hogy olyanok legyenek, mint  az „ép” halandók? Sok embertársánál talán többek is ! Attól, hogy egész életükben a nem-hallás, nem-beszélés kettős keresztjét cipelik, akárcsak a nem-látók és a lelki szegények. Hányan volnának erre képesek azok közül ott kinn?

III. tétel CREDO

Pár perccel éjfél előtt a Lány feljön a színpadra. Szertartásos, ministráló, Eucharisztiát végző mozdulattal bort tölt a muzsikus és a saját poharába. Míg az óramutató a tizenkettő felé halad, a zongorista ujjait figyeli megbabonázva, dacosan összeszorított ajkakkal, majd  amikor villanyoltás jelzi az éjfélt, sietve odanyújtja annak a poharát.
„Miért határozott úgy a sors, hogy ezek a szép ajkak ne tudjanak szólni? Gyönyörű vagy, de ha beszélni tudnál, itt állnál-e most, csókra készen?  Miért jó neked ez, miért jöttél ide  fel, hozzám? A remény vakított el, hogy leteheted keresztedet, vagy a hódítási vágy? Bizonyítsd  női többlétedet?" Válasz helyett rámosolyog. A zenész nem talál megfelelő szavakat a viszonzáshoz. Megnémítja a ragyogás, a lány csillogó fogsora,  sugárzó vidám szeme, ajknak kacagó ívelése. Sem a maga érzéseit, sem a Lány arcának szépségét nem tudja kifejezni. Talán zenével közölni tudná a bor és csók keserű-édes keveredésének bűvöletét?

IV. tétel SANCTUS

Még javában ürítik a koccintásra emelt poharakat, amikor a zenész leugrik a színpadról és kacsázó léptekkel, grimaszokat vágva a terem közepe felé igyekszik. A mimikát értik, akárcsak a mozdulatokat. Hirtelen úgy tesz, mint aki megbotlik a saját lábában, de sikerül egy hatalmas nő ölébe pottyannia. A pillanatnyi megrökönyödést derű váltja fel. Amikor továbbra is a testes hölgy kajaiban cuppanós puszit nyom annak arcára, itt-ott elvétve már nevetés félét is hall. Egyre gyorsabb ütemben bohóckodik, amin már mind többen szórakoznak. Végül a kövér nőt kán-kánt táncolásra noszogatja. Az minden lábemelésnél nyög, remeg rajta a háj. Lábai sonkák, az egész groteszk, de ő csinálja, a jelenlevők pedig remekül mulatnak. Rövidesen a húskolosszus kimerülten lerogy a székre, nyakán izzadságcseppek csillognak, haja a homlokára tapad. A zongorista tudja, mi következik. Jól ismeri az eddigi murikról sosem hiányzó exhibicionista típust. 
A nő, kezdeti sikerén felbuzdulva, miután felhajt egy pohárral, helyet követel magának, hogy újabb variációkba fogjon. Produkálja magát, hogy lássák, ő legyen a központ! A röhej arán is. Harisnyája bokájára csúszik, kezével szoknyáját lebegteti, előre hajolva bugyogóját is kivillantja. Gúnyos kezek ujjal mutogatnak rá. „Nevessetek csak ! Mikor volt, vagy lesz számotokra alkalom, amikor ti sajnálhattok le valakit?”
A zenész kivezényli a társaságot az asztalok mellől, felhajtja őket a színpadra. Ő maga lentről dirigálja a  rögtönzött kórust. Ha már benne vannak a játékban, ezt is teljes átéléssel csinálják. Énekelnek. Még jó, hogy nem hallják a leírhatatlan hangorgiát!

V. tétel BENEDICTUS

Ezek után egyesek a fáradtságtól az asztalra borulva elalusznak. A zenész az órájára pillant: hajnali három. A bizalmas együttlét ideje. A párok fejüket összedugva egymásba bújnak, simogatva becézik egymást. Az idősebbek vagy alszanak, vagy hazamentek a gyerekekkel. Egy férfi ittasan, fájdalmas csuklásokkal sír. A kán-kánt táncoló hölgy végighalad a fal mentén, letépi a díszeket. A papírszalagokba temeti az arcát: zokog.
„Mi történt? Miért ez az elkeseredés? Mi értelme volt akkor az egésznek, amit ma este műveltem? Hát nem értitek? Nem értitek, ti sem ?”
A zenész önkéntelenül Liszt Haláltáncába kezd.

VI. tétel AGNUS DEI

A lány fellép a színpadra, a zongorista átmegy Nocturne-be. A Lány á pointe lábujjhegyre áll, megperdül, karjai, mint madár széttárt szárnyai, emelik tenyérnyivel a padló fölé. Arabesqe, cabriole,  pirouette. Hajlékony, rugalmas sur-le-cou-de-pied, écarté. Süketnéma taglejtéseit művészi eszközként használja, mozdulatai Vivaldi muzsikáját követelik. Talpával érzi a zongora húrjainak a színpad padlóján visszaadott rezgését - jön rá  a zenész. Mindenki a teremben követi mozdulatait: a téli reggelben most tavaszi fák ágaikként lengenek a kezek. A Tánc Papnője pas de trois-ra okítja a jelenlevőket.
A zongorista briliánsként csillogó Chopin-keringőbe kezd, a táncosnő kecses kézmozdulatával beintve, egyszerre csak óriási csillárok gyulladnak ki a hatalmassá bővült teremben, a tükrök és festmények borította falakról visszaverődve ragyogásuk fényárba borítja a gyülekezetet. Amikor a Lány megáll, ismét félhomályba borul a terem, a tekintetek, mint száz gyertyaláng, világítanak. A hajnal fénye az ablakon át megdicsőíti, áldását adja a megnyomorítottakra, alázatos lelküket az Égbe emelve. A beszűrődő reggeli napfény vitrázsokká varázsolja az  ablakokat, amelyekre a jég angyalokat rajzol.

***

Harmadnap reggel az ajtaja alatt becsúsztatott levelet talál.

„Édes Fiam! Szóval az a nő visszaadta a gyűrűt? Én figyelmeztettelek, hogy nem hozzád való. Találj olyat, aki elfogad azzal a kis testi hibáddal.
Mondják, szilveszterkor valami klubban muzsikáltál. Remélem, jól szórakoztál.

Szerető Anyád”