"— Húsvéti nyúl vagyok — felelte Húsvéti Nyúl.
— Ez a neved, vagy a foglalkozásod? — mordult fel Morzsa Kutya, aki már hallott egyet-mást életében. Húsvéti Nyúl eltöprengett.
— Nem is tudom. Húsvét már elmúlt, azért kerültem ide a városból, úgyhogy talán jobb lesz, ha Fehér Nyúlnak hívtok Ez legalább igaz. Itt az emberek Nyúlnak neveznek."

ICA interkulturális mesesorozatában Kun Barna meséjét olvashatják.

Kun Barna: Sebességmániások

Morzsa Kutya és Begyedem Cica régi barátok voltak.  Morzsa Kutya ugyan nemrég került az Utolsó Otthonos Házhoz, ahol laktak, de Begyedem Cica hamar összebarátkozott vele, és hű-vösebb napokon Morzsa Kutya hátán aludt. Morzsa Kutya alapjában véve jólelkű, ugribugri kis kutya volt, akinek látszólag egyetlen életcélja volt: minél többször és minél gyorsabban visszahozni egy eldobott teniszlabdát. Ha az időjárás engedte, naponta rávette gazdáit a játék-ra. Ő ugyan esőben-hóban, éjjel-nappal képes lett volna rohangálni, de kénytelen volt elfo-gadni, hogy a korlátozottabb képességű emberi lényeket zavarhatja a csapadék.
Egy napon új jövevény jelent meg az udvarban. Morzsa Kutya már látott hasonlókat a gazdik-kal tett erdei séták során — ezeket is nagyon szerette —, de mégis meglepődött. A jövevény hasonlított azokra a hosszú hátsó lábú, hosszú fülű állatokra, amelyek az ő megjelenésére hatalmas sebességgel elrohantak, ő pedig képtelen volt utolérni őket. Ez itt nem rohant el, azoknál kisebb volt, és teljesen fehér. Morzsa Kutya és Begyedem Cica összenéztek, aztán lassan odasétáltak ehhez a valakihez. Az idősebb és tapasztaltabb Begyedem Cica szólalt meg először:

— Én Begyedem Cica vagyok, a barátom pedig Morzsa Kutya. Te ki vagy?
— Húsvéti nyúl vagyok — felelte Húsvéti Nyúl.
— Ez a neved, vagy a foglalkozásod? — mordult fel Morzsa Kutya, aki már hallott egyet-mást életében. Húsvéti Nyúl eltöprengett.
— Nem is tudom. Húsvét már elmúlt, azért kerültem ide a városból, úgyhogy talán jobb lesz, ha Fehér Nyúlnak hívtok Ez legalább igaz. Itt az emberek Nyúlnak neveznek.
— Engem Kutyának.
— Engem Cicának.
— Mondd, Fehér Nyúl, szoktál te szaladgálni? — tért a lényegre Morzsa Kutya.
— Nem igazán. Egy szűk ketrecben születtem, egy dobozzal együtt adtak el a városban, és ott is a dobozban kellett laknom. Tulajdonképpen ma vagyok először kint a szabadban.
— És nem is szeretnél szaladgálni?
— Tudom, hogy illene, mert erről híres az egész családom. Miért érdekel ez téged ennyire?
— Mert ez folyton rohangálna — közölte Begyedem Cica. — Ahelyett, hogy sütkérezne a napon, mint egy normális macska, meg van bolondulva a labdájáért.
— Nem vagyok macska.
— Tudom. Akkor se kellene annyit szaladgálnod. Kész életveszély olyankor itt az udvaron közlekedni, boldog lehetsz, Fehér Nyúl, hogy még nem láttad.
— Ha jól értem — mélázott Fehér Nyúl —, te szeretnél kergetni engem, ugye?
— Húú, de még mennyire — vakkantotta vidáman Morzsa Kutya.
— És mi lesz, ha megfogsz?
— Mi lenne? Elengedlek, aztán folytatjuk.
— Még egy sebességmániás... — gondolta Begyedem Cica, de, bölcs öreg cica lévén, hangosan nem mondta ki, a következő gondolatát viszont igen:
— Legalább szóljatok majd, ha kezditek, hogy félrevonulhassak valami biztonságos helyre.
— Természetesen szólunk, Begyedem Cica — ígérte Fehér Nyúl.
— Mi lenne, ha máris futnánk egyet? — csóválta a farkát izgatottan Morzsa Kutya. Begyedem Cica egyetlen ugrással a kutyaház tetején termett, onnan szólt vissza:
— Hát csak rajta, rajta!
Fehér Nyúl nekiiramodott, Morzsa Kutya nézte egy darabig, aztán mikor úgy vélte, hogy elég előnyt adott új barátjának, utána lendült. Fehér Nyúl, ahhoz képest, hogy nem volt edzésben, alaposan megfuttatta. Mesterien cikázott a kerti asztal lábai alatt, a tűzrakóhely melletti tuskók között, háromszor is megkerülte a fészert, mire Morzsa Kutya utolérte és gyors mozdulattal elkapta a bőrt a nyakán.
— Na, ez fáj! — visította Fehér Nyúl. Morzsa Kutya bűnbánó képpel lehuppant a fűre és el-engedte Fehér Nyulat.
— Ne haragudj, Fehér Nyúl, azt hittem, elég finoman kaptalak el.
— Hát tévedtél — mondta idegesen Fehér Nyúl. — Lehet, hogy nem is lesz ez olyan jó móka?
Ekkor ért oda Begyedem Cica, aki gratulálni szeretett volna barátjának a győzelemhez, és döbbenten hallgatta, mi történt.
— Tényleg nem tudnád óvatosabban megfogni? — fordult Morzsa Kutyához, miután azok egymás szavába vágva előadták neki a problémát.
— Nem hinném. Erősebben bármikor, de óvatosabban... — ráncolta az orrát Morzsa Kutya.
Fehér Nyúl aggódva figyelte. Hallott már vadászkutyákról, de még sose kapta el őt egy igazi, létező eb a nyakánál fogva, és szerette volna, ha ez ezután sem történik meg vele.
— Hoppá! — kiáltott fel Begyedem Cica. — Azt hiszem, megvan a megoldás. Azonnal jövök.
Ezzel eltűnt a fészer ajtaja melletti macskabejáróban. Pár perc múlva ismét megjelent, egy bojtos, narancssárga rongydarabbal a fogai közt.
— Ez már régen itt van a fészerben. Időnként egerek laktak benne, onnan ismerem. Az emberek a fejükön szokták hordani, ha hideg van. Ha a derekadra kötöd, Fehér Nyúl, nem fog zavarni a futásban, Morzsa Kutya pedig el tudja kapni ezt a nagy pompont, ami a hátadra kerül.
Fehér Nyúl zavartan engedelmeskedett. Begyedem Cica minden ügyességére szükség volt, hogy az ócska sapka két madzagját elég szorosan meg tudják kötni Fehér Nyúl hasa alatt, úgy, hogy a futásban ne akadályozza. Végül sikerült a művelet, Begyedem Cica visszamászott a kutyaól tetejére, Fehér Nyúl pedig rohanni kezdett. Először óvatosabban futott, próbálgatta a mozgást, ellenőrizte, milyen magas résen tud átfutni anélkül, hogy a pompon beakadna. Morzsa Kutya lenyűgözve figyelte egy darabig, majd ő is futni kezdett. Hosszú, alapos üldözés után, amikor Fehér Nyúl már szemlátomást fáradni kezdett, Morzsa Kutya levágott egy kanyart, ott termett Fehér Nyúl mellett, és tévedhetetlen biztonsággal kapott Fehér Nyúl nyaka után. Az utolsó pillanatban kapta hátra a fejét, majd újra lecsapott, de már a pomponra. Fehér Nyúl felsóhajtott és elengedte magát, Morzsa Kutya pedig lassan kocogva odafuvarozta a kutyaházhoz, letette a fűre, lehasalt mellé, és vigyorgott.
— Na, sportolók, most már boldogok lehettek — mondta magában Begyedem Cica, azzal odasétált a nagy gesztenyefához, és lassan, módszeresen élesítgetni kezdte a karmait.