"A cigánylányok különösen kecsesek. Korán érnek, – bár ez általános tendencia – ehhez képest rettentően keveset tudnak a saját testükről és a szexről. Általában nagyon korán, 16-17 évesen szülnek. Megfigyeléseink alapján az egész telepen 19-20 év az átlagéletkor az első gyermek világra hozásakor. A folyamatos összezártság miatt ugyanakkor bőven van lehetőségük nőiességük próbálgatására, s élnek is ezzel. Alig van külön gyerekszoba, így túl korán és túl sok mindent látnak a testi szerelemről, ez azonban nem vezetheti el őket a saját testük ismeretéhez." Kecskés Éva Dzsumbujisták című kötetét közöljük ICA-n: a harmadik részt olvashatják. A Dzsumbujisták egyes részeivel péntekenként jelentkezünk.

A telepi hierarchia

Férfiak

KÖZÉPKORÚAK

A telepi hierarchia – az én szubjektív megítélésem szerint – a következő képet mutatja.
Legfelül az idősebb, büntetett előéletű, 40-es 50-es férfiak állnak. Ők szinte folyamatosan a kocsmában vannak, jó időben a kocsma előtti járdán. Mindenről tudnak, mindent számon tartanak. Ritkán avatkoznak bele az eseményekbe, ha mégis, akkor általában vér folyik. Tekintélyük biztosítja a nyugalmukat, senki nem mer ellent mondani nekik. Sokan félnek tőlük. Tekintélyüket – megítélésem szerint – elsősorban a személyiségük, habitusuk alapozza meg, de ezt növeli elkövetett bűneik súlya is. (E bűnök miatt általában visszaesőként hosszú időt töltöttek börtönben.) Az is számít, hogy ki melyik telepi nagycsalád, „klán” tagja, s emellett nem lényegtelen, hogy hány gyereke, esetleg unokája van, s hogy milyen a viszonya családjához. Azokat, akik öncélúan bántalmazzák a gyerekeiket, a feleségüket, ez a társaság is kiveti magából - nagyon ritkán meg is regulázza őket. Vannak azonos korú, családos, vagy idősebb, egyedülálló férfiak is, akik távol tartják magukat a kocsmai macsóktól. Vélhetően habitusuk, értékrendjük miatt utasítják el a „rovott múltúakhoz” való csatlakozást.
A tisztes szegénységben megélt öregedés belőlük nem azt váltja ki, hogy az élet férfias örömeinek élvezetét hajszolják, inkább a kiábrándulás jellemzi őket. Persze köztük is vannak olyanok, akik elkövetnek apró sumákságokat: az egyik nyugdíjas bácsi például rendszeresen el szokta csenni a Dzsumbuj Help számára előfizetett Expressz újságot. Ezek azonban csak apró stiklik, az a csoda, hogy nem sodorta el jobban őket is a telepből áradó, az emberi tartást romboló hangulat.

FIATAL FÉRFIAK

A fiatal felnőtt férfiak közül szinte mindenki drogos, de legalábbis kipróbálta már a szereket. Ők azok, akiknél a szülők munkanélkülisége volt a meghatározó minta. Ugyanakkor nagyon eltérő értékek mentén szerveződnek csoportokba . Azok, akik némi időt eltöltenek a telepen, jól el tudják különíteni egymástól az összetartozó bandákat. Alapvetően két, nagy csoport létezik: a kriminalizálódó, és az ezt kerülni igyekvő fiúk csapata. Ezen belül mindegyik csoport differenciált. Átmenetileg akadnak magányos alakok is, de az a legkevésbé jellemző a telepen, hogy valaki függetlenedjen a kortárs csoportjától. Felosztásom szubjektív, nem felmérés vagy kutatás eredménye, pusztán a megfigyeléseimre támaszkodom.

BŰNÖZŐ FIATALOK

Számukra a tanulás, a konszolidáltnak nevezhető életpálya semmilyen vonzerővel nem bír. Legalábbis ezt hangoztatják, különösen társaságban. Sokuk Tökölön, Aszódon keményedett meg serdülő korában. Szabadulásuk után azt tapasztalhatták, hogy kiskirályként tisztelik őket a telepen, amiért elviselték a korai büntetéseket. Fiatalon családot alapítanak, húszas éveik elején már egy vagy több gyermekük van, akiket el kellene tartaniuk. Mindezek együtt oda vezettek, hogy sem esélyük, sem szándékuk nincs ahhoz, hogy elkerüljék a totális kriminális karriert. Ez a csapat is két részre osztható: a gátlástalanokra és az „úri csibészekre”.
A gátlástalan, a környezetét is meglopó, senkit és semmit nem tisztelő, egyre komolyabban drogozó stricik azok, akik például kirabolják a kamionokat, amelyek véletlenül a Dzsumbuj előtt parkolnak. Mindig időben beérnek a lopott holmival a házak közé, a telep pedig néma, senki nem lát, nem hall semmit. Ha baleset történik a Gubacsi-Illatos út kereszteződésében, villámgyorsan kipakolják az autót, amíg a vérző sofőr segítséget keres. A vízszerelők, villanyszerelők, sőt a mentősök sincsenek biztonságban tőlük. Amíg ők a lakásokban végzik munkájukat, egészen biztos, hogy a banda feltöri a magára hagyott autót. Ezért nagyon sok cég nem vállal munkát a telepen. Akik mégis kénytelenek kijönni, azok – okulva az előző, rossz tapasztalataikból – mindig hagynak valakit az autóban, őrnek. A fiúk mindent elemelnek, ami mozdítható és eladható. Seftelnek mobil telefonnal, műszaki cikkekkel, kábítószerrel, és mindennel, amihez hozzájutnak. A legteljesebb mértékben egymásra vannak utalva; a balhék koreográfiájában mindenkinek megvan a fontos szerepe. Ez a társaság okolható elsősorban azért a lesújtó képért, amely az egész Dzsumbujt bűntanyának, rettegett, elkerülendő helynek láttatja. A tisztességes lakóknak esélyük sincs, hogy ne vetüljön rájuk is a negatív megítélés.

Az „úri csibészek” adnak a látszatra. Náluk értéke van a betyárbecsületnek, ők mindig a Dzsumbujtól távol „dolgoznak” (messzebbre mennek lopni, csalni, betörni). Idősebbek a huszonéves, gátlástalan striciknél. Számukra fontos és hangoztatott érték a rokoni kapcsolat. (Szavakban ezt a másik csoport is vallja, de ha úgy adódik, bárkit átvernek, meglopnak és becsapnak.) Ez a társaság nagyobb balhékat csinál. Nagyobb a haszon, de a büntetés is az, ha lebuknak. Az előző bandáénál nagyobb a tekintélyük a telepen. A csoport nem homogén: legalább kettő, hasonló mechanizmus szerint szerveződött gárda él a telepen. Ezek a férfiak jobban megjelennek individuumként. Akadnak közöttük nagyon udvarias, normális modorú férfiak, akik szinte úriemberként viselkednek, és akadnak, akiket jobb messzire elkerülni, mert kiszámíthatatlan, nagyon agresszív, többnyire zavaros személyiségű alakok.
A baj az, hogy a kamaszodó, 10-14 éves fiúk számára rendkívül vonzó a náluk csupán 8-10 évvel idősebb fiatalok viselkedése. A Dzsumbujban szinte minden az erő és az agresszió alapján dől el. A deviáns magatartás feltűnő, törvényszerű tehát, hogy a mintakeresésnél, az azonosulási vágyak kiéléséhez ezek a bandák adják a kínálatot a gyerekek számára. Néhány szülő azzal próbálkozik, hogy igyekszik minimálisra csökkenteni a gettó szívó-hatását (több családot ismerünk, ahol nem engedik ki a lakásból gyerekeket, ha nem az iskolába vagy az elengedhetetlen programokra megy) de ezek hiábavaló törekvések. Sajnos ezek a gyerekek is tökéletesen ismerik lakóhelyüket, szocializációjuk pedig nem csupán emiatt torzul, hanem azért is, mert az iskolán kívül nincsenek számukra kortárscsoportok. Egyébként is sziszifuszi a szülők küzdelme, hiszen a telepi gyerekek 90-95 százaléka ugyanabba az általános iskolába jár.
A nagyobb részt bűnözésből élő csoportok közös tevékenysége a bandázás. Ha nem ezt teszik, szinte senkik és semmik egyedül. Közösen járnak szórakozni, „dolgozni”, és – ha éppen semmi dolguk – csoportosan álldogálnak, unatkoznak a telepen.

VESZTESEK

Természetesen akadnak olyan huszonéves fiúk, akik nem szeretnének a bandázó, kriminalizált fiatalokhoz hasonlóan élni. Nekik különösen nehéz a helyzetük, hiszen a legtöbbjük szintén képzetlen, jó, ha valahogy befejezte a nyolc általánost, ám továbbtanulásukra még akkor sincs esély, ha lenne rá indíttatásuk, hiszen pénzt kell keresniük. Rosszul fizető, alkalmi munkákat vállalnak, egyik napról a másikra élnek. Szegénységben nőttek fel, s családjuk helyzete ma is siralmas, fiatal felnőtt korukra a helyzet semmit sem javult, sőt romlott.
Szüleik szintén alkalmi munkából, vagy az ellátórendszer biztosította segélyekből gazdálkodhatnak, a nyugdíjhoz még fiatalok Az is kétséges, hogy szereztek-e jogosultságot. Ez a probléma 10-15 év múlva robban. Szomorú, de az ilyen srácok szülei közül azok a szerencsések, akiknek sikerül rokkantnyugdíjas státushoz jutniuk. Ez kevés, de biztos havi jövedelmet jelent a számukra. Még szomorúbb, hogy az esetek zömében valóban jogosultak is erre. Kötegekben őrzik zárójelentéseiket, orvosi igazolásaikat; mindegyik irathalmaz egy-egy rosszul sikerült, sivár életutat, korán elkoptatott testet vagy lelket takar. A felülvizsgálatok során azonban sokukat visszaminősítik 50 százalékos csökkent munkaképességűnek, tehát a csekély rokkantnyugdíj helyett marad az aktív korúak szociális segélye, ami még kevesebb. A sorozatos visszaminősítés egyébként tendenciának látszik. A járni alig tudó mozgássérültek vagy a sclerosis multiplextől szenvedő ügyfeleink kapcsán gyakran tűnődik el a családgondozó, hogy vajon mennyire kell betegnek lenni ahhoz, hogy valaki 67 százalékos rokkant legyen?

Az ő gyerekeiknek ezzel a háttérrel nincs túl sok valódi választási lehetőségük. A kínálat, a kortársak bűnözésből finanszírozott „dolce vitája”, vagy a tisztességes, de örömtelen billegés a létbizonytalanság határán. Nagyon kevés töltettel rendelkeznek ahhoz, hogy életüknek irányt, célt tudjanak adni. Mivel fiatalok, természetesen ők is szeretnének divatos holmikban járni, sóvárognak a szórakozás, értelmes párkapcsolat után. A telepen azonban minden erő afelé mutat, hogy engedjenek a könnyebb ellenállásnak, és hagyják, hogy az ő életük is kriminalizálódjon. Mégis akadnak, akik nem ezt az utat választják. Csakhogy a másik, vázolt lehetőség – a tisztességes nyomor – deprimáló. Több, hasonló élethelyzetben lévő fiatal kliensünk is volt, és egyiküket sem tudtuk rávenni a tanulásra.
Az egyik fiúnak például rendszeres munkája volt – természetesen nem bejelentett –, és nagyon akart továbbtanulni, konkrétan restaurátor szeretett volna lenni. Érdekes, hogy a telepen nagyon sok a jól rajzoló, tehetséges gyerek, akinek kárba vesznek a képességei. Esti iskolát szerveztünk neki, ahol leérettségizhetett volna, ám az első akadálynál azonnal megtorpant. Azt mondta, nem lehet majd összeegyeztetni az állandó éjszakai munkáját a heti két- vagy háromszori alkalommal, amikor iskolába kell mennie. Azt sem tudta elképzelni, hogy miként tudna  a lakásban nappal aludni is, meg tanulni is, hiszen sokadmagával él a 28 m2-en. Anyja, nagyanyja, és három kisebb testvére jár-kel ugyanabban a térben. Ráadásul egyedül ő keres rendszeresen a családból, s a halvány árnyékát is szeretné elkerülni annak, hogy elveszítse a munkáját. Tulajdonképpen minden érv, esetleg ürügy érthető, ami miatt letett a tanulásról. Mit lehet mondani erre? Hol az az indok, amely ott tarthatja őt a tanulásnál? Másoknál hasonló, szintén súlyos érvek szólnak amellett, hogy nem lehet kilépni a csapda-helyzetből. Olyan is akad, akinek egyszerűen nincs ereje az elmozduláshoz. Ezek a fiúk, – bár nyilván nem nevezik néven az állapotukat –, nagy számban depressziósok. Tele vannak kisebbrendűségi komplexusokkal, mindig rosszkedvűek, passzívak, érzelmileg labilisak. Egy húszéves fiú néhány hónappal azután lett öngyilkos, miután eljöttem a Dzsumbujból. Köveket kötött a lábára, és beugrott a Dunába. J-nek hívták, s még arra is képtelen volt, hogy a hetedik és nyolcadik osztályt elvégezze – igaz, csak 9 évesen kezdték iskolába járatni. Így csak alkalmi jellegű fizikai munkát vállalhatott, különböző építkezéseken. Jóravaló, kedves srác volt, az a fajta, aki mindent megtett az együttműködésért. A „minden”, azt jelenti, hogy pontosan megjelent a megbeszélt időpontokban, majd nagyon szimpatikusan mentegetőzött, hogy miért nem tett meg semmit abból, amit megbeszéltünk. Számára két-három év beláthatatlan távlat volt, kisebb időintervallum azonban nem hozott volna értékelhető változásokat az életében. Így inkább nem csinált semmit. Illetve mégis. Meghalt. Fiatalon, értelmetlenül. Talán nem kellene, de van bűntudatom, hiszen a szemem előtt zajlott a folyamat. Nemcsak J-é, más gyerekeké is. Bocsánat fiúk, nekem még azok a kamaszok jelennek meg a szemem előtt, akiket munkába állásom elején ismertem meg, akik még eleinte jártak filmklubjainkra, aztán lassan elmaradoztak; akik nagyon-nagyon hasonló cipőben járnak.
A vesztes fiatal fiúk között vannak néhányan olyanok is, akik homoszexuálisok, és ezt „kihasználva” 15-16 éves korukban a testüket kezdik árulni, hogy esetleg ezen az áron végre el tudjanak menni a telepről. Kevesen, de ilyenek is előfordulnak.

Nők

A nőknél bonyolultabb a helyzet, mint az „embereknél”. A Dzsumbujban is él az a szóhasználat, mely szerint az „ember” férfit jelent, a „gyerek” pedig fiút.

ANYÁK
Közel sem homogén, de igen meghatározó a gyermekes anyák csoportja. Nagy az életkori szórás, hiszen van köztük olyan, aki még önmaga is gyerek. A 35-40 körüli mamák, többsége a nagyon is reális nagymama szerepre készül. Néhányan még szülnek közülük is, de ez sokkal ritkább, mint a középosztály tagjai között. A Dzsumbuj képét, hangulatát erősen meghatározzák az anyák. Üres kézzel ritkán lehet látni őket. Csípőjükön ott ül a legkisebb gyerek, mögöttük ott a nem sokkal nagyobbak sleppje. Gyakran több láda zöldséget vagy ruhákkal teli szatyrokat is cipelnek – egy-egy közeli, tömegközlekedéssel elérhető forgalmas utcasarkon, aluljáróban próbálnak ebből valami kis pénzt összehozni, de árulnak a telepen is.
A közterület-felügyelők és a rendőrök gyakran elkapják őket. Ilyenkor elveszik az árut, és a büntetés vagy a feljelentés sem marad el.
Mindig érdekelt, mi történik az elkobzott holmival. Hát az, hogy beviszik a tettenérés helye szerinti, illetékes önkormányzatra, ahol elméletileg nyílt árverezésen kellene eladniuk. A hivataloknál erősen tartja magát az a hit, hogy ezek lopott holmik. Pedig az asszonyok a zöldséget a „banin” (nagybani piacon), a ruhaneműt a kínain vásárolják, és pici haszonnal adják tovább. Hajnalban kelnek, megveszik a holmit, gyalog vagy busszal-villamossal szállítják, majd’ megszakadnak, miközben gyakran a pici gyereket is magukkal viszik. Nem is igen hitte el ezt az egyik osztályvezető az önkormányzatnál, akinek elmeséltem. Ekkora mennyiséget nehéz lenne rendszeresen lopni, amennyit ők visznek: egy-két rekesz gyümölcs, leveszöldség, két-három hálózsákos paprika, egyéb. Megtisztítják, újracsomagolják, és ismét elindulnak vele, hogy eladják az utcán. Aztán jön az elkobzás, amitől értelmetlenné vált a befektetett munka; marad a tehetetlenség és a keserűség.  A megaláztatásról már ne is beszéljünk. Egy alkalommal a Dzsumbuj Help is „részesedett” az elkobzott javakból. Egy nyáron, amikor az addiginál jóval több gyerek fordult meg programjainkon, és azoknak is akartunk enni adni, akik nem a mi ovinkba járnak, költségvetés-kiegészítést kértem.
Gyerekeknek nem lehet azt mondani, hogy neked nem jut, most itt csak azok esznek, akik eddig is hozzánk jártak. Plusz pénzt nem kaptunk, de felajánlotta az önkormányzat, hogy küld nekünk az elkobzott zöldségekből. Nem találtuk ízlésesnek, de egy láda zöldséget, gyümölcsöt elfogadtunk. Kaptunk is: rothadt brokkolit, fonnyadt sárgarépát, penészedő paradicsomot. Azóta is ott szárad a lelkiismeretünkön. 

Nem mondok újat azzal, hogy a szegény családokban az igazi családfenntartó az asszony. Elsősorban a nők igénylik a biztos jövedelmet jelentő juttatásokat: az alanyi jogon járó családi pótlékot, GYES-t, a rendszeres gyermekvédelmi támogatást. Az egyéb pénzkijárási ügyekben is ők azok, akik bírják a szívós könyörgéssel, utánajárással, esetenként ordenáré veszekedéssel járó testi-lelki megpróbáltatásokat. Ha van férfi a családban és talál munkát, az valósággal a sors ajándéka. Sajnos alapvetően feketemunkáról van szó. Nagyon kevés családfenntartót ismerünk a Dzsumbujban, akinek állandó és bejelentett munkahelye van. Ezek a családok elérik a szegény-lét felső határát, a legritkább esetben keverednek a bűnözés közelébe.
Elég gyakori, hogy azok a férfiak, akik okkal félnek a találkozástól a törvényességet betartató intézményekkel, saját ügyeikben még hozzánk sem jönnek be segítséget kérni, hanem a feleségüket, esetleg édesanyjukat küldik be. Pedig nem nagy dolgokról van szó. Telefonálni kellene a pártfogónak, hogy nem tudtak a megbeszélt időpontban bemenni, vagy valami igazolás-félét kell összehozni, hogy miért nem reagáltak a katonai behívóra, egyebek. Néha meg is kérdeztük, hogy vajon ezek a „nagyfiúk” miért tolják maguk előtt a nőket a saját, elintézetlen ügyeikben, de ezek költői kérdések maradtak. Egy-egy jelentőségteljes mosoly, vagy hálás tekintet volt a válasz; lám, valaki mégiscsak értékeli, amit teszünk.

A LÁNYOK, A LÁNYOK, A LÁNYOK, ANGYALOK…
A lányok! Nagyon szépek, divatosan öltöznek, bár szinte kizárólag a kínai piacról. A cigánylányok különösen kecsesek. Korán érnek, – bár ez általános tendencia – ehhez képest rettentően keveset tudnak a saját testükről és a szexről. Általában nagyon korán, 16-17 évesen szülnek megfigyeléseink alapján az egész telepen 19-20 év az átlagéletkor az első gyermek világra hozásakor. A folyamatos összezártság miatt ugyanakkor bőven van lehetőségük nőiességük próbálgatására, s élnek is ezzel. Alig van külön gyerekszoba, így túl korán és túl sok mindent látnak a testi szerelemről, ez azonban nem vezetheti el őket a saját testük ismeretéhez. A menzeszen és a gömbölyödő pocak jelentésén kívül mit sem tudnak az egészről. Fogamzásgátlásról még a mai fiatal lányok sem nagyon akarnak hallani, bár a tablettáról van némi fogalmuk. A spiráltól, egyéb fogamzásgátló eszközöktől rettegnek., elképesztő hiedelmek terjednek arról, hogy a születendő gyermeket mennyire károsítják azok. Mindenkinek van legalább egy története arról, hogy egy ismerőse vagy annak az ismerőse mennyire megjárta valamelyikkel. Különösen a spiráltól félnek. A még szaporább gyermekáldás elkerülésének szinte egyetlen eszköze a terhesség megszakítás. Gyakran emlegetik az elköttetést, mint a legbiztosabb megoldást. Azok a 20-30 éves fiatal asszonyok is a petevezeték lekötését látnák a fogamzásgátlás megoldásának, akiknek már több gyermekük van, és akik nem akarnak negyediket-ötödiket szülni. Mivel fiatalok, nem gondolnak a jövőre, nem tudják elképzelni, hogy egyszer megváltozhatnak a körülményeik, jöhet egy új szerelem is, és akkor ismét gyerekre vágynak majd. A gumióvszer használatától szintén idegenkednek, bár ennek rutinszerű használatát inkább a férfiak akadályozzák. Férfiasságuk élő bizonyítékának tekintik a megszülető gyermekeket, már csak ezért sem hajlandóak családtervezéssel foglalkozni. A nemi szerepek hagyományos értelmezése szerint – különösen a roma népesség körében – az összes, gyerekekkel kapcsolatos teendő, a nők feladata. A kicsire nagyon büszkék az apák, sajátos módon, valamilyen felelősséget mindig vállalnak érte. Egyetlen esettel sem találkoztam, amikor az apaság vállalása kérdéses lett volna; inkább az ellenkezője fordult elő.
Ha az asszony a régi házasságát nem bontatta fel törvényesen, akkor a gyerek is automatikusan a volt férj nevét kapja. Ez a tény nem akadálya annak, hogy tehetségéhez mérten a biológiai apa is igyekezzék gondoskodni a gyerekről. Ha kisfiú születik, szinte mindig a vérszerinti apja keresztnevét kapja a régi férj vezetéknevével természetesen, jelezve a valódi összetartozást. Mindezek mutatják, hogy mennyire fontos, értékes a gyerek a telepen. A fogamzásgátlás képtelensége kapcsán erről sem szabad megfeledkezni, de azt is tegyük hozzá, hogy mindig a fogantatás után hangoztatják nők és férfiak egyaránt, hogy a gyerek, ha jönni akar, jöjjön, bűn ellene tenni bármit. Ez a komolyan vett érték gátolja meg, hogy a jelenleginél is még sokkal több művi abortuszt legyenek kénytelenek a telep lányai, asszonyai elviselni. Más kérdés, hogy amint szaporodik a család, úgy veszíti el a gyermek – látszólag – a nimbuszát, hiszen a szutykos, elhanyagolt kisgyerekek láttán nehezen jut eszünkbe, hogy ő valakinek a „szeme fénye”.
Lehetne ez akár egy demagóg mondat is, de ez a könyv egy szegénytelepről szól, éppen arról, hogy milyen rombolást képes véghezvinni az emberek személyiségében a kilátástalanság, a nyomor, hogy mennyire sokadrangúakká válnak a valaha fontos elképzelések, értékes tulajdonságok.
Nem szabad azt gondolni, hogy ezek a nők promiszkuitásban élnek, és ész nélkül szülik a gyerekeket. Nagyon is fontos számukra az érzelem, és talán ezért sem hajlandóak olyan kapcsolatban „aszalódni”, amely már nemigen működik normális párkapcsolatként. Ilyenkor váltanak, és mivel szerelmesek, vágyódnak a közös gyerek után, hamarosan szülnek is. Objektív események is kikényszerítik a változást, például ha a férj hosszasan vagy gyakran tartózkodik távol, esetleg börtönben van. Minden asszony megpróbálja önmagát és gyerekeit valahogyan a víz felszínén tartani, jogos és elfogadható elvárásuk, hogy néha segítsen nekik valaki ebben. Ha akad férfi, aki az asszony birtoklásáért cserében hajlandó, a már meglévő gyermekek eltartásában is részt venni, egészen jól működő kapcsolatok jöhetnek létre. Persze, előbb-utóbb ebből a kapcsolatból is kell gyereknek születnie, nehogy az eltartó férfit csökkent értékűnek gúnyolja a környezete.

A kamaszodó lányok különösen vonzódnak a szórakozás, a tanulás nélküli élet felé. A számukra közvetített minták ma talán még kevésbé időszerűek, mint 15-20 éve, pedig már akkoriban is konzervatívnak hatottak. A telepi családokban szinte egyetlen reális lehetőségük, hogy korán „férjhez menjenek” – az együttélés is ezt jelenti, – gyerekeket szüljenek és neveljenek, miközben pedig még meglehetősen infantilisek, éretlenek ezekre a szerepekre. Tágabb környezetük viszont ezerféle módon sugallja számukra azt a modellt, amely egyébként éppen az ellenkezője a telepinek. A mai trend, napjaink „szingli világa” – egyelőre valószínűleg még nem „fertőzi meg” a dzsumbujos fiatalságot. A hagyományos női szerepek továbbélése és folyamatos közvetítése követendő modellként egyre erősebben diszharmóniába kerül a külvilág elvárásaival. Azt gondolom, hogy ha fáziskéséssel is, de lassan változni fog a telep értékrendje. Azt majd az idő eldönti, hogy ez jó lesz , vagy sem.
Az is kérdéses, hogy ha a Dzsumbuj lányai továbbra is sok gyermeket szülnek, ahogyan anyáik is tették, vajon ugyanúgy képesek lesznek-e ugyanarra a mutatványra. Nem biztos, hogy ezek a lányok – a női szerepek megváltozott prioritásai, arányeltolódásai miatt – a számukra is vonzó lehetőségek láttán  továbbra is azt tekintik életcéljuknak, hogy érdekeiket maximálisan alárendelve, teherbíró képességük végső kiaknázásával csak a gyerekek illetve a család ellátásának szenteljék minden idejüket. A mindenkor a területen dolgozó szociális munkásoknak fontos feladataik lesznek, ha mégis megindulnak a változások. A gyerekek számára egyre több a kedvezmény, nagy a törekvés a tanulás, a képzés támogatására, s mindez a családon belüli értékrend megváltozásával járhat. Persze, a szülők örülnek, hogy tanul a gyerek, túllép rajtuk, – mégis, nehéz ezzel a mindennapokban együtt élni.

KÖZÉPKORÚ ANYÁK, NAGYMAMÁK
Élnek a telepen középkorú asszonyok, akik nagymamák, vagy potenciális nagymamák, de nem ez a legfőbb jellemzőjük. Ők a szó legkonkrétabb értelmében családfenntartók, akik több generáció gyerekeit nevelik. Akad olyan nagyi, aki hivatalosan is az unokái gyámja. Hihetetlen nyomorban, elképzelhetetlen szegénységben, bizonytalan lakáskörülmények között, csak a gyerekek ellátására gondolva küszködnek a létfenntartásért. Ha kell, árulnak feketén, ha sikerül, takarítanak valamelyik közeli gyárban, bevásárlóközpontban, esetleg egészségügyi intézményben. Utóbbi azért szerencsés, mert ugyan nagyon keveset fizet, de többnyire bejelentett állás, és ha megfelelő ideig el tudják látni, kiesésük után jár a munkanélküli ellátás, sőt még azután a közhasznú munka is. Ez ugyan utcatakarítást jelent, amire senki sem vágyik, de legalább szemmel tartható a gyerek, amikor kijön az iskolából, és biztos minimálbért jelent. Rendkívül kevés pénz a munkanélküli segély is (25-30 ezer Ft), az utána igénybe vehető járadék is (kicsit több mint tíz ezer Ft), de az alanyi jogon járó juttatásokat is felhasználva (családi pótlék, rendszeres gyermekvédelmi támogatás) valahogy kibűvészkedik a hónapot. A IX. kerület nagy szociális vívmánya, hogy a gyerekek túlnyomó többségének ingyen biztosítanak tankönyveket, már évek óta. Ez valóban óriási segítség.
A családfenntartó nagymamák mindannyian romák, legalábbis akiket én megismertem.

PROSTITÚCIÓ
Homályos utalásokból, elejtett megjegyzésekből tudunk esetekről, amikor prostitúcióra kényszerítenek lányokat. Illetve ezt inkább múlt időben kell írnom, mert utólag szokott kiderülni, hogy X. Y. azért tűnt el a telepről, mert futtatják valahol, vagy azért menekült el vidékre, hogy ez ne történjen meg. Zsarolás is előfordul nyomatékosító eszközként, és persze a verés. Nagy a diszkréció ez ügyben, nem is akarnék tájékozottabbnak mutatkozni, mint amilyen vagyok. Ennél több értékelhető, hiteles információm nincs.