"Volt a cigánylányok között egy csodálatosan szép, de száraz kenyérhez is ritkán jutó fiatal teremtés, aki azt vette a fejébe, ha törik, ha szakad, ő bizony Szóberjáni asszonya lesz. Ki is nevették a fahéj illatú Radazánát, amikor az esti tábortűznél kikottyantotta titkát.
- Bizony! Pont te kellesz egy ilyen szép, ilyen gazdag legénynek! - mondta irigyen a sámán lánya, Sármina.
- Szegény való tehozzád, olyan mint te vagy! – nézett laposan Radazánára a féltékeny Báirá, aki csúf volt, mint az ördög torka, de gazdag."

ICA interkulturális mesesorozatában Szécsi Magda meséjét olvashatják.

Szécsi Magda: Az árva Radazána
(avagy miért költöztek ezerfelé a cigányok)

Élt egyszer valamikor régen, amikor még a tisztalelkű emberek is a pokol tüzébe tértek haláluk után, egy délceg cigánylegény, Szóberjáninak hívták.
Szóberjáni gazdagsága ámulattal töltötte el a cigányokat, még akkor is kalapot emeltek, ha csak maguk között ejtették ki a nevét. A cigánylányok róla álmodoztak, s ha nagy ritkán megjelent fekete sátraik között, parázsló szemekkel bámulták bársonyos barna szemét, sudár termetét, arannyal díszített ruháját.
Volt a cigánylányok között egy csodálatosan szép, de száraz kenyérhez is ritkán jutó fiatal teremtés, aki azt vette a fejébe, ha törik, ha szakad, ő bizony Szóberjáni asszonya lesz. Ki is nevették a fahéj illatú Radazánát, amikor az esti tábortűznél kikottyantotta titkát.

- Bizony! Pont te kellesz egy ilyen szép, ilyen gazdag legénynek! - mondta irigyen a sámán lánya, Sármina.
- Szegény való tehozzád, olyan mint te vagy! – nézett laposan Radazánára a féltékeny Báirá, aki csúf volt, mint az ördög torka, de gazdag.

Aztán a mese balladás hallgatásba süllyedt, s messzire ment a cigányoktól: másfele kalandozott. Csak néhány évvel később tért vissza közéjök, s mit látott, mit hallott? Bizony a Báirá élt egy fedél alatt a Szóberjánival, de meg nem is olyan boldog békességben, amilyent mi magunknak kívánnánk!

- Megver az isten, Szóberjáni! – kiáltotta Báirá hangosan, hogy az egész falu hallotta. – Tudtam, hogy sohase szerettél, és a gyerekeidet sem szereted! Ez már istentelen nagy bűn ám, amit magadra vettél! – sikoltotta Báirá, és két kezével ruháját szaggatta bánatában.
- Apáink bűne, hogy mi ketten összekerültünk. – fordult asszony felé Szóberjáni. – Parancsra nem tudok szeretni. Őket átkozd hát, ne engem. – mondta halkkal.
- Mert Radazánát szeretted! Tudom! Tudom! – kiáltozott tovább Báirá. – Álmodban ezerszer hívtad őt, hallottam! – zokogta földre rogyva. – Hogy a jóisten bolondítson meg! Hogy vegye el a szemed világát! – átkozódott tovább keservesen, és hogy ruhája már cafatokban, áttért Szóberjáni arcára és azt karmolta véresre.

A nagy hangzavarra sorban álltak ám már Báirá atyjának szolgái is. Amint lehetett, Szóberjánira vetették magukat és az udvaron rakott nagy tűzbe dobták – éppen szappant főztek a szolgák, kellett a nagy tűz, legyen min megálljon az üst, felforrjon a szappannak való.
Szóberjáni égett a tűzben, s mint aki semmit sem érez, nevetni kezdett – de olyan nevetéssel, hogy aki hallotta, megőszült belé, még a mesének is majdnem megőszült a kender szakálla.
Ekkor Radazána előbújt egy fa mögül – ott rejtekezett, mióta hallotta a veszekedést, és de sok délutánt töltött ő már azóta a nagy fa árnyékában, mióta a mese elhagyta a cigányok hajlékát! Radazána futott, futott egyenesen a tűzbe, Szóberjáni reszkető karjai közé. Összeölelkeztek, mit sem törődve a lángok pusztító erejével, és várták, hogy a tűz eggyé olvassza őket mindörökre.
A cigányok ezt látva ezerfelé szaladtak rémületükben. Vissza se néztek soha többé.
Ez az árva Radazána és Szóberjáni igaz története, mindannyiunk okulására.