"Pont attól a stressztől kellene megkímélni a gyerekünket, hogy igen, apa is lehet gyenge, apa is sírhat, és én odabújhatok apához és megvigasztalhatom. Ő is ezt teszi. A kőbe vésett nemi férfiidentitás hamis. Mások az eszközeink, én nem tudok szoptatni, a feleségem meg nem tudja megtanítani a fiát csajozni, ha sztereotípiákban gondolkodunk. De mégcsak ez sem igaz." Glázer Attila fotós - egy látható apa

A JÓL-LÉT Közhasznú Alapítvány rendezésében kerül sor a Munka(megosztás) Ünnepén, 2010.május 1-én 14.30-tól a Millenáris C épületében a LÁTHATÓ APÁK, avagy férfiak, akik otthon is működnek című kiállítás megnyitójára. A 2010. május 14-ig látható kiállítás mottója: „Sokkal egyszerűbb apává válni, mint annak lenni”.

"Ahelyett, hogy a különböző ideológiák mentén elvitatkozgatnánk pl. a válás szabályozásáról, vagy a családmodellek elismeréséről, induljunk ki inkább abból, milyen mintákat hagyunk, saját fiaink és lányaink számára, milyen jövőt szánunk nekik. Csakugyan azt szeretnénk, hogy az az eredeti kislány, azokkal a gyönyörű loknikkal nap mint nap a kilincset szidolozza, és várja haza a csemetéit és a ház urát, miközben az este hátradőlve a kanapén utasítgassa, hogy „nevelje már meg azt a büdös kölköt, mert nem hallja tőle a meccs közvetítését?” Vagy azt szeretnénk, hogy az az eleven lurkó állását veszítve egy el nem kerülhető leépítés során az alkoholba meneküljön a problémák elől? Nem derűsebb az a vízió, hogy Lokni és Elevenke egymást segítve, együttesen vállalva a feladatokat és a kockázatokat állják az élet viharait? Nem mindegy, melyikük keres éppen több pénzt, vagy mesél a kicsinek?"

A kiállítást szervező alapítvány célja a már kialakult vagy még formálódó családok, apák, anyák, nagyszülők, családalapítás előtt állók megszólítása, emlékek, élmények, képzetek és elképzelések felidézése, felfedezése, gondolatok ébresztése arról, hogy az anyaság mellett az apaság is ugyanolyan fontos. "Szeretnénk látogatóinkban tudatosítani, hogy megváltozott világunkban az otthoni munkamegosztás rugalmassága, kiegyensúlyozottsága nemcsak a családok alkalmazkodóképességét és összetartozását erősíti, hanem a szülői szerep mindenki számára gazdagító megélését is segíti.

Glázer Attila (35), fotós
A gyerekvállalás előtt fogalma nincs a fiataloknak arról, hogy mi vár rájuk. Az öregek már elfelejtették, hogy mekkora „sz-ás” volt, vagy beállítják sokkal könnyebbnek, mint ami. Holott az egyik legnagyobb hiba, hogy bagatellizáljuk, mondjuk a nemiséget. Triviális dolgokban kellene felkészülni, mint pl. az alvás-nem alvás. Ennek lenne értelme, vagy a masszázsoktatásnak, hogy tudd a párod stresszét oldani.
Családszerető társadalomról beszélünk, meg arról, hogy vállaljunk sok gyereket, közben meg nem tudjuk kibeszélni a bajainkat, hogy a gyerekkel nem gügyögni kell, hanem beszélni. Mondják, hogy a mi korunkban másképp volt. Nem tudom, hogy régen a szeretet, az odafigyelés vagy a gondoskodás másképp volt-e, hogy reggel vagy este leüljenek az emberek beszélgetni, másképp volt-e, mint ma. Szerintem ezek számítanak. Hogy el tudjam mondani.
Hogy ne legyen ciki egy férjnek azt mondani, hogy tegnap elbőgtem magam, mert… vagy Te hogy bírod, mert én kiborulok tőle, segíts! Nem tudunk kérni. A gyerekünknek sem tudjuk elmondani a fájdalmunknak. A gyerek úgyis leveszi a fájdalmunkat. Pont attól a stressztől kellene megkímélni a gyerekünket, hogy igen, apa is lehet gyenge, apa is sírhat, és én odabújhatok apához és megvigasztalhatom. Ő is ezt teszi. A kőbe vésett nemi férfiidentitás hamis. Mások az eszközeink, én nem tudok szoptatni, a feleségem meg nem tudja megtanítani a fiát csajozni, ha sztereotípiákban gondolkodunk. De mégcsak ez sem igaz. Vannak a testi különbségek, de itt két emberről van szó. Olyan kevert társadalomban élünk, lehet mondani, hogy mondhatjuk a felfogásomról, hogy én egy feminin férfi vagyok, de az mit jelent? Elmegyek 300 ember mellett és mindegyik más. Ha jól választ az ember párt, abban benne van, hogy a kiegészítője. Ha a gyerek azt látja, hogy bizonyos szeleteket az anyától, bizonyos dolgokat meg az apáról kap meg, az lesz az anya meg apaképe.

Szily László (40), a Kitolás c. kispapa-könyvek írója
„A férfiak úgy képzelik, hogy a nők között működik egy generációkon át ívelő hírháló. De szegény apákon nem segít senki, mert mindenki úgy gondolja a nő mekkora terhet visz, és az apáknak minek a segítség, pedig ha nem is terhesek, de tanácstalanok mindenképp. Emlékszem arra az érzésre, amikor egész biztos voltam benne, hogy ezt meg fogom írni. Amikor hazavittük a Boriszt 3 naposan, mentünk felfelé a lépcsőkön a lakáshoz a gyerekhordozóval, és néztem, hogy Úristen, itt van egy 20 centisnek kinéző lény, el sem tudom képzelni, hogy hogyan érjük meg vele a holnapot. Rettegtem, hogy valami baja történik, olyan kis szerencsétlennek tűnt és én magam is olyan szerencsétlennek tűntem.
Amikor Borisz, talán 10 napos volt, pár napja volt otthon, kiderült, hogy a barátnőm trombózist kapott, valószínűleg szülés közben. Akkor otthon voltam majdnem egy hétig a gyerekkel. A gyógyszerekről, amiket szedett a barátnőm, napokon keresztül nem volt egyértelmű, hogy szoptathat-e vagy nem. Volt lefejt tej a mélyhűtőben, és elkezdtem etetni, olyan voltam, mint egy anya, mint egy mellét óvó anya, merthogy én magam ugyan nem szoptattam, de ott volt nem a tápszer, hanem mástól származó anyatej. Így voltunk napokig, olvasztgattam a tejet és naponta ötször beadtam a gyereknek. A gyerek „jó gyerek” volt, abszolút segített, evett-aludt. Annyira be voltam ijedve, hogy én nem mertem a szobában eltávolodni, állandóan néztem az arcát, akkor még nem voltam olyan gyakorlott, gondoltam, hogy nyilván nem fog lélegezni a következő pillanatban, rettegve néztem közelről. De mivel jól aludt, egy csomószor nem lehetett látni, hogy lélegzik-e.”

Csillag Gábor (45), kulturális antropológus, környezetvédelmi aktivista
„Még én is tanulgatom, hogy ez a kettőnk dolga, és innen induljon a tárgyalás, hogy akkor most ki mit csinál, és ne egy állandó jófejség legyen, hogy én a saját lányommal foglalkozom.
A gyerekem születése előtt biztos azt mondom, hogy én ezt bevállalom, de a gyakorlatban az ember tologatja, hogy akkor most ki hány százalékot vállal, és nagyon nehéz szabadulni a klasszikus szerepfelfogástól, a paternalisztikus ösztönöktől. Az ember van egy pozícióban, ami bizonyos értelemben egy hatalmi és kényelmi pozíció, és erről kell lemondania.
Veszekszünk, vitatkozunk, egyezkedünk, és közben figyelek, megpróbálom rajtakapni magam, hogy mit csinálok. A klasszikus szerepekben nagyon könnyű elveszni, elkényelmesedni, idomulni, és nem az a terep, ahol az önismeret el van mozdítva. A férfiak egy része tudja persze, hogy férfihatalom van, de nem szeret rá gondolni, van, aki próbál ezzel valamit kezdeni, a mértékével persze a legtöbben biztosan nincsenek tisztában. A kiváltságosságról kell lemondani ahhoz, hogy az egyeztetésben alapvetően szimmetrikus viszony legyen, ez így igazságos.”

Munkácsi Péter (45), jogász, köztisztviselő
Második házasságban élek a párommal, három közös fiunk van, a legkisebb óvodás, a másik kettő iskolába jár. Nem kevés szervezést igényel, hogy mindig mindenki eljusson mindenhova, pontosan. Azt a főszabályt alakítottuk ki, hogy reggelenként én megyek 7-re a munkahelyemre, kivéve a keddet, amikor a feleségem előadása 8-kor kezdődik az egyetemen. Fél 4 körül jövök el a munkahelyemről. Jókat mosolygok a kollégáimon, a portásokon, akik „jó pihenést!”-el búcsúznak el tőlem, hisz ilyenkor kezdődik a második műszak. Irány az ovi, az iskola, utána a torna- vagy a karate-edzés. Szerda délután öten indulunk autóval sakk-szakkörre, Heni bekíséri a két nagyot, én tovább Kelével tornaedzésére, 7-kor rohanás vissza sakkra, aztán újra együtt haza.
Nem könnyű kezelni a napi munkából hazahozott pozitív, de inkább negatív érzelmeket, stresszt, amely manapság inkább megoszlik, mint duplikálódik. A munkahelyemen szerencsére már megszokják az eltérő munkaidőbeosztásomat, amelyet a vezetőség engedélyezett számomra. Megszokják, hogy délután, amikor már csendesedik a napi munkavégzés, amikor pl. osztályértekezletet, munkamegbeszélést lehetne tartani, a kezemből akkor esik ki a toll, akkor kapcsolom ki a számítógépet és rohanok le a lépcsőn, rohanok, rohanok…tovább a gyerekekhez.

Forrás Lajos (44), cégvezető, humán erőforrás menedzsment szakértő
A 3 gyerekemmel szemben most már egyre kevesebb elvárásom van, sokkal több az elfogadás bennem. Leginkább a 16 éves lányomon látom, hogy az elmúlt egy-két évben, amikor vele viszonylag nehéz volt, az én elfogadó hozzáállásom sokkal jobban kinyitotta őt felém, mint korábban.
Igazából már nem is kell semmilyen elvárást támasztanom, olyan nagy a teljesítménykényszer a gyerekekben, az iskolásoknál különösen, a teljesítmény elvárásokat annyi helyről fogalmazzák meg feléjük, amitől szenvednek is egyébként, arra már nincsen szükség, hogy ezt szülői oldalról az ember még külön erősítse. Az általam megélt nagyon büntetéselvű, a szigorú, ámde igazságtalan hozzáállást semmiképp sem szeretném megvalósítani, nagyon törekszem rá.

A megnyitó programja:
Programnyitó: Keveházi Katalin, Ügyvezető igazgató, Jól-lét Alapítvány
Házigazda: Víg György – a Nők Lapja újságírója. A kiállítást megnyitja Cecilia Björner Svéd Nagykövet. A nagykövet asszonnyal Takács Judit szociológus, MTA Szociológiai Kutatóintézet kutatásvezetője a svédországi és magyarországi tapasztalatokról és eredményekről beszélget.
Munkamegosztó párok – hogyan működünk otthon együtt?
A beszélgetés résztvevői: Dr. Nagy Ágnes és Dr.Ternovszky Imre (Kisszállás), Dr. Primecz Henriett és Dr. Munkácsi Péter (Budapest)
Látható apák - a férfiak, akik otthon is működnek
A beszélgetés résztvevői: Csillag Gábor és Glázer Attila
Sajtótájékoztató, a kampányfilm vetítése
A kiállítás megtekintése
Gerendás Péter koncert
A megnyitó esemény alatt folyamatos családi interaktív programok várják az érdeklődőket. A kiállítás fővédnöke a Svéd Nagykövetség.
A Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával, a „Munka és magánélet összeegyeztetése” civil szakértői munkacsoport közreműködésével.

A JÓL-LÉT Közhasznú Alapítvány 2002-től keresi a megoldásokat az anyaság és munka/hivatás/karrier összeegyeztetésének széles körben tapasztalt nehézségeire. Hazai és nemzetközi kutatási és foglalkoztatási projektek résztvevője, innovatív szolgáltatásokat nyújt pályaújrakezd anyák és munkáltatók részére. A nők munkaerőpiaci hátrányainak tényleges megoldása, és a nemek tényleges egyenlősége az otthoni, szülői feladatok kiegyensúlyozottabb megosztásával érhető el. Ennek fontosságára 2007-től június harmadik vasárnapján Apák Napja rendezvénnyel hívjuk fel a figyelmet.
Kiállításunk egy a nemi szerepeket érintő európai tendenciákat ismertető, tudatformálást szolgáló projekt keretében jön létre. Bemutatjuk, mit tehet az állam, a munkahelyek, a média, a civil szervezetek a férfiak szülői szerepvállalásának ösztönzése érdekében, illetve bemutatunk néhány élenjáró apát, akik munkájukban és/vagy magánéletükben hozzájárulnak a nemek egyenlősége megvalósulásához.
Kiállításunk és kapcsolódó programjaink fókuszában az apaság élménye, tapasztalatai, a férfiak otthoni munka-megosztásban való részvétele és ennek felvállalása áll.
A programsorozat célja a nemi szerepeket érintő európai tendenciákat ismertető tudatformálás. Bemutatja, mit tesz/tehet az állam, a munkáltató, a civil szféra, a média, a férfiak szülői szerepvállalásának ösztönzéséért, illetve mit tehetünk érte mi magunk: férfiak és nők. A kiállításon láthatóvá teszünk néhány a nemek egyenlőségének el mozdításában kulcsszerepet betöltő, szerepeik sokszínűségét felvállaló ismert és civil apát.

A kiállítás az Alapítvány „Apaság” címmel meghirdetett fotópályázatára érkezett képeken keresztül illusztrálja, hogyan élik meg a Magyarországon élő férfiak az apaságot. A képanyag másik részét az Alapítvány gyerekrajz-pályázatára beküldött alkotások adják, amelyek 3-13 közötti gyerekek szemén keresztül mutatják be, miként vannak jelen, vagy éppen hol hiányoznak az apák az életükből, a családból. A pályamunkákat külföldi fotók egészítik ki, amelyek betekintést engednek más országok gyakorlatába sokszor humoros, vagy éppen provokatív módon.

Célunk azoknak a férfiaknak
▪ az elismerése, akik részt vállalnak az otthoni és szülői feladatokból, hisz ők azok, akik társként állnak párjuk mellett, és mintaként gyermekük előtt.
▪ a bátorítása, akik úgy érzik, szívesen segítenének, de nem boldogulnak olyan jól az otthoni feladatokkal, mint a mellettük él nő: sebaj! a lányok sem születtek profi szakácsnak!
▪ megóvása életük nagy tévedésétől és annak következményeitől, akik azt hiszik, eleget tesznek azzal, ha hazaadják a pénzt: sokat veszítenek!

Célunk még azoknak a nőknek
▪ az elismerése, akik hagyják, hogy fiúk, párjuk, férjük, fiúk beszálljon a gyereknevelésbe és a házimunkába!
▪ a bátorítása, akik ha úgy érzik, nem elég boldogok a házimunkától és a gyerekneveléstől, képesek ezt megosztani párjukkal és környezetükkel, támogatást kérni és életmódot váltani.
▪ a megóvása, akik úgy érzik, hiába küzdenek az otthoni feladatokkal nap mint nap, nem kapnak érte elismerést.

Nem célunk, lebeszélni:
▪ a férfiakat a férfiasnak mondott ház körüli munkák az elvégzéséről - már amennyiben el tudják azokat végezni
▪ a nőket a nőiesnek mondott házimunkák elvégzéséről - már amennyiben el tudják azokat végezni.
▪ a férfiakat a kenyérkeresetről - már amennyiben van piacképes szakmájuk
▪ a nőket a gyermeknevelésről - már amennyiben van már/még nevelhető gyerekük.

Miért van szükség az Apaság láthatóvá tételére?
Szerte a világban, így idehaza is egyre többeket foglalkoztat az évezredek óra rögzült nemek közötti viszonyrendszer megbomlása. Míg egyesek üdvözlik, hogy az emberiség mindkét fele számára van lehetőség jogai gyakorlására, képességei fejlesztésére, magánéleti döntéseinek önálló meghozatalára – ha nem is egyenlő esélyekkel, mértékben, és nem is minden kultúrkörben, mások a nők és férfiak egyenlő jogai és kötelezettségei alatt a nemi jelleg megszűnését értik, s nyíltan deklarálják: a nőknek otthon a helye.
Sokan mondják, értékvesztett, fogyasztói szemléletű társadalomban élünk, önzőbbek lettünk, hisz ami a felszínen látszik az, hogy a mai nők és férfiak kevésbé, később, rövidebb időre köteleződnek el párkapcsolataikban, nehezebben vállalnak gyermeket. Hogy e statisztikailag kimutatott, a politikusok ingerküszöbét is elérő demográfiai problémaként definiált, ugyanakkor valamennyiünk által megtapasztalt jelenségek mögött a nemek közötti szerepmegosztás átalakulása, egy új, a kor, a demokrácia követelményeinek megfelel nemek közötti egyensúly társadalmi szükségszerűsége áll, még csak kevesek számára nyilvánvaló.

Évezredek óta megszoktuk, hogy biológiai nemünk vegytiszta társadalmi funkciót ír el számunkra: már magzatkorban eldől, hogy az XX kromoszómával születettek a család ellátásáról, a XY kromószómát hordozók a család megélhetéséről gondoskodnak. Az elmúlt idők visszafordíthatatlan társadalmi, gazdasági, technikai és lélektani változásai ellenére a nők és férfiak életpályájának alakulását még mindig e merev, fekete-fehér, biológiai meghatározottság determinálja.
A férfi szerepek átalakulása a női szerepek 150 éve megindult bővülését csak az utóbbi egy-két évtizedben követi, jóval lassabb és szűkebb körben bekövetkező, ugyanakkor már egyértelműen beazonosítható változásoknak lehetünk szemtanúi Magyarországon is. „A gyereknek az anyja mellett a helye” nézet zsigeri beágyazottsága ellenére öltönyös férfiak viszik bölcsődébe csemetéiket, vagy maradnak velük otthon szülési szabadságon, a játszótéren a kismamák mellett olykor napközben is felbukkannak kispapák (nemcsak vasárnap délelőtt, vagy munka után), egyre nagyobb arányban fülelnek a szülői értekezleteken, általánossá vált az apás szülés, és megjelent az első gyermekét pelenkázó férfit megjelenítő hirdetés is.

Ahelyett, hogy a különböző ideológiák mentén elvitatkozgatnánk pl. a válás szabályozásáról, vagy a családmodellek elismeréséről, induljunk ki inkább abból, milyen mintákat hagyunk, saját fiaink és lányaink számára, milyen jövőt szánunk nekik. Csakugyan azt szeretnénk, hogy az az eredeti kislány, azokkal a gyönyörű loknikkal nap mint nap a kilincset szidolozza, és várja haza a csemetéit és a ház urát, miközben az este hátradőlve a kanapén utasítgassa, hogy „nevelje már meg azt a büdös kölköt, mert nem hallja tőle a meccs közvetítését?” Vagy azt szeretnénk, hogy az az eleven lurkó állását veszítve egy el nem kerülhető leépítés során az alkoholba meneküljön a problémák elől? Nem derűsebb az a vízió, hogy Lokni és Elevenke egymást segítve, együttesen vállalva a feladatokat és a kockázatokat állják az élet viharait? Nem mindegy, melyikük keres éppen több pénzt, vagy mesél a kicsinek?
A kiállítás hátterét adó kutatási tanulmány rövidesen letölthető a honlapról.
Tel: Keveházi Katalin (06209732803)
E-mail: jollet@jol-let.com