"A sarkon van egy arab imaház és egy arab élelmiszerüzlet. Ez új lehet, ez a friss tájelem újraértelmezi a százéves zsibárus házak között nyüzsgő kreol gyerekeket. Az időkapu itt a jövőbe nyit, hirtelen szabadság lesz, egy keleti vagy déli város sűrűjét érzem, színes és soknyelvű, csak itt magyarok az arabok, a feketék, a kínaiak, a cigányok, és békésen lüktet egy fiatal metropolisz szubkulturális szövevénye." Gordon Agáta Magdolna-negyed sorozatának újabb részében az Anyakonyhákról és a Magdolna negyed történetéről ír.

Gordon Agáta: Magdolna negyed 19. Időkapuk

A Magdolna negyed című könyvet olvasom, Tábori Zoltán írta egy éve,  az Osiris kiadó adta ki a „Magyarország felfedezése” sorozatban. Ez kell nekem, végre, érzi tisztán Szása, egy hiteles tükör, amelyben megpillanthatom magamat és a részem a hazában. A könyv borítója fekete, mint egy kicsi laptop. Apró kép díszíti: egy kopott ablak függönye mögül egy kislány kikukucskál.
Itt járok naponta, mégis alig ismerek rá a könyvből a negyedemre. Szívdobogva olvasom, vajon hol találkozom az ismerős részletekkel, utcákkal, házakkal, és emberekkel? Haladunk végig a negyed keresztmetszetén, a Magdolna utcán, előbb a napos oldalon, aztán az árnyékoson, végül az utolsó sarokig jutunk, és ott megpillanthatom.

„A Magdolna utca háromemeletes bérházai közül talán az utolsó sarkon álló a legnyomorultabb, semmi köze a Magdolna utcához, ez igazából a Lujza utca. Szemben a borozóval, az árnyékos oldalon.”
„A házban 37 lakás van, a bejárati ajtók szorosan egymás mellett sorakoznak az udvart U alakban közrefogó függőfolyosókon. A harmadikon külön-külön az ajtókon van rács. A lépcsőháztól jobbra nyíló kis gangszárny szélén egy cigány család lakik, a vécészorosból hazatérő középkorú asszonynak némi nehézségbe telik összeszámolni, hányan is laknak a lakásban…” Írja Tábori Zoltán a Magyarország felfedezése során bejárt Magdolna negyedből.

Igen, itt lakom! A harmadikon a harmincharmadik lakásban, Háznagy Elza első saját otthonában, ahonnan kivándorolt, hogy fenn tudja tartani.
Hála, amiért látom az otthonom! (Otthon - ez isten metaforája.)

A könyvben, amit olvasok, felismerem a házat, ahol lakom és Veront, a szomszédasszonyom. „Négy gyerekem, öt unokám van” - idézi őt ez a könyv. Hallom a hangját. Csak 44 éves, teszi hozzá a szerző, többnek gondolta.

Anyaúrnő, Magdolna Lujza!!! Ez a nő már a második ösztöndíjazott szociográfia készséges adatközlője, orvosi minta-roma, horvátcigány asszimiláns. Aki szégyelli a cigányságát és nem tud mit kezdeni a magyarságával. Akinek 44 éves korában ez az életveszélyes önkormányzati szobakonyha a része a hazában, és oxigénpalackkal éli túl a napi fuldoklást.
Mi lenne velünk, szerzőkkel, Veron nélkül? Ez a készséges adatközlő nyílt és őszinte, beenged, elmeséli, megmutatja, beszélget. Tudja, hogy mintadarab, a rossz mintáé, és szívből vágyik a jóra. Veron jó és együttműködő, valahogy mégis kirekesztődik, és a gyerekeit sem fogadták be, így érzi.
Most őszintén, tőle retteg a gárda?

Ezen a ponton időcsuszamlást éltem meg, ez a dezsavű, a Lujza utcában megnyílt egy időkapu, melyen át beléphettem a Magdolna negyed szelleméletébe.
Ideje többet megtudnom erről a tájról, ahol az otthonom van.

Napos oldal

Felismerem a szomszéd házat, a Magdolna és a Lujza harmadik sarkán, a napos oldalon, az egyik legszebb az utcában, mintha frissen vakolt lenne, világoszöld és feldíszített. A könyvből olvasom, hogy 1897-ben épült a hatalmas bérház, 113 éve. „Ablakai és kapubejárata patkóíves, az ereszpárkányok alatt fogasléc fut végig. Van egy aprólékosan kidolgozott, további díszítő eleme: téglalap alapú mezőben átlós rácsminta, benne tenyérnyi, nyolcágú csillagok, még mindig szépek.”

Zsidó kereskedők építették zsibárus háznak, átjáróval a Dobozi utcára, itt volt az üzletük a rozsdás bádogrolók mögött, ahol ma időkapu van. Zsidó idő szerint 5657-ben épült a ház, az ő időszámításuk szerint 5657-ben éltek, amikor mi a miénk szerint 1897-ben. Az ő időszámításuk szerint háromezernyolcszáz valahány évvel több szellem és anyag, mint amennyit mi számolunk a miénk szerint.. Talán eljártak a zsinagógába, szombatot tartottak, talán kikeresztelkedtek, vagy megtértek a magyarságba, talán otthonra leltek. Mindenestre két világháború következett a férfitörténelemben, rendszerváltások és átöltözések, sorsok és törések.

Ahogy kiérek a Dobozira, a sarkon van egy arab imaház és egy arab élelmiszerüzlet. Ez új lehet, a könyv még nem ismerte ezt a friss tájelemet, amelyik újraértelmezi a százéves zsibárus házak között nyüzsgő kreol gyerekeket. Az időkapu itt a jövőbe nyit, hirtelen szabadság lesz, egy keleti vagy déli város sűrűjét érzem, színes és soknyelvű, csak itt magyarok az arabok, a feketék, a kínaiak, a cigányok, és békésen lüktet egy fiatal metropolisz szubkulturális szövevénye.
Flash egy villanásra, aztán továbbolvasom.

A szerző végigjárja a házakat, felméri a romlást, a száz éve tervezgetett jövő mai arcát.
12 ezer ember él ma ebben a negyedben, amelynek a lakossága állandóan cserélődött.
Házak, amelyek megöregedtek, kisnyugdíjasok, menthetetlenek, bontásra várók, újrahasznosítottak.
A negyed testében növekednek az elhaló részek, mint fogban az idegen anyag, vagy testben a daganat, házak, emberek, intézmények romjain el kell képzelnünk a tisztes múltat és az élhető jövőt.
A könyv a szubkulturális pezsgést még nem érzékeli. A testi romlásra fogékony, az elvonásra, az idős ház-asszonyok magánéletére, lakosságcserékre, kultúrsokkra, a belőlük áradó időre. A mai állapotot úgy jelzi az író, hogy az egy főre eső szotyolafogyasztás szignifikánsan megnövekedett.
Épített táj, kétszáz éve csapódott Pesthez ez a háztáji szőlős vidék, ahol a szorgalmas sváb, zsidó és magyar polgárok felépítették a jövőjüket. A negyedet 2004-ben nevezte el így az önkormányzat a Magdolna utcáról, amely keresztülvezet az öregedés, a magány és a szegénység stációin, mégis egy kedves női név, Magdolna…
A szerző bejárja a házakat, 290 van a negyedben, alig ismerek rá az én negyedemre a szövegből. Borús nosztalgia, angyalkás freskók és vörösmárvány lépcsők, szobakonyhásra szabdalt lakások, málló vakolat, roggyanó falak, eresztő csatornák. Mi történt itt 200 év alatt, kérdem messze távolból a Magdolnámat.

Mindenki máshogy emlékszik, a szerzőt segíti a levéltár, a földhivatal, és mégis, mintha felfedezésre várna a titok, hogy miért jutott erre a sorsra ez a negyed, amelyiket látható öntudattal és a jövőbe vetett hittel építettek, pesti polgárháznak, bérháznak, műhelynek, kereskedésnek, lakásnak, úrnak és cselédnek, mesternek és segédnek. A ma is lakott házak zömét több mint száz éve.

Ezt a negyedet magyarországi kispolgárok építették úgy száz éve, maguknak és a gyerekeiknek, asszimilálódó székely, zsidó, román, tót, sváb cigány magyar napszámosok, aztán háborúk jöttek, rendszerváltások, tulajdonoscserék és veszteségek.
A negyed az államé lett, majd az önkormányzaté, aztán újra megvehették, lakásnyi egységekben, akik benne éltek. A negyed azokból él, akik megvették és fizetik a lakásuk és házuk költségeit, meg az államadósságból. Az államadósság terhére fogyaszt minden magyar állampolgár, az általa tulajdonolt rész arányában. A házak kisnyugdíjasok, a házakban otthonok.

A lakásként már diszfunkciós egységek az enyészeté lettek, de a testben még kering az áram és a víz. A falak közé új telepesek menekültek számos élőhelyről, ahol ennél kevesebbet értek, és ennyi elszivárgó energiához sem férhettek hozzá. A közös költséghez napi bevásárlásuk, cigaretta-alkoholfogyasztásuk forgalmi adójával járulnak hozzá, világítanak, mosnak, gyerekük van, viszont nincsen talpalatnyi hely, megélhetés és biztonság, amely a sajátjuk volna bármilyen jogon. Menekülnek és bujkálnak a kerítések labirintusában, mint őzek a bekerített erdők között. Egy ideig otthonra lelnek.

A jövőkapu másik tájba nyit, egy szörnyű helyre, sokáig tart, míg felismerem. A Magdolna negyed határa a Dobozi utca, a bontásra ítélt házakban kísértetek járnak. Önkényesek vagyunk, mondja egy fiatalember a kiürített ház egyik ajtaja mögött. 15, 11, 9, 8 és 5 éves, sorolja az asszony az öt fiút, akit elvittek állami gondozásba.

Újabb szédítő időkapu: ráismerek Gáborra és Renire. A jövőjükre. Egy fiatal, sokgyerekes, cigány és állami gondozott pár. Néhány év alatt ide jutnak.
A szerző a lélek mérnöke, hihetetlen a felbontása, de Renikét és Ramónát még ő se látja, túl kicsik, két kislány egy szétmorzsolódott családból, néma nővérek, láthatatlanok, pedig az egyik már családfenntartó, kallódó kisbaba a másik.
Ez egy rossz utazás. Ébresztő, kiszállni!
Haladjunk tovább, kell, hogy legyen egy másik állomás.

A Magdolna utcából a temetőre látok, pontosabban négy pár villamossínre, a szabdalt kis ligetre köztük, a négysávos Fiumeire. De a temető magas falán túl egy manőverező angyalt látok épp elrugaszkodni egy monumentális síremlék tetején, szárnya a magasban, mögötte  jegynyék friss zöldje integet.

Az időkapu itt a jövőbe nyit: ezt a Dankó utca tudja felragyogtatni napsütésben, ahol a hajléktalanszálló melletti egyetemen szocmunkásnak tanuló multikulti fiatalság találkozik a célcsoporttal, a tudásra szomjazó, mélyszegény multikulti fiatalokkal a világhálón, a médiában, a virtualitásban és itt végre valós időben. Az önkényes rom-lakás-foglalók mellett felépült a legnagyobb magyar könyvkiadók diszkontja és szerkesztősége. Az időkapu itt a jövőbe nyit, hirtelen szabadság lesz, egy keleti vagy déli város sűrűjét érzem, színes és soknyelvű, csak itt magyarok az arabok, a feketék, a kínaiak, a cigányok, és békésen lüktet egy fiatal metropolisz szubkulturális szövevénye.
Flash és flow.

Végigsétálok a Dankó utcán a Mátyás térre, elférne itt egy ANYAKONYHA, nyílik újra a jövőkapu, eszembe jutott Renike, jól jött volna neki, ha néha lehozhatja a szennyest és kap egy kis mosóport, és amíg kimos a gép, kicsit netezhet is, és Teréz nénje megkérdezi, nem akar-e egy kis sült krumplit magának meg az öccseinek, és ha ráér, majd lemehetne egy órácskát tanulni.
Az Anyakonyha működni kezd minden utcában, a dzsumbuj óvoda klubjának a hajtása. Néhány mosógép, tűzhely, alapanyagok, író-varró sarok, óvodarészleg, hozzáférhető világháló, telefon. Közösségi házirend, összehangolt csapatmunka rendben tartani, mint a McDolnaldsban, beavatás és szolgálat. Az Anyakonyha közös szocnak és munkásnak, a társadalmi interakciók biztonságos női tere.
A nemzeti jövő műhelye. Anyakonyha a Magdonában. Hit és tett. Relax.