"Ennek a nőnek a szájából minden mondat úgy visszhangzik, mintha az Olümposzról szólna, mert a fenébe is, ez a nő valahogy hatalmas. Egy valódi istennő, mert akkora ereje van, azaz tehetsége. Mért nem adták meg itt nekünk azt a lehetőséget, hogy részesei legyünk általa a hatalmas közös női sorsnak, mért vagyunk csak voyeurök [...]?" - Helmeczi Hedvig kritikáját olvashatják a Thália Színházban játszott, Verebes Istán Maya című könyvéből készült Egy színésző lánya előadásról.

Anyasztár - Egy színésznő lánya, Thália Színház

Hibernálom magam az első öt perc után Hernádi Judit és a lánya estjén, ez a színház hagy aludni. Nekem kétféle színház létezik: amit végigalszom, és amelyik nem hagy aludni. Itt kellemes altatás várt, pedig egy ikon és egy zilált kismadár az életét rakja a színpadra. Nem színház ez, előadóest inkább, Verebes István, a szerző meghagyja privátnak azt az életanyagot, ami rá lett bízva és ezért minden a két nőn múlik. A saját szövegük meg nem segít nekik a színház létrehozásában, elismétlik magukat majd estéről estére.
Egy színésznő (…és a lánya) lesz az este, pedig Hernádi nem erőlködik, felrakja gyönyörű lábait egy kanapé támláira, és olyan otthonosan nyújtózkodik, tipeg, dorombol és búg a színpadon, hogy majdnem elhiszem, hogy ennek a nőnek nem kell rendező és nem kell szöveg a szájába, így is úgy is színház születik. Egyszer sejtem meg az igazat, amikor meséli, hogy egy ókori görög szerző darabjában ő mondta a kezdő mondatokat, miközben alatta épp porig égett privát életének talaja, és hogy a mondatok milyen üresen kongtak a szájában. Elhangzik a mondat, és azt kell gondolnom, hogy ennek a nőnek a szájából minden mondat úgy visszhangzik, mintha az Olümposzról szólna, mert a fenébe is, ez a nő valahogy hatalmas. Egy valódi istennő, mert akkora ereje van, azaz tehetsége. Mért nem adták meg itt nekünk azt a lehetőséget, hogy részesei legyünk általa a hatalmas közös női sorsnak, mért vagyunk csak voyeurök, akik kívülállóként illetéktelenül belesnek a színésznő budoárjába, miközben ő majd a többi prominenssel együtt, akik itt vannak a sajtóbemutatón, és akiket mi csak a tévében látunk, a vastaps után megölelgetik egymást, és elmennek valami belterjes helyre iszogatni? A mi örömünk mért csak az, hogy meg lett velünk osztva néhány titok a művésznőről? Hernádi antidepresszánst szedett, mert a férje megcsalta? Az, hogy én is én is, az nem katarzis. Az valami teljesen más, kérem.
Tudom, a dalokról kellene beszélnem. A Megasztár sok éve tartó nagy-nagy tévedése, hogy elég egy hang, egy jól szóló kis hangszer a torokban és már ott vagy az istenek között. Az Egy színésznő lánya pont ennek ellentétéről szól: egy teljes sors kell és valami végzetes egymásratalálás egy generáció alapélményével és akkor lehet belőled sztár. Már ha az akarsz lenni, s már ha egy egész generáció így is akarja. Hernádi Judittal megtörtént ez, erről szól ez az est retrospektív jelleggel, bár a Soha se mondd az előadás új hangszerelésében messze nem idézi fel a valahai dal végzetszerű, archaikus századelőt idéző izgalmasságát. Egyáltalán, ez a zenei hangzás valami olyan mérhetetlen közömbösséggel találkozott bennem, hogy ezt nyilvánvalóan a saját hibámnak kell tekintenem. Láttam én, hogy a színpadon két nő az utolsó grammig belerakja magát a dalokba, de mégis úgy éreztem, hogy nemhogy a bőröm felszínét nem karcolja, amit hallok, de még a bőröm feletti levegőt se érinti, és azon morfondíroztam, hogy vajon, ha az első sorban ülnék, akkor talán éreznék-e bármit is. Be kell látnom, hogy ez nyilvánvalóan a saját elfajzott zenei ízlésem eredménye, úgyhogy erről inkább hallgatnék.
Tarján Zsófia, a színésznő lánya, a színésznővel ellentétben egyszer sem öltözik át (Hernádi számtalanszor), pedig a valószínűleg gyönyörű testű és talán jó lábú leányzó homokóra alkatát teljesen elcsúfító férfijelmezt, a széles csípőt szégyellő lányok állandó megoldásaként derékon fityegő szütyőt messze kellene hajítani. A színésznő lánya most debütál a színpadon, zilált kismadárként aposztrofáltam az írás elején, de csak amiatt, mert alapvetően csak az akarást látja az ember rajta, fene tudja, talán tehetséges, talán nem, hangja van, az biztos, sorsa még nincs (csak az, hogy a színésző lánya), s hogy nem a nemzedéke hangján szólal meg az is biztos. A musicalek világa talán befogadja és kiforralja kiforratlan személyiségét.
Végezetül szólnom kell az egyik legalapvetőbb élményemről, ami úgy érzem, mintha az előadáson kívül született volna meg, pedig maga az előadás is tematizálja: hogy milyen is a viszony anya és lánya között. Az előadásban számtalanszor próbálnak beszélni egymással, mobilon, így-úgy. Nem sikerül, félrecsúszik a dolog, a lényeg soha nem hangzik el, ismerős dramaturgia. Aztán Hernádi az előadás végén a duettben és a tapsnál úgy néz a lányára… olyan biztatóan, szeretettel és szerelmesen, hogy el kell kapnom a tekintetemet, ne lássam ezt a végtelen gyöngédséget, mert olyan illetéktelen vagyok benne, és mégis olyan mélyen megérint. Istenem, hogy szeretik ezek egymást... ezt volt jó látni.

Helmeczi Hedvig

*******

Egy színésznő lánya. Thália Színház
Verebes István Maya c. könyve alapján írta és rendezte Jaross Viktória.
Maya: Hernádi Judit. Nóri: Tarján Zsófia.
Zenészek: Nagy Szabolcs – zongora, Szász Ferenc – gitár, Perjési Szabolcs – basszusgitár, Kottler Ákos – dob, Jelasity Péter – szaxofon
Szinkronhangok: Verebes István, Gálvölgyi János, Döme Zsolt
Táncos: Makár István
Producer: Velki / ArtFanatic