"Kíváncsi vagyok Aurélra, mint alkotóra. Mivel a képzelet tágasságát tartom az alkotás egyik legfontosabb kritériumának, inspirációs feladatot adtam neki, a következő instrukciókkal: "Az első seb. Ez volna a téma. Saját sebesülés élményre gondolj, minden mást rád bízok, ne filozófálj benne, és ne legyél szentimentális sem, tekintsd ujjgyakorlatnak, legyél merész és kreatív." A következő szöveg született a Műhely számára:"
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. Itt kizárólag felkért szerzők jelennek meg, de a Műhely indulásával párhuzamosan a facebook-on nyílt pályázatot hirdetünk, ahonnan szintén válogatunk írásokat.
A válogatás egy - a hagyományosnál - nyitottabb irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovat gondozója, válogatója Bódis Kriszta. Az ő ajánlatával olvashatják Furják Gergely Aurél írását.
Furják Gergely Aurél 17 éves dunaújvárosi gimnazista. Óhatatlanul a honi közoktatás avítt művészet mitológiáján nevelkedett, noha evidencia, a guttenberg galaxis agonizál. Persze, de korszerűség és hatékonyság, ez a két érték, biztosan nem jellemzi a mai oktatási rendszert. Aurél tehetséges fiatalember, nehéz dolga van. Az éppen aktuális konform közeg azonban semmilyen korban sem kedvez az érzékeny és tehetséges fiataloknak. Aurél számára ez az időszak lesz egy másik megmérettetés, egy nem hétköznapi dimenzió megismerésének korszaka. A nagy kísértések és a nagy csalódások túlélésének ideje.
Aurél első verses kötete magánkiadásban jelent meg Katács címmel. Kálnay Adél "szeretettel és jó reménnyel" ajánlja a költőt. "Izgalmasak, kemények a szavai." - írja. "S amit nem mond ki, az is provokál". Amikor Aurél az én véleményemet kérte, első levelemben arra helyeztem a hangsúlyt, mi az, ami tetszik az írásaiban, ugyanis elvből nem kezdek negatív kritikával, sem olyasmivel, ami hatalmi pozíciót erősítő elutasításnak hat. Az ilyen attitűd többnyire személyes krízist idéz elő, és szakmailag sem haszna, sem tanulsága nincs.
"... nem csak erővel vagy képes megjeleníteni a lázadó korszak kérdéseit, csalódásiat, eszméléseit, világosságát" -írtam, "hanem emlékeztetni is tudod mindezekre azokat, akik elfelejtették már... tolulnak benned az érzések, gondolatok és szavak, formát keres a zabolázhatatlanság, és persze sokszor marad úgy, kissé formátlanul, de a maga erejében."
Kíváncsi vagyok Aurélra, mint alkotóra. Mivel a képzelet tágasságát tartom az alkotás egyik legfontosabb kritériumának, inspirációs feladatot adtam neki, a következő instrukciókkal: "Az első seb. Ez volna a téma. Saját sebesülés élményre gondolj, minden mást rád bízok, ne filozófálj benne, és ne legyél szentimentális sem, tekintsd ujjgyakorlatnak, legyél merész és kreatív." A következő szöveg született a Műhely számára:
Furják Gergely Aurél: Az első seb
Anyám volt az. Ő mászkált a füvön a hetedik nyaram valamelyik hüvöskés reggelén. Sűrű volt a köd, de könnyen felismertem az alakjáról. 
A Duna parton sétált, úgy tűnt, mint aki vár valakire vagy valamire. Furcsa volt, mert nem szokott ott mászkálni. Szép a hely és gyönyörű a kilátás, de ő nem szokott ott sétálni. Másrészt meg hajnali öt is alig volt még... [Mondjuk én is minek voltam akkor ébren és miért pont ott?...]
Szóval ott sétált és várt. Aztán láttam, hogy eljött ez a valami és ő nekiindul. Követem, inkább még nem szólok neki, hogy itt vagyok – gondoltam. Érdekelt, mi lesz ebből. Csak ment és ment és ment, alig tudtam tartani a tempót, egyszer le is maradtam, de aztán megláttam őt négy lépcsősorral lejjebb a füvön ülve. Közelebb mentem egy kicsivel és figyeltem, de még mindig nem szóltam neki, hogy itt vagyok. Fent maradtam a legfelső szinten. Most mintha megint várna, igen, egyértelmű, hogy vár -bizonyosodtam meg, mikor hirtelen észleltem, hogy el is jött, amire várt. Elővett valamit a táskájából, a táskát arrébb dobta, a blúzát kigombolta és magához szorította azt a nagy tárgyat. Lefeküdt a fűbe és most jó ideig megint várt. Már harmadszorra!
A köd is felszállt közben, a nap is előbújt. Kezdett kicsit melegedni, szél fújdogált. Ő meg csak ott feküdt és én kíváncsian figyeltem. Egyszerre váratlanul megint megjött, amit várt, hirtelen mozdulatokat tett. Mintha veszekedett volna valakivel. Nagy félelem tört rám és csak arra tudtam gondolni, hogy most már szólnom kéne, hogy itt vagyok. Elkezdtem futni a lépcső felé. Beértem a nagy bokrok mögé és leszaladtam négy szintet. Nem üldözött senki, mégis olyan érzésem volt. De inkább arra gondoltam, hogy mindjárt "anyuhoz" érek és megmondja nekem, hogy nincs semmi baj. Odaértem arra a szintre, ahol volt. Láttam, hogy alszik a fűben. Meg is nyugodtam a látványától és fáradtan odabújtam anyámhoz. Eléggé nedves volt alatta a fű, pedig mostanában nem esett. Nem tudom, miért kellett pont egy ilyen részre feküdnie. Mindenhol máshol is volt egy kis lecsapódott köd, de ennyire vizes, sehol. Már a blúza és a blézere is nedves volt tőle. Valami, valami más -rossz érzés- is volt bennem. Mintha valaminek vége szakadt volna. Ürességet és félelmet éreztem. Nem tudtam mire vélni ezt az érzést, mindenesetre megnyugtatott a gondolat, hogy Anya testéhez bújhatok. Mert anyám Anya volt. Mikor hozzábújtam is az volt, bár merev, kényelmetlen, hideg és nedves, de Anya. A rossz érzést kivertem a fejemből és inkább aludtam.
Aztán hirtelen felébredtem. Ekkor már az ágyamban voltam és anyám kiabálva ismételgette a földszintről, hogy "Szennyes ruha, koszos edények! Tizenhat év alatt megjegyezhetted volna!". Szombat volt és nem akartam délnél előbb felkelni, de ahogy anyám hangját hallottam amint a nevemet kiáltja, ugyanazt a rossz érzést éreztem, mint álmomban a mellette való elalváskor. Lementem, vittem, amiket kért, de őrá voltam kíváncsi és az érzésre -hogy miből fakad és mi ez egyáltalán. Akkor és ott nem tudtam meg semmivel sem többet. Később észrevettem, hogy időről időre visszatér. Hogy néha-néha felüti a fejét az életemben ez az ijesztő érzés, és ez így ment évekig. Majd közel két évnyi kutatás után végre megértettem mindent.
Megtudtam, hogy hét évesen az álmomban miért volt hajnal és köd. Hogy miért vált egyre naposabbá és világosabbá az idő. Megtudtam, hogy miért csak követtem anyámat és nem szóltam neki. Hogy miért követett az az érzés évekig. Megtudtam, hogy miért volt merev a teste, mikor félve odaértem, hogy miért volt csak alatta nedves a fű és miért volt a ruhája is vizes. Megtudtam azt is, hogy mi volt Az a nagy tárgy, amit a táskájából kivett. -Akkor, álmomban.
Elborzadtam.
Egyszerre lettem felszabadult és teljesen üres. Az járt a fejemben, mikor minderre rájöttem, hogy "Velem így mi lesz?". Nem tudtam elhinni, hogy ez után lehet valahogy.
Tudtam, hogy véget ért valami. Vége szakadt valaminek. Egy korszak lezárult. Egy olyan korszak, amiről akkor azt éreztem, hogy az elvesztése örök fájdalommal, kínnal, örök szenvedéssel és végül mocskos halállal jár.
Nagyjából így lehet elmesélni a pillanatot, mikor rájöttem, hogy anyám meggyilkolta magát.
