"Amikor megláttam a lefelé vezető fémlépcsőt (mint egy raktárban), meg a falra celluxozott, nyomtatott A4-es lapon a feliratot, azonnal tudtam, hogy botrány lesz. Csalhatatlanok ezek a megérzéseim. Főleg, mert teljesen biztos voltam benne, hogy én fogok botrányt csinálni."

2010. június 4-én este héttől mutatják be a Nyitott Műhelyben (XII. kerület Ráth György utca 4.) Miklya Anna Eloldozás című regényét, mely a Jelenkor kiadó gondozásában jelent meg.
A regényből adunk közre egy részletet.

Miklya Anna első regényének főszereplője és elbeszélője egy fiatal nő, aki miután egy tragikus baleset következtében elvesztette a hozzá legközelebb álló személyt, Csicsit, emlékei felidézése segítségével megpróbálja megérteni a kettejük közötti bonyolult és ellentmondásos viszonyt. Az emlékek, a haláleset előzményeinek és következményeinek felidézéséből egy olyan szerelem története bontakozik ki, mely gyerekkorától végigkíséri az elbeszélő, Janka életét, ám beteljesülése eleve lehetetlen.
Janka azonban nem tud és nem is akar változtatni ezen a helyzeten, minden egyéb viszonya, amit más fiúkkal kezdeményez, kudarcra van ítélve, s csak átmenetileg enyhíti azt a magányt és űrt, amit Csicsi halála okozott. Hiába szerelmes belé barátja, Ádám, s hiába rajong érte állandó készenlétben Jávorka is, Janka képtelen arra, hogy viszonozza érzéseiket, s inkább a magányos önrombolást választja. Az első személyű, naplók vagy blogok szövegét idéző elbeszélésben az egyes részek esetleges sorrendben, az emlékezés, felidézés aktusához igazodva követik egymást, olyan mozaikot hozva létre, mely csak az utolsó lapokon áll össze egésszé.

Részlet a regényből

Mióta Csicsi meghalt, gondolkozom azon, mit jelent élni. Meghalni már látom, mit jelent. Hazahoz a biztosító, elhamvasztanak, aztán a kétmaréknyi port berakják egy kis kazettába. A temetés az Ecseri úti urnatemetőben volt, persze nem feketében mentem, persze borzasztóan elkéstem. Egy ideig kóvályogtam, a templom körül semmi nyomát nem láttam kereszteknek, sírköveknek, kriptának, bármilyen lófasznak, ami a halottakhoz tartozik. Apámat nem mertem felhívni. Képzeld csak el.
Igazság szerint nem szomorú, zaklatott, még csak nem is mérges voltam. Csak azt akartam, hogy vége legyen, és bemehessek a MC'Donaldsba pisilni. Végül útbaigazítottak, valaki, az utcákon lézengő arctalan emberek közül. Mi ketten, Csicsivel, főleg ha egymás mellett sétáltunk, mi sosem voltunk arctalanok. Inkább, mint egy operett. Mondta ő. Hogy egyszer el kéne kezdenünk énekelni az Andrássyn, és biztos mindenki azonnal tudná a pontos szöveget, meg a koreográfiát, kórussá változna az utca, díszletté a platánok és a bérpaloták, mi meg haladnánk az élen kart karba öltve, és mosolyogva énekelnénk. Nagyon szépek vagyunk, ez azt jelenti?- kérdeztem. Csicsi nem válaszolt. Belenéztem egy bank kirakatába. Nem csak szép vagyok, hanem okos is, csillogott az üvegen. Mi meg, a magas karcsú szőke, a magas karcsú fekete. Tényleg, mint egy operett. Valami borzasztó vidám dolog.
Amikor megláttam a lefelé vezető fémlépcsőt (mint egy raktárban), meg a falra celluxozott, nyomtatott A4-es lapon a feliratot, azonnal tudtam, hogy botrány lesz. Csalhatatlanok ezek a megérzéseim. Főleg, mert teljesen biztos voltam benne, hogy én fogok botrányt csinálni.
Odalent alig egyenesedhettem fel. A rosszul megszerkesztett kis galéria a legundokabb hely volt, amit csak szeretteink elföldelésére ki lehetne találni, én pedig, életemben talán először, őszintén imádkoztam. Azért, hogy Csicsit véletlenül se oda, legyen ez valami félreértés. Persze oda. Gondolom olcsóbb volt a hely, az alul lévő halottak lassan kezdték betölteni a fakkokat. A pap be volt rekedve, és rosszkedvűen kémlelt minket félig leeresztett szemhéja alól. Szemlátomást konstatálta magában, hogy ennek a szerencsétlen fiúnak minden hozzátartozója sík hülye. Valamit mormolt, nem figyeltem oda. Ildikó sugárzóan vörös haját bámultam, látszólag frissen volt festetve, mosva, csillogott. A vállán láttam, hogy sír.
A pap fennhangon zümmögni kezdett, teljesen lehunyta a szemét. Pislogva néztem. A kriptának olyan rossz akusztikája volt, hogy nem értettem semmit az amúgy is ismeretlen liturgiából. Hirtelen eksztatikusan felkiáltott, aztán egy gyors mozdulattal hóna alá szorította Csicsit, a másik kezével pedig a ruháját csippentette föl, mint egy piruettezni készülő kislány. Ha felmászik a galériára, pont belátok a palástja alá, gondoltam.
Kifordultam a teremből, akkor már úgysem figyelt rám senki. Mindenki tódult felfelé, a pap nyomában, a karzatra, ami alig lehetett több mint egy méter széles. Nem fognak elférni. Hogy kerülgetik majd egymást, navigálnak a szúrós, hideg téli csokraikkal meg koszorúikkal. Itt mindenki gyűlöli a másikat. Árpi bácsi már most azon gondolkozik, vajon hogyan kerülhetné el, hogy a Peugeot, az Opel, és a lakás is Ildikóra maradjon. A nyakam tenném rá.
A megsárgult falú gyülekezeti teremben már készítették a Duran-duranos fiúk a hidegtálakat. Kaviáros falatka is volt, meg füstölt lazacos is, valahol. Tudom, én rendeltem. Sosem értettem Csicsit, hogy tud ilyen sznob lenni, szerintem a kaviárnak víz-íze van, és különben is undorító. A márkás kaviár is. A hal meg hal, bár, ahogy ő csinálta a norvég lazacot holland mártással, azelőtt én is fejet hajtottam.
Megkérdeztem az egyik fiút, hol itt a mosdó. Lenézően válaszolt, ezen eltöprengtem egy darabig. Ja, hogy egy temetésen nem illik flörtölni, gondoltam végül. Vagy pisilni. Valamit úgyis mindig rosszul csinálok.
Mire visszaértem, lassan már a többiek is szállingóztak. Mintha az összes nő a legerősebb parfümjét választotta volna, úgy szaglott a szoba. Nem volt kedvem beszélgetni, főleg arról nem, hogy milyen kedves és jó fiú volt az elhunyt. Nem érdekeltek. Elmartam egy vodkásüveget, aztán leültem egy szendvicses tálca mellé, és az összes karnyújtásnyira lévő falatkáról lekapargattam a kaviárt. Ne örülj Csicsi, ez csak amolyan ételáldozat.
Lassan felélénkült a beszélgetés, kipirosodtak az arcok. Körülnéztem, merre lehet Ildikó. Oda kellett volna figyelni rá. Talán nem bírta tovább, talán magától ment el, de azt is el tudom képzelni, hogy ezek a barmok kiutálták. Láttam Maca nénit, ahogy felém közeledik, ölelésre nyújtja két sonkányi karját, hatalmas dekoltázsából szinte kibuggyannak tésztaszerű mellei. Olyan tömény undorral meredtem rá, ahogy csak tudtam, de nem vette, vagy nem akarta venni a lapot. Leült mellém, és nedves, meleg tenyerébe vette az egyik kezemet. Elkezdte paskolni, és közben beszélt hozzám. Elfordítottam az arcom. Úgy éreztem, mintha egy nagy kutya nyalogatna, és esküszöm, ekkorra már a fülledt, szellőzetlen teremben a szaga is olyan volt. Félig kiszabadítottam magam, és telitöltöttem egy vizespoharat a vodkával.
A következő emlékem az estéről az, hogy a telefonomat keresem. A testem ormótlan, és tudom, hogy szégyent hozok magamra. Több embert is megvádolok, hogy zsebre tette, miközben tudom, hogy a táskámban hagytam, amire nem emlékszem, hol van. Végül Maca néni hozza utánam, végig ott volt a szék mellett, amin ültem. Meg se köszönöm neki, mert olyan furcsán fixíroz.
Amikor harmadik hívásra is az a kurva hangpostája válaszolt, elkezdtem kiabálni, hogy Csicsi, Csicsi, édesem, a rohadt életbe, nem érted, hogy berúgtam, gyere már értem egy taxival! Hirtelen úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Láttam Apa sápadt arcát pont előttem imbolyogni, ahogy döbbenten rám néz, aztán gyorsan, túl gyorsan felemeli a kezét, és iszonyatos erővel pofon vág.
Elestem, és Csicsi halála óta először, sírva fakadtam.
A fizikai fájdalom miatt.

(…)

 Délben felhívott Maca néni a munkahelyemen. A temetés óta nem beszéltünk, de ez inkább rajtam múlt, mint rajta. Nem tűnt úgy, mintha haragudna, bár mindig ilyen a hangja, ilyen lehetetlenül mézesmázos.
Furcsa volt, mintha víz alól beszélne, vagy egy nagyon zsúfolt szobából. Kérdezte, mit csinálok este. Semmit, vágtam rá, ami nem volt igaz, de köze sem volt hozzá. Be kéne mennem nekem is a Honoluluba, mondta. Majdnem elejtettem a kagylót. Nem akarok többet a Honoluluba menni, mondtam, kicsit erélyesebben, mint ahogy szerettem volna. Ezt ő érti, válaszolta, de feltétlen rám van szükség, és egyedül ott van olyan berendezés, ami megfelelő. Az otthoni házimozi nem sokat ér. Neki se könnyű, higgyem el, és már majdnem sírt. Nem akartam lelkizni vele. A Gastroyalos fickó állt a pultom előtt, csörgette zsebében a kulcsait, szemrehányóan meredt rám. Ki kellett fizetnem az ebédemet. Taxit kellett hívnom a főnökömnek. Átfaxolni egy anyagot, amit már tizenegyre vártak. Istenem, annyi elmulasztott dolgom volt.
Rendben, Maca néni, feleltem. Munka után elmegyek Maca néniékkel a Honolulu Starba. Igen, beszélek Gesztenyével, majd ő elvisz, Maca néni, ne tessék aggódni. Igen, igen, Gesztenye olyan jó fiú.
A napom ezután olyan volt, mint egy lidércnyomás. Nem mertem megkérdezni, voltaképpen mit is csinálunk mi a Honolulu Starban. Maca nénit érthető okok miatt nem hívtam vissza, Gesztenyével meg sosem tudtam két értelmes szónál többet váltani. Szerelmes belém, tudom, ő pedig tudja, hogy tudom, innentől kezdve az épeszű kommunikációnak lőttek. Azt legalább lefixáltuk, hogy értem jön öt tízre kocsival. Ha vörös szőnyeget kértem volna, azt is hozott volna.
Határozottan riasztó lehettem. Andreas, aki hozzászokott, hogy készséges és kedves vagyok, most összeráncolt szemöldökkel méregetett. Néha éreztem fürkésző tekintetét a hátamban. Értettem minden egyes szavát, de olyan végtelenül lassan jutottak el hozzám, ahogy kimondta őket… láttam, amint kinyitja a száját, megformálja a hangokat, és csak utána hallottam meg, mit is mond. A megértésről már ne is beszéljünk. Szegény Andreasnak aznap én voltam a totális ráfizetés. Végül hagyta, hogy csak üljek a gép előtt, és nézzem a levelezőmet. Hátha jön valami, mondjuk egy e-mail, a tárgy: csak vicceltem, a feladó, mittudomén, van isten? Nem volt ebből semmi gond. Andreas csíp engem.
A kocsiban végig hallgattam. Ez nem esett jól Gesztenyének, őszintén szólva viszont mindig magasról szartam rá, mi esik jól neki. Valahogy össze kellett szednem magam. Abba kapaszkodtam, amibe mindig: az egyetlenbe, amibe tudok. Magamba. Az arcomra meredtem az ablaküvegben. A vonásaimat rajzoltam meg újra és újra. A csinos kis füleimet. Úgy elzsongítottam magam, mintha egy mandalát néznék. Kétségkívül, a szemeim a legszebbek.
Csicsi januárban elment, és letétbe helyezte az életét. A film örökösének engem jelölt meg, hahaha. Ez valami egészen új, innovatív dolog: leperkálsz egy csomó pénzt, aztán bevezetnek egy szobába, és különböző hülye kérdésekre kell válaszolnod, őszintén, mintha ebből majd az utánad jövők megérthetnének mindent, megérthetnének mondjuk egy hosszú zuhanást. Szemben ülsz egy kamera bamba lencséjével, és próbálod elképzelni, hogy ahhoz beszélsz, aki számodra a legfontosabb. Szegény Csicsi. Hogy juthatott az eszébe ekkora baromság?
Ildikó hangosan zokogott, amikor aláírtam az ügyvédnek a papírt. Ildikót mostanában csak óbégatni látom, már az agyamra megy. Gondolom, jobb érzés lett volna, ha ő firkantja oda a nevét, de hát honnan tudhatta volna szegény Csicsi, hogy néhány hónap múlva tényleg meghal? Nekem legalább nem remegett a kezem, és semmit sem maszatoltam el a könnyeimmel.
Mi a kedvenc ételed, mi a kedvenc állatod? Mi a legelső emléked? Félsz-e a mennydörgéstől? Hittél valaha a szerelemben? Most már hiszel benne? Megmentetted-e már valakinek az életét? Önszántadból ölnél-e embert? Mit gondolsz, mi a magány? Meddig ér az ég? Szerinted vannak a Földön kívül lakott égitestek?
Csicsi nincs zavarban, megszokta már a kamerát. Poénkodik, egyszer kiszól valakinek, hogy rágyújthat-e. Gyufát vesz elő. Nem talál cigit, elneveti magát, visszateszi a dobozt a zsebébe. Valami kérdésre egy verssel válaszol, Pilinszkyvel. Aztán máshonnan idéz, nem villan be, kitől, valami orosztól. A munkáját emlegeti. A filmeket, amiket együtt csináltak Gesztenyével, és a többi honolulus kollégával. Azt állítja, nagyon szeretne gyereket, de ebbe végül belesül, nem tudja röhögés nélkül végigmondani.
Fészkelődöm a székemben. Egyre idegesebb vagyok, a felvétel már majdnem két órája tart. Most Ildikóról beszél, aki pont előttem ül. A tarkóján látom, hogy elmosolyodik, ez jó, akkor talán nem bőg többet. Oldalra pillantok. Mellettem Árpi bácsi. Összeráncolja a szemöldökét, úgy tesz, mintha nem tudná, hogy figyelem. Árpi bácsi nem hülye. Neki is feltűnt, hogy Csicsi nem mondta ki a nevemet; és egyszer, egyetlen egyszer sem nézett bele a kamerába.