Elutasítható-e valaki egy testnevelési tanári állásból azért, mert kövér? Akadályozhat-e egy ápolónőt a gyógyításban a súlyfeleslege? Emily Bazelon a Slate szerkesztője, s a Yale jogi iskolában a Truman Capote jog és média intézet tagja. Május 13-án jelent meg a New York Timesban egy cikke Deborah L. Rhode: A szépséggel kapcsolatos előítéletek. A külső megjelenéssel kapcsolatos jogtalanságok a jogban és az életben. (255 oldal, Oxford University Press. $24.95) című kötetéről. E cikket közöljük szabad fordításban, mert fontosnak tartjuk a témát.
Emily Bazelon: Első ránézésre
2002-ben Jennifer Portnick tornaórákat tartott, s majdnem minden nap dolgozott. De a Jazzercise Fittnes Társaság elutasította, hogy franchise-rendszerében részt vegyen, mert 1,70-es magasságához kb. 110 kilogrammot nyomott. A Jazzersice úgy indokolta döntését, hogy az ő instruktoraiknak „komoly muszkliaik kell legyenek, s vékonyabbnak kell látszaniuk, mint az átlag”. Portnick panasszal élt a San Fransisco-i Emberi Jogi Bizottságnál, egy 2000-ben a városi tanács által kiadott passzusra hivatkozva, mely épp a külső alapján történő megkülönböztetések megelőzése érdekében született. Nyert. És a Jazzercise egész Amerikára kiterjedően megváltoztatta hozzáállását, kimondva, hogy többé óraadó tanáraiktól nem követelnek soványságot.
Deborah L. Rhode, a Stanford egyetem jogi professzora […] rámutat, hogy Portnick méretei nem voltak semmiféle korrelációban tanítási képességeivel, bár a Jazzersice összefüggésbe állította e kettőt. És az ország csaknem minden más részén is így lett volna. Portnick nem kapott volna jogorvoslatot. Rhode új kötete azért íródott, hogy ezen változtassunk. Véleménye szerint a külsőt érintő előítéletek mélyen gyökerező sajátosságok – s mélyen hiszi azt is, hogy a jognak van akkora ereje, hogy ezeket irányítani tudja.
Mint Rhode maga utal rá, munkája, A szépséggel kapcsolatos előítéletek sokat örökölt A szépség mítosza című Naomi Wolf kötettől, melyet húsz évvel ezelőtt lőttek fel a feminista sztratoszférába. Wolf amellett érvel, hogy mivel a külső megjelenés annyira nagy szerepet játszik abban, hogy sikeresek leszünk-e vagy sem, akár a munkáról, akár a szerelemről, akár bármi másról beszélünk – a nők feláldozták a feminista felszabadulás eredményeit a mellimplantátumok és eleve elvetélt diéták oltárán.
Jó lenne, ha leseperhetnénk ezt az analízist csupán annyival, hogy eljárt felette az idő. Azonban nincs így, s ezt Rhode meggyőzően mutatja meg. A kozmetikai ipar megnégyszereződött az elmúlt évtizedben. Az asszonyok még mindig magas sarkakon imbolyognak, ami kikezdi a lábukat és a hátukat, s bármilyen ránctalanító krémet megvásárolnak bármi áron. Rhode szerint kövérnek lenni legalább akkora stigma, mint az AIDS, a drogfüggőség vagy a bűnöző életvitel.
Természetesen nem megoldás amellett érvelni, hogy minden nő hordjon kényelmes lapos talpú cipőt, ne festesse a haját és ne sminkelje magát. A feministák rég megtanulták már, hogy ezt hangsúlyozva csak ellenségeket szerezhetnek. Rhode internalizálta a leckét: mikor rámutat, hogy az Egyesült Államok 16 szenátornőjének (46 évestől 74 évesig) egyike sem ősz, ezt munkahelyi kötelezettségként aposztrofálja. Rhode maga szőke (találkoztam már vele, s egy alkalommal szerkesztettem is írását a Slate-nek). De ez nem mentette meg attól, hogy jótékony stanfordi kollégáinak segédletével sürgős szépségflastromokat szerezzen be, sem egy stylist áldozatos munkájától, aki katasztrofális módon megkínozta a haját, mikor a dolgozó nők amerikai jogi egyesületeit összefogó bizottság egy vidám eseményét készült vezetni. (Igen, Rhode ironikusnak érzékeli a nők cicomakergetését egy, az esélyegyenlőségért vívott küzdelemről szóló eseményen.) Ahelyett viszont, hogy nagy hűhóval az összeroskadásig hordaná le magát, érdeklődését az egyéni választásokról azokra a jogi keretekre irányítja, amelyekben e választások megszülethetnek. Elég biztonságosak és jól szabályozottak a kozmetikai kutatások és a diétás termékek? A jogalkotók és a bíróságok kellőképpen pártját fogják az olyan embereknek, mint Jennifer Portnick?
Az Alkotmány tiltja a faji, a nemi, a vallási nézetek, az eredet és származás szerinti diszkriminációt. Ennek ellenére csupán Michigan Államban és hat másik területen – Columbia kerületben, a Californiai Santa Cruzban, a Wisconsine-i Madisonban, az Illionisi Urbanaban és a Marylandi Howard County településen, valamint San Fransiscoban – vannak olyan jogszabályok, melyek a kinézet alapján elkövetett diszkrimináció ellen védenek. Rhode érti, hogy olvasóinak nagy többsége azt gondolja majd, túl sokat kér, ha szeretné, hogy ez az új kategória is bekerüljön a jogilag védett csoportok közé. „Az ő nézőpontjukból, még ha az ilyen megkülönböztetés nem fair is, a jog képtelen ezeket eltűntetni, és arra sem képes, hogy tegyen ellenük, így mindez csak jogosulatlan költségekkel és a jog korróziójával járna”, írja.
Ám mielőtt a libertariánusok kiköpnék a kávéjukat, Rhode arra kéri őket, hogy vizsgálják meg, hogyan is megy soruk ezeknek a „kövér és alacsony” törvényeknek. Összegyűjtötte az adatokat és azt találta, hogy a hat városnak és megyének évente átlagosan nulla és kilenc között mozog az ezzel kapcsolatos esetszámuk. Michigenben átlagosan 30 esetről tudunk, és évente csupán egy ezek közül az a panasz, amelyik bíróság elé kerül.
Rhode nem látja az ilyen takarékos érvényre juttatás jótékony szerepét.
Hihetően érvel amellett, hogy a külalakot érintő diszkrimináció elleni védelem kiterjesztése más államokra és városokra nem a tyúkperek megszaporodását eredményezné, hanem sokkal inkább megoldás az égbekiáltóan igazságtalan esetekre.
Szépen felsorolja az említést érdemlő eseteket is: mikor egy ápolónő-tanoncot azért csaptak ki, mert a hivatalnokok úgy vélték, hogy hájasságával rossz példát mutatna a betegeknek; egy báralkalmazott, akit azért rúgtak ki Reno-ban, mert nem akarta festeni magát és felkötni a haját; egy koktélbár pincérnője, aki azért veszítette el az állását egy Atlantic Cityben lévő kaszinóban, mert a ruhaméretekét számmal nőtt.
Ha attól tart, hogy az emberi jogok agendája már így is épp eléggé hosszú, valószínűleg nem indította meg túlzottan a dolog. De Rhode határozottan állítja, hogy nem egy túlszabályozott világ lebeg a szemei előtt, amelyben a reménybeli modellek perbe fogják a tervezett munkáltatót, ha elutasították a jelentkezésüket. Megengedné, hogy az üzletek kinézet szerint válasszanak maguknak alkalmazottakat, azon a módon, ahogyan nem szerint is választhatnak jogszerűen: amennyiben ez egy bona fide foglalkozási követelmény a munka betöltéséhez.
Rhode kész elismerni, hogy a nők jogainak szószólói ügyintézési listájukon nem épp az első helyen tartják számon a kinézeti diszkrimináció ügyét. Csak beszélni akar a magas sarkak és a súlykövetelmény veszélyei, valamint a bérekben mutatkozó szakadék mellett erről is. Hölgyeim, gondoljanak erre, ha legközelebb megfájdul a lábuk.
(megjelent a The New York Times 2010. május 13-i számában)