Nem csinálok úgy, mintha Tandori Dezső összes művét és fordítását ismertem volna akkor, amikor a Ki nem feküdt halálról akartam írni, de azt sem lehet mondani, hogy ne tudtam volna, kinek a könyvét választom. Olyanét, aki már annyi szöveget látott életében, és annyi olvasónak írt, hogy egyrészt tudja, mi a könyv, másrészt nálam is jobban tudja, hogyan olvasok, és mire fogok gondolni olvasás, vagy a rajzok nézegetése közben.
Megengedett csak - a szintén Tandoritól származó - rajzokat nézegetni, de nagyobb meglepetéseket tud okozni az olykor igencsak szigorú, rendreutasító szerzői vélemény, az olvasói feladatok kiosztása, és a klasszikus regényforma erőteljes kritikája, például azáltal, hogy a fejezetek legtöbbjének szimplán a Fejezet címet adta. Formai szempontból a Ki nem feküdt halál szép kis nyitott mű, a magyarázó rajzokkal, napjaink popzenéjére reflektáló megjegyzésekkel, Erdély Miklóst idéző kérdéssorokkal, plusz a már említett feladatokkal. Néha érdemes engedetlen olvasó módjára előre-hátra lapozgatni, de a cinikus „keresd meg hol írtam ezt, ha írtam” típusú feladványok megoldásait nem biztos, hogy minden esetben jó helyen keressük, amikor ebben a könyvben kutakodunk.
A Torlandó szörfpóker egyenes folytatásaként megjelölt regényhez rengeteg előzetes tudásra van szükség, hogy igazán élvezhető legyen. Egy ponton breviáriumnak nevezi Tandori a könyvet: egyszerre önéletrajzi regény, elfelejtett szövegek felidézése és a megfelelő szavak keresése egy (vagy inkább a?) fordítói munka során. A keretet egy holland-amerikai írónő puhaborítós sikerkönyvének el nem vállalt fordítása adja, ennek a visszautasításnak a történetébe, és a „holcsi-amcsi” könyv sztorijába ágyazza azokat a gondolatokat, amelyek nem hagyják nyugodni.
Egy-egy bennragadt fordítói bravúr, rég nem látott vers, rajzokkal leírt szójáték helye a Ki nem feküdt halál, amelyből nem csak azt tudhatjuk meg, hogyan érezte magát az író autóbalesete után – ki nem feküdt agyrázkódás –, hanem a hazai irodalmi élettel kapcsolatos kérdései is megjelennek. Az idős író-fordító saját létének problémáit citálja, újra és újra bedobva ugyanazokat a motívumokat, félmondatokat. Így aztán, a többször felbukkanó, egy darabig lezáratlan, majd hirtelen mégis befejeződő gondolatmenetek nagyot koppannak az olvasói elmében. Ilyen az, amikor koráról kezd el beszélni, és az öregséggel járó gondokról. Azt kell szomorúan olvasnunk, hogy a mai magyar irodalom egyik legtermékenyebb szerzőjének már csak arra kell idő, hogy ne történjen vele semmi. Mert ahhoz is idő kell, hogy az emberrel – egy íróval – nyugodtan ne történjen semmi.
A gondolatáradat közben halad a fordítás története is. Tandori olvassa, és olvastatja velünk a holland-amerikai írónő könyvét, néha kiborul, bejelentve, hogy ő ezt nem fordítja le. Aztán amikor egyszer tényleg visszaküldi a kiadónak a könyvet, még az olvasó is meglepődhet, hiszen már úgy tűnt, a „sikerkönyv” műfajú regény végül belopta magát a fordító szívébe. A holcsi-amcsi könyvének szereplői furcsa, beszédes nevű alakok, akik leginkább össze-vissza gyilkolnak és szeretkeznek. Ketten, Elviszempont és Errenhaus filozofálnak is, de főleg Tandori az, aki az ő párbeszédeik mentén „közbefilozofál”. A Ki nem feküdt halálban egyszerre olvassa, és vizsgálja fordítóként a nem megnevezett könyvet, majd továbbgondolja, és újrahasznosítja a saját regényének létrehozásához.
Avon, Mien és Egy Tiszta Nő szövevényes, mediterrán tengerparti krimije idegesítőn tekeredik jobbra-balra, és saját regényének végére Tandori is rájön, hogy a fordításra ajánlott könyv problémáját valahogy meg kell oldania. Azáltal, hogy a holcsi-amcsi könyvvel való bíbelődés közben a saját regényével is bíbelődött – plusz adott madáretetési és életvezetési tanácsokat –, létre is jött a Ki nem feküdt halál. Így aztán lehet mondani a kiadónak, amely rendesen kijavíttatta a betűhibákat – kivéve azokat, amelyek utólag szándékosnak lettek minősítve –, hogy most aztán kész a könyv. A szerző üzen: „KÉSZ A KÖNYV!!! Az Egészet Úgy, Ahogy Van, Elküldtem.”
Le Marietta
