A Király Tamással készített interjú után a Nyugatinál vettem egy előre csomagolt zsemlét, s miközben rágcsáltam, arra a menüre gondoltam, amivel az indulásom előtt maga a tervező kínált (sajnos csak szóban): a jin-jangot mintázó kaviáros fokhagymalevesre, és a bundáskenyérre, amit egy bundáskenyérbundát viselő modell szervírozna. A menü persze tükrözi Király Tamás személyiségét: az ellentétek egyensúlya, komplexitás és egyszerűség, a formák (a kör és a kenyér négyszögletes alakja) nemcsak a véletlenszerűen kitalált vacsorát, hanem műveit, az általa tervezett ruhákat is jellemzi.
ICA: Minden Király Tamással kapcsolatos dolog (gondolok itt a ruhákra, a bemutatókra, a nyilatkozatokra) valamiképp rendhagyó.
KT: A kihívások érdekelnek, minden ruha egy kihívás teljesítése. Amíg készül, maximálisan rákoncentrálok, elégedettnek kell lennem a végén – ha nem lennék, menet közben nyilván kidobnám. Az a kihívás, hogy magamnak eleget tegyek. Mondhatom úgy is: én vagyok magamnak a trend, hogy nyugodt lelkiismerettel tudjak a tükörbe nézni. A személyiségemből adódik, hogy mindennek egyszerre (az életben, a munkában) ott az ellenkezője is: sok minden számomra egyszerre fehér és fekete.
ICA: Legalább ilyen ellentmondásosak a szerepek és a fogalmak is, amikkel a szakma felruházza: a divatellenes vagy a textilt nélkülöző divattervező névvel is illették, többek között.
KT: Sok mindent mondanak, amivel próbálnak meghatározni, én legszívesebben egyszerűen úgy definiálom magam, hogy ruhákat készítek. A tervezés abban az értelemben idegen tőlem, hogy nem készítek konkrétan, papír alapon terveket: ha megrajzolnám az ötleteket, már nem érdekelne a ruha, elveszne az alkotás izgalma, titokzatossága. A divatellenes divattervező megnevezés részben jogos: gyűlölöm a divatot. Mert az valójában manipuláció: a divat annyit tesz, hogy a híres sztárok milyen ruhában jelennek meg egy díjátadáson vagy az utcán, vagy hogy melyik ruhadarabot helyezem a kirakatban középre és szemmagasságba. Éppen ez a befolyásolás az, ami engem nem érdekel. Az egyediségben, az egyszeriségben hiszek.
A ruhaeladást is másképp képzelem: én nagyon-nagyon rég, ’84 óta nem adok el ruhákat, ez persze nem egyezik a fogyasztói társadalom szokásrendjével. Nem tetszik az „ide a pénzt, adom az árut”-elv: ha mégis eladásra készítenék bármit is, sokkal emberibb megoldások érdekelnének. Nem a csereérték a fontos, hanem hogy egy ruha eljusson a viselőjéhez. A ruhaüzlet is, számomra ideális esetben, többről szól, mint a ruhák bemutatásáról. Tulajdonképpen egy ruhamennyországról álmodom, ahol mindent a ruha határoz meg, ahol el lehet időzni, míg meghoz az ember egy döntést, míg választ. Például, egy üzlet szerintem akkor lenne izgalmas, ha megteremtődne egy harmonikus világ a ruhák körül: ahol fehér ruhákat árulnak, ott hófehér italokat, hófehér ételeket lehetne fogyasztani, és persze az sem mellékes, milyen kreatív dolog lenne kitalálni, milyen módon lehet az ételek megfelelő színét, anyagszerűségét előhívni.
ICA: Fontos az anyag?
KT: Igen. Valamikor, a kezdet kezdetén nem is varrott ruhákat készítettem, hanem az érdekelt, hogy az Ecserin vett holmiból, talált tárgyakból, anyagokból biztosítótűk, szigetelőszalag segítségével valami mást csináljak. Kialakítottam egy receptúrát: minden ruhadarabot máshol, nem rendeltetésszerűen használtam fel, és egészen izgalmas, kifejező dolgok születtek. Egy harisnyanadrágból lehet, hogy turbánt csináltam, egy zakóból lehet, hogy szoknyát, elkezdtem ezzel játszani. Ebből adódott egy másik elnevezés, abban az időben azt, amit csináltam, „ruhaszobrászatnak” kezdték nevezni. Később hívtak „Kleiderarchitekturnak” is, a Bauhaus nyomán – egyesek számára sokkal kifejezőbbnek, kézenfekvőbbnek tűnt a „ruhaépítészet” mint a ruhaszobrászat.
ICA: Kísérletező művész, nehéz lenne egyetlen irányzathoz vagy technikához kapcsolni. Tudatosan ügyel arra, hogy meglepje a szakmát és a közönséget?
KT: Egyszerűen arról van szó, hogy engem a kihívás érdekel, mindig valami olyan dolog (téma, eszköz, anyag, kifejezésmód) felé mozdulok el, amit még nem csináltam. Az egész életem a változásról szól, a napi ritmusom, a munkamódszerem is az állandó változás, új impulzusok mentén szerveződik. Az unalmas dolgok nem érdekelnek! Ezért van az, hogy ötleteket is nagyon különböző forrásokból merítek. Például, azok a ruháim, amiket egy körömvágó ollóval készítettem, napi 8-10 órában aprólékos munkával, nem valamiféle hagyományos, divatkorszakokat vagy műalkotásokat felidéző tapasztalatból származnak, hanem a városomat, Budapestet, legalábbis egyes építészeti pillanatait álmodtam ruhába. Például az a ruha, ami a Marylin Monroe legismertebb fotóján szereplő fehér ruha ráncait idézi, valójában egy budapesti tömb homlokzatára utal, egy másik ruhában pedig a Klauzál téri kovácsoltvas erkély mintázatát írom át egy női testre, egy harmadik a Szimpla Kert nevű szórakozóhely korlátjának mintáját nagyítja fel. Nagyon tetszik, hogy bizonyos dolgok (most például a kovácsoltvas művészetre gondolok) a test, a ruha szempontjából újraalkothatók, újragondolhatók, nem gondoltam volna, hogy egyszer inspirálhat mindezt síkban megcsinálni.
ICA: Érdekes, képi asszociációkat említ, én pedig úgy gondoltam, minden egyes ruha mögött megbújik egy narratíva.
KT: Van, amikor történetek is vannak: a végén, amikor bemutatok egy kollekciót, mindenképp. Eleve mindig valahogy ösztönösen igyekszem megérezni, hogy milyen show-t kellene az adott ruhák köré építeni, hogy hogyan lehet leginkább kifejezni azt, amiről szólnak, vagy amit nekem jelentenek. Amikor megvan a téma (legalább körvonalaiban), akkor nagyon sokat dolgozunk a címen, akár 100 címet is összeírunk a baráti körömmel, és kizárásos alapon szűkítjük, és aztán megvan a végső. Ilyen volt például a Károlyi palotában a Ladies&Gentlemen show, ilyen egyszerű címet adtam, de az interpretáció más volt: például fiúk női, nők pedig férfiruhában voltak. Ez az egész nem a transzvesztizmusról szólt, hanem az öltözködés szabadságáról, arról, hogy miért ne viselhetne bárki bármit, amiben jól érzi magát. Emellett volt egy nagyon szép tolerancia-szöveg is, mert akkoriban történt, hogy a szivárvány-felvonulások iránti ellenérzések felerősödtek. Számomra (és eleve így gondolkodom a saját ruháimról) teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi visel egy-egy darabot, ha méretben stimmel, akkor viselhet bárki bármit, az én ruháim közül is. Ahogy mondtam, az öltözködés szabadságát hirdetem.
Egy másik show címe az volt, hogy Baby’s Dream, vagyis hogy miről álmodik egy kislány. Ön is, kislányként, biztosan hercegről álmodott, belebújt az anyukája magas sarkú cipőjébe, és arról álmodott, hogy olyan lesz, mint ő. Ebben a show-ban a papírmasé béka mellett feltűnt egy valódi fehér ló is, dekoratív herceggel, és persze a kislány, aki álmodik – jól ismert történeteket is felidéztem, de, ahogy máskor is, egyedi, saját tartalmat adtam a bemutatónak és a ruháknak is.
ICA: Összefüggnek, folytonosságot jelentenek az egymás után készített ruhák?
KT: Ez a sorsommal kapcsolatos, az érzéseim, a lelkem változása tükröződik rajta. Én úgy látom, hogy egyik a másikból következik: hiába látunk drótruhát, vagy hurkásakat-szivacsosakat, én azt mondanám, minden ruhám bizonyos szempontból egyforma. Például az egyikben drót (hivatalos neven energiahordozó) van, de csak abban különbözik a korábbitól, hogy fel van nagyítva a forma, és a drót szivacs helyett műanyag borítást kap. Pedig az egyik keményebb, a másik finomabb, mégis én egységesnek látom. Mindig azon dolgoztam, hogy ne csak hagyományos anyagokat használjak – miért ne lehetne kőből, kavicsból ruhát készíteni, így egy folyamatos úton jutottam el a forma iránti érdeklődéshez, a körhöz, a négyzethez, a háromszöghoz. Inspiratív, hogy egy körnek, négyzetnek is mennyi variációja van.
ICA: Mint a jin-jang leves és a bundáskenyér… Más: Magyarországon él, pedig számos alkalommal lehetősége nyílt volna arra, hogy külföldön maradjon. Ezek szerint inspirálja ez a közeg?
KT: Az életemből merítek, ami körbevesz, az emberekből, a történetekből, amiket látok, tapasztalok magam körül. Csak abból tudok. Nemrég Vivienne Westwooddal vitatkoztunk arról, hogy a múltból merítsek, ne pedig a jövőből – ő úgy látja, hogy a munkáim inkább a jövő felé mutatnak. Mondjuk szerintem a jövőből nem lehet meríteni, csak arrafelé lehet tartani, az azonban biztos, hogy miközben arról beszélek, hogy az életemből tudok meríteni, tulajdonképpen azt szeretném látni, hogy az űrből, a semmiből szerveződik minden ruhám, és hogy az alkotás semmihez sem kötődik, hogy egy földöntúli hatás alatt, mintha szuggerálnának, magától jönne létre minden darab. Hogy teljesen sterilen (igaz, ez nem jó szó, de érted, mire gondolok), önmagától létrejöjjön. Hogy még tisztább vagy még eredetibb legyen. Túl esetleges az, hogy jókor voltam jó helyen vagy rosszkor rossz helyen, mert mindenképp egy élettapasztalat befolyásol. Milyen jó lenne, ha befolyás nélküli szabadságban alkothatnék.
ICA: Valahol azáltal is az alkotó szabadságát fejezi ki, hogy nem adja el és nem adja kölcsön a ruháit, műtárgyként „funkcionálnak”.
KT: Egy-két embernek azért odaadom. Például van egy énekes barátom, Csilla, aki lemezborítókon és bemutatókon viseli a ruháimat világszerte. Egyszer egy Spéter Erzsébet-szerű idős hölgy jött oda hozzám londoni bemutatóm után, és szerette volna kölcsönkérni egy ruhámat, de annyira varázslatos volt a személyisége, hogy számára külön terveztem egy üveglapokat, folyékony minőséget imitáló darabot, mivel üvegművész felesége volt a hölgy. Egyszer viselte: megnyitott a férjének egy múzeumot, majd levette a ruhát, és az átkerült a mellette lévő Modern Művészeti Múzeumba, ahol kiállították: az egyetlen magyar vagyok, akinek így ki volt állítva a ruhája. Egyébként érdekesség, hogy abban a műteremben, ahol a hölgy lakott, és ahol átadtam neki a ruhát, tervezték meg a világhírű Pán Péter jelmezét.
ICA: Mi a legnagyobb siker? A nemzetközi elismertség? A kritikai visszhang?
KT: Ahogy már utaltam rá, én vagyok magamnak a mérce. Persze van olyan visszajelzés, ami fontos. Nem vagyok irodalomkritikus, de születtek a ruháim, a show-k kapcsán olyan írások, amiket nagyon pontosnak érzek, és amik kapcsán nagyon meghatódom: arra gondolok, hogyha egy emberre ilyen mértékű hatást tudtam gyakorolni, már érdemes volt.
ICA: És, végül: mik a tervei most?
KT: Várom 2012-t.:)
2010. 07. 07. ESTE 7. CENTRÁL KÁVÉHÁZ
SZIVÁRVÁNY A CENTRIFUGÁBAN
KIRÁLY TAMÁS
SORS ÉS SZEREP
"A tolerancia, arról is szól, amit én ezer éve tudok, hogy miért ne járhatna egy fiú szoknyában, vedd csak alapul a skótokat, vagy időszámításunk előtt 6000-től 2000-ig, amikor is tógában jártak. Nem is tudom, mióta van nadrág, nem olyan régi találmány. Azt is érzékeltetni akartam, miért ne sminkelhetné magát egy férfi, Shakespeare-nél is férfiak játszották a női szerepeket. Én a nemet vállalom, nem küzdök, inkább segítek, hogy elfogadják a különbözőt…’’ Király Tamás
Király Tamás divatpápa, cirkoszexuális divatutópiák alkotója. Érinthetetlen modellek hordozzák erektált barokk jelmezeit, és villódznak az egyetemes úrnőben. Ahol a szexualitás nem mérgező titok, nem gyarmatosítás és függőség, nem vadul öntudatlan tevékenység, és nem életre szóló büntetés. Hanem például tabuk nélküli esztétika és kreativitás, diszfunkciós tökéletesség, utópia.
Irodalmi TRANSZ történetek
Leslie Feinberg Kőkemény és Kiss Tibor Noé Inkognitó című köteteiről
2010. JÚLIUS 7. ESTE 7. CENTRÁL KÁVÉHÁZ
IRODALMI CENTRIFUGA - EGYESÜLT ÁRAMLATOK
