Ha olvastátok a sajtóközleményt, még jobban érthetitek, hogy miről van szó ebben az esszében. Tolle, lege!
Tükörkép
Káprázatos, hogy az idő előrehaladtával, amikor már nem a kapuját döngetjük hőn áhított XXI. századunknak, hanem annak előszobáját tapossuk; hogy amikor már régen nem a nők választójogáról, hanem az egyetemes esélyegyenlőségről tartunk kerekasztal-beszélgetéseket, hogy amikor már zsigeri szinten kéne szabadnak érezni magunkat hatvankét évvel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elkészülte után; még ilyenkor sem érzem azt, hogy egyenlő volnék veletek.
Próbáljátok elhitetni velem, hogy beteg vagyok – hogy amit érzek, amit látok, amilyen közösségbe járok és ahogy élek, az mind-mind fertőzött, bűnös és vétkes. Próbáltok bennem szégyenérzetet kelteni, hogy ami vagyok, az nem emberi. Rám próbáljátok erőltetni azt a világnézetet, miszerint a homoszexualitás Isten ellen való vétek, a társadalom ellen való vétek és önmagam ellen való vétek.
A ti erkölcsötök alapján valóban vétkes vagyok, mert férfiként férfit szeretek. Szégyellnem kellene, hogy ember létem ellenére férfival élek. De ami leginkább emészti a lelkem, hogy önként rabságba kéne, hogy vonuljak, mert veszélyes vagyok önmagamra és a társadalomra nézve, hiszen meleg vagyok.
Valóban szégyellem magam. Szégyellem magam, mert akárhogy próbálom felvenni a ti eszmétek lényegét, és akárhogy próbálok azonosulni a ti vágyaitokkal, egyszerűen nem megy. Órákon át néztem másomat a tükörben, és vártam, hátha elindul valami betegség-érzet. Hátha kapok egy megvető pillantást vagy egy rosszalló tekintetet. Vagy ha ezeket nem is, de legalább egy kis szánalom, ha jött volna a fordított világból. Megkönnyebbültem volna, hogy gyötrődésem nem volt hiábavaló, és igazatok van. De még ennyit, még egy maroknyi szánalmat sem éreztem önmagam iránt.
Tudjátok, mégis mi az, amit a szemközti arckép sugárzott magából? Büszkeség. Igen, ezt láttam a mákos hajú, szakállas férfi arcán – a rettentő büszkeséget. De leszögezte nekem, hogy nem a másságára büszke ám! Hogyan is lehetne büszke olyan tulajdonságra, ami mindig is a része volt? Csak arra lehet büszke valaki, amit önnön erejéből ér el – mondta. Nyilván észrevette szememben az értetlenséget, és mielőtt kérdezhettem volna, folytatta: arra vagyok büszke, hogy önnön melegségemet elfogadtam és túljutottam az éveken át tartó önmarcangoláson, önmegvetésen és szégyenkezésen. Arra vagyok büszke, hogy mindezt ki merem mondani, és arra, hogy ellenálltam a ti vágyaitoknak, nem engedtem nektek, és még most is embernek érzem magam.
De legyünk hűek önmagunkhoz, ne rejtsük el az igazság icike-picike részét sem – bizony nem kerek így a történet. Volt még valami megfoghatatlan, valami különös görbülete ennek a ráncos önarcképnek. Ez pedig a félelem.
Nem tőletek félt, félreértés ne essék – az izmoktól, boxerektől, öklöktől és a nyers erőtől nem ijed meg. A ti eszmétektől félt. Attól, hogy a tévedésektől és hazugságoktól hemzsegő szöveg sokakat elsodor. Sokakat megtéveszt a ti erkölcsötök, sokakat meg lehet félemlíteni.
A ránctalan arcok, akik még éppen csak most szembesülnek másságukkal; akik még nem értik, mi zajlik le bennük; akik még nem tudják, hogy éppen a valódi énjük felé tartanak; akik egy általatok meghazudtolt, a ti erkölcsötökkel beszennyezett közegben nőnek fel, azok sosem fogják megtapasztalni a büszkeség édes-savanyú ízét.
Az ő lelkük örökkön-örökké háborogni fog, hogy testük nem engedi szabadjára. Börtönbe zárjátok az ő lelküket, egy olyan börtönbe, aminek ablaka sincs, mert a száj, mi ezt szolgálná, nem mer szólni. És még rács sincs ezen a cellán, mert a kéz, mi ezt szolgálná, nem mer tenni semmit. Csak falak vannak körbe-körbe. De előbb-utóbb ez a hermetikusan bezárt lélek fellázad és megtébolyul. Zakatolni fog, háborogni és végső kétségbeesésében áttöri a vastag betonfalakat, elhagyja gazdája testét és a végén ott marad a széthullott test romjainak váza.
Hirtelen beállt a néma csend. Befejezte monológját a ráncos arc, nem szólt hozzám, én sem szóltam őhozzá. A fürdőszoba óriási kerek tükrében tejfehér felhővé változott ez a világ is, és az a világ is. Nem látszott semmi más, csak a szakállas, ráncos arc – ez viszont kristálytisztán.
Egyszer csak észrevettem, hogy társam szemétől az álláig pár könnycsepp gördül végig. Lassan, bukdácsolva, egymás után libasorban sorjáztak a sós cseppek. Szinte éreztem, ahogy nyomot hagy a nyálka saját arcomon. De nem mertem megtörni a csendet, nem mertem szólni, nehogy kárt szenvedjen a hallgatag idő végtelensége. Szavak nélkül is érthető volt a sírás mikéntje.
A kétségbeesés gördült lefelé. Teljesen világos volt, hogy ez a kétségbeesés. Nem nagyon van eszköz ugyanis partnerem kezében, amivel harcba szállhatna veletek. Ebben az esetben nem hatásos az erőszak – és nem is híve ennek. De még a jó szó, az sem bír titeket barátságosabb életre. A jog ugyan kimondja, hogy egyenlőek vagyunk, de ez mit sem ér, ha a rend őrei a mi közösségünk épségének érdekében eltávolíttatják egyetlen egyetemes jelképünket, a hatszíncsíkos zászlót. A jog mit sem ér, ha a rend őrei ötven méterre sem látnak, és a bántalmazás csak úgy elkerüli figyelmüket. Azok pedig, akik saját létükkel nem érzik a ti elkorcsosult erkölcsötök általi megkülönböztetést, akik nincsenek kitéve a ti ütlegeléseteknek, rúgásotoknak, gyalázásotoknak, azok nem értik igazán ezeket a könnycseppeket.
De a könnycseppek sora véges, és legördült az utolsó is. Mégis, mi fékezi meg e kétségbeesést? – kérdeztem. A remény. – hangzott a válasz hangosan és magabiztosan. Egyetlen utolsó eszköz mégis maradt párom kezében. Önnön példájával megmutatni a hazug közegben felnövőknek, hogy nem kell hinni nektek. Nem kell és nem is szabad. Ha ő maga is vállalja a kockázatot, és kimegy minden évben a Méltóság Menetre, talán akad egy test és egy lélek, amelyik észreveszi bátorságát. Amelyik észreveszi és feleszmél, hogy amit eddig sulykoltak elméjébe, amit eddig hallott a meleg kisebbségről, az nem fedi a valóságot. Nem kell elhinni, hogy betegek vagyunk. Nem kell elhinni, hogy ezen változtatni vagyunk kötelesek. Nem kell elhinni, hogy ezért Isten megvet minket. Nem kell bezárnunk lelkünket a testünkbe, nem kell a négy fal közé szorítani életünket.
Persze mindannyian tudjuk, én is, arctársam is, hogy a csatákat nem személyek vívják, hanem tömegek. És ahogy az is ér valamit, ha saját cigarettacsikkünket nem dobjuk a többi földön heverő számtalan közé, úgy még egy ember jelenléte is számít az immár egyre színtelenebb felvonuláson is.
És bizakodás is észrevehető volt a tükörképen. Bizony, édes-kedves homofób olvasóim. Nem sikerült letörölni a bizakodást társam arcáról. Bizakodik abban, hogy ugyanilyen indíttatásból hasonló sorsú társai is csatlakoznak harcához. Bizakodik abban, hogy közületek is feleszmélnek egyes megtévedtek és bizakodik abban is, hogy a könnycseppeket megértik azok is, akik közvetlenül nem érintettek. De leginkább abban bizakodik, hogy a társadalom, amiben él, aminek ő is része, nem fut zátonyra, és nem hódol be a ti korcseszméteknek.
Arcom, odaát, mint aki minden gondját elrendezte, megrázza magát és szemébe ismét visszatér a figyelem. Sok idő telt el, miközben egymás gondolatait hallgattuk, mindketten elfáradtunk. Elbúcsúzva és letörölve a könnycseppek hagyta nyomot egymás arcáról, kimentünk a fürdőszobából. Nem láttam őt azóta, de a beszélgetés önnönmagammal kellő erőt adott, hogy én is felvegyem a harcot veletek. Büszkén emelem én is mellkasom a tizenötödik Budapest Pride-on.
Szabad vagyok.
Nagy Milán
2010. július 5., Budapest
(a kép Járitz Józsa hasoncímű festménye)
